Azt hittem, ott akkor fogom, kitöröm a kocsiablakot, kivetődök, és elfutok a világ másik felére. Már ki is találtam, hogyan fogok élni egy híd alatt a patkányokkal, akiket beidomítok, hogy parancsra öljenek.
  De végül csak vettem egy nagy levegőt, és ujjammal megérintettem a kijelzőt. Lenyomtam. Mégis mit képzelt? Hogy csak úgy felhívhat azok után, ami történt? Egyáltalán, hogyan juthatott telefonközelbe, azt mondták, a pszichiátrián nincs telefon?! Most mégis... Mégis fel akart hívni.

  Nem tudom, mit tennék, ha megint meghallanám a hangját, vagy meglátnám az arcát. Talán fognám és széttörném a telefont egy nagy kalapáccsal... Igen, valószínűleg ezt tenném.
  Az ablaknak támasztottam a fejem, lábam pattogni kezdett idegességemben, ahogy ezeken töprengtem, miközben a suhanó tájat figyeltem.

  Mikor kiraktak otthon, egy gyors köszönés után be is futottam a házba, nem akartam kint lenni. A sötétben. Olyan érzésem volt az sötét éjszakában, hogy Izaiah bármelyik pillanatban megtalálhat, és...

  Nem, nem akarok belegondolni, inkább csak gyorsan befutottam a házba.

  Remegve próbáltam beletalálni a kulcslyukba, s egyre csak lestem hátrafelé a vállam fölött, holott az eszemmel tudtam, Izaiah nem lehet ott. Mégis féltem, rettegtem.

  Mikor sikerült végül becsuknom az ajtó, hátamat nekivetettem, és hangosan kifújtam a levegőt.

 - Jól vagy? - Egy borzasztó pillanatig azt hittem, mégis csak lehetséges, hogy itt van, de aztán agyam boldog megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ez a jól ismert, orosz akcentus nem máshoz tartozik, mint Kostjához. Akkora kő esett le a szívemről, hogy hirtelen elfogott az érzés, hogy meg kell ölelnem őt amiért Kostja, és nem Izaiah. Aztán emlékeztetnem kellett magam, hogy azért nem lehetek hálás, mert valaki más, mint akinek hittem, meg amúgy is, most épp haragban vagyunk.

 - Persze - feleltem a konyhai félhomályban. - Mi bajom lenne? - vontam vállat. Költői kérdésnek szántam, de Kostja válaszolt rá.

(Kostja szemszöge)

  Milka este tíz után toppant be, mint általában, mikor épp azon agyaltam, hol lehet már megint, s idegesen járkáltam fel-alá a lakásban egészen hangtalanul, hogy a család ne ébredjen fel. Anyám és apám szokás szerint hamar kidőltek, hiszen lefárasztották őket az egész napos rohangálások, több órás műtétek. Orvosok voltak, méghozzá vezető pozícióban, ami azt jelentette, hogy alig láttuk őket: Reggel ötre mentek be, és este nyolc előtt soha nem végeztek.

  Tehát épp a konyhán settenkedtem keresztül, mikor kinyílt az ajtó, s belépett egy ijedt Milka. Őszintén? Borzalmasan festett. Mármint most is dögös volt, meg szexi, meg egyszerűen elfogta tőle az embert - legalábbis engem igen - az érzés, hogy nem tudott volna mit mondani, csak megcsókolni, de... De most látszott rajta, hogy valami nagyon megviselte.

  Arca hófehér volt, emiatt kitágult, barna szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, s remegett mint a kocsonya. Olyan volt, mintha órák óta menekült volna valaki vagy valami elől, de erről nem lehetett szó, mert mindkét osztálytársam - Jurij és Tatiana is - megmondta, hogy fényképeket készítettek egész délután.

  Persze, mikor rákérdeztem, csak hárított, és látszott rajta, hogy sem rám, sem másra nem tartozik a dolog, neki kell ezt rendeznie magában. Már épp mondani akartam, hogy csak aggódom érte, és azt szeretném, ha jól lenne, de igaza van, nem tartozik rám a dolog, nem kell elmondania. Ezt viszont nem mondhattam, mert fogta magát, és könnyektől csillogó szemekkel elviharzott.

(Milka szemszöge)

  Egyáltalán nem akartam Kostjával beszélgetni, vagy akárki mással Róla. Azt hittem, végre megszabadultam tőle, elvégre - az isten szerelmére! - egy éves cserediákprogramra is jelentkeztem, hogy eltűnhessek a közeléből, és ne legyek ott, mikor elviszik a pszichiátriára. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem fogja hagyni magát, ha kell a tíz körmét mélyeszti abba, aki el akarja vinni - és egyáltalán nem túlzok. Nem akartam ott lenni. Vele. Ezért a tudta nélkül jelentkeztem a programba.

Augusztus tizenötödike volt.
Minden hétvégén nála kellett aludjak szombat este, s így vasárnap reggel még korán, mikor aludt még, felkeltem. Mai napig emlékszem: Hevesen dobogó szívvel, nesztelenül másztam ki az ágyból, s ahogy lefordultam az ágyról, felemelkedni sem mertem, így négykézláb kezdtem kúszni kifelé. Mindenemet otthagytam. A szekrényben lógó ruháimat, a fürdőszobában lévő cuccaimat, a méltóságomat. Kitúrtam a szennyes tartó kosárból az előző napi ruhámat, s gyorsan, minden tagommal remegve, felkaptam magamra a rövid ruhámat, és már némán osontam is ki az előszobába. Bepillantottam egy másodperc erejéig a hálóba, ahol Izaiah már mocorogni kezdett, mert megérezte, nem vagyok ott, ezért siettem is tovább ügyelve rá, nehogy szívrohamot kapjak. Félreértés ne essék: szerettem. Mindennél jobban szerettem, de a fájdalmat már nem bírtam, ezért hagytam el.

  Nem. Senkivel nem akartam beszélni. Főleg nem akarom, hogy Izaiah felhívjon! El sem tudom képzelni, hogyan jutott telefonhoz, és szerintem nem is érdekel, csak hagyjon békén. Látom magam előtt, ahogy annyira felidegesíti magát, hogy a képernyőt is betöri, én pedig idegösszeomlást kapok a félelemtől, mert egyszer vége lesz ennek a programnak...

  Eldöntöttem. Nem akarok ezzel foglalkozni. Nincs itt. Csak pár dolgom van: tanuljak oroszul, szerezzek barátokat, próbáljam megszeretni Mischát.