Amelia, a felkészítőnk rengeteg dolgot mesélt nekünk Oroszországról, az orosz kultúráról és magáról Moszkváról, ahova menni fogunk. Csoportunk tíz fős volt - plusz Amelia - ezért egészen családias volt a hangulat: már mindannyian össze is haverkodtunk, ami tök jó volt, és komoly reményeket fűztem emiatt Moszkvához.
  Három napot töltöttünk együtt, s ez idő alatt elkezdtük szorgalmasan tanulni az oroszt, főleg én, ugyanis kiderült, hogy míg én csak csehül és angolul tudok, addig fogadócsaládom oroszul és egy kicsit németül, s ez talán kicsit megnehezítheti a kommunikációt.
Három nap alatt már megtanultam annyira a bemutatkozást, hogy álmomból felébresztve is tudtam: Szia, Milka vagyok, tizenhét éves cserediák Csehországból. Örülök, hogy megismerhetlek. Igazán büszke voltam magamra, hogy ez sikerült, de jól tudtam, hogy borzalmasan nehéz dolgom lesz, ha jóban akarok lenni a családdal, mert szerintem a sikeres kommunikációval alapozod meg a kapcsolatod valakivel, és ennek hiányában... Nos, igen, én igyekezni fogok.


  Az utolsó - harmadik - éjszakán alig aludtunk Jenkával. Egy városba mentünk ugyan, mégis olyan érzésünk volt, mintha egymástól is el kellene búcsúznunk egy évre, nem csak a családunktól, pedig csak pár utcára fogunk lakni egymástól.
  Betakarózva feküdtem az ágyban fülemben a fülhallgatóval, mikor Jenka végre kikecmergett a fürdőből. Ő is - mint én fürdés után - gyorsan elpakolta a cuccait, hogy hajnalban csak a pizsamát kelljen elrakni, majd saját ágya helyett az enyémbe bújt be. Szó nélkül odaadtam neki a fülhallgatónak az egyik felét, megfogtuk egymás kezét, és így feküdtünk, míg el nem aludtunk.



  Mikor felébredtem a repülőn ültem, s hirtelen nem jutott eszembe, hogy is jutottam oda, de aztán bevillant a kép, amint félkómásan átvonszolom a cuccaimat a szállótól a buszig, majd ugyanezt eljátszom a reptéren.
  Izgatottan kémleltem a napkeltétől narancssárga eget a rózsaszín felhőkkel, s szívem egyre hevesebbe kalapált, ahogy tudatosult bennem, egyre közelebb vagyunk Moszkvához és a fogadócsaládomhoz is. Vajon milyenek lesznek? Annyit tudok róluk, hogy egy középkorú házaspárhoz fogok kerülni, akiknek három gyerekük volt: egy kislány és két fiú. Remélem, normálisak lesznek, mert én tényleg nyitott vagyok, és szeretném, ha minden jól menne, jóban lennénk.


  Fél tíz körül ereszkedtünk le. Ekkor már Jenka is ébren volt, s azt találgattuk, vajon milyen lesz a családunk, pontosan milyen messze leszünk egymástól, milyen gyakran találkozunk majd, milyen lesz az iskola, és egyéb fontos dolgokról.
  A moszkvai repülőtéren összeszedtük a csomagjainkat, majd mint egy csapat örökbefogadásra váró árva gyerek, kiözönlöttünk a váróba.
  Dübörgő szívvel néztem körbe, majd teljesen lefagytam, mikor megláttam a táblát, amit egyértelműen egy gyerek alkotott, s csak egy hatalmas szó állt rajta virító lilakeretes, fekete betűkkel: MILKA. Mellette pedig egy nagy fejű, lila boci, ami egyértelműen a nevem miatt járt, de a legtöbb emberrel ellentétben, nekem tetszenek mindig a neves poénok, de az persze már unalmas eléggé, ha századszorra hallod ugyanazt, de ez a mostani csoki-bocis ismétlés jól esett.

  A táblát egy negyvenes férfi nyakában ülő, vörös hajú kislány tartotta - lehetett vagy hét éves -, mellette egy fiatalabb nő állt, de a férfi másik oldalán egy körülbelül velem egyidős ikerpár kémlelte az embereket, gondolom utánam kutattak nagy bőszen, s már akkor tudtam, hogy fogalmam sincs, honnan fogom megkülönböztetni őket.  Mivel orosztudásom még nem haladta meg a "gyenge bemutatkozás néhány alapszóval" szintet, Amelia is velem tartott, mikor elindultam az "új családom" felé.  Hatalmas vigyorral az arcomon, szuggeráltam őket, míg az egyik iker - Iker1-nek fogom hívni, amíg meg nem tudom különböztetni őket - rám nem mutatott, és ezzel felhívta a családja figyelmét vendégük érkezésére. Amint észrevettek, mindannyian heves integetésbe kezdtek, ami egy kissé megdöbbentett, de nagyon jól esett, látszott rajtuk, hogy tényleg várnak. Vissza is integettem nekik - ami meg nekik esett jól -, bár egy kicsit bénára sikeredett, ugyanis az összes kezem tele volt. Fogadócsaládomból az ikrek gyorsan elém sietett, és elvették a cuccaimat, mire hevesen tiltakozni kezdtem - természetesen csehül, Amelia pedig azonnal tolmácsolni kezdett. Fogadóim kedvesen elmosolyodtak, én pedig befogtam a számat, hogy kísérőm elmondhassa nekik azt, amit előre megbeszéltünk.  Amelia elmondta nekik, hogy nem tudok sem oroszul, sem németül, viszont szorgalmasan tanulom az anyanyelvüket, és ezért próbáljanak türelmesek lenni.  Ezután Amelia elköszönt tőlünk, én még egyszer megszorongattam Jenkát, majd mikor már csak hatan maradtunk, elmondtam a betanult dolgokat: Hogy hívnak, remélem, jól ki fogunk jönni és örülök, hogy megismerhetem őket.