- És most mi lesz? - vigyorogtam Mischára, miközben mellkasát simogattam. - Mármint velünk...

 - Mi lenne? - Átkarolt, és megsimította a karomat.

 - Hát... Mi most...

 - Együtt vagyunk-e? - Nem válaszoltam, csak szégyenlősen rámosolyogtam. Lassan közelebb hajolt, hogy az orra az orromhoz érjen. - Igen.

  Felnevettem, ő pedig csikizni kezdett, mire visítozva elfordultam.

  Délre értem haza. Anyuka sürgött-forgott a konyhában, s mosolyogva köszöntött, pedig azt hittem, le fogja ordítani a fejemet, amiért nem éjszakáztam otthon... Legalábbis anyám ezt tette volna...

  De nem, ő csak mosolyogva megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Miután intettem neki, hogy nem vagyok éhes, bevonultam a szobámba, hogy levegyem Mischa kölcsöningét - mert az enyémet ugyebár elhagytuk a buliban a testfestésnél.

  A szobámban lehúztam Mischa ingét, majd a nadrágomat, s végignéztem magamon. Hát, mit ne mondjak, eléggé érdekesen néztem ki... Hasamon a piros, a zöld és a kék alkottak egy egész szivárványt, ami úgy nézett ki, mintha egy unikornis hányta volna rám. Nagyon bájos...

  Már épp csatoltam volna ki a melltartómat, mikor valaki kopogás nélkül benyitott. Nem néztem oda, mert azt gondoltam, hogy Jekatyerina az, hiszen ez az ő szobája is, s még magam előtt tartva a fehérneműt, nyúltam a törülköző után, hogy körbetekerjem magam, mikor...

 - Hé!

  Majd' szívinfarktust kaptam, ugyanis szinte meztelenül álltam a szobában, a hangos csattanással bezáródó ajtó előtt pedig Kostja várta, hogy észrevegyem, talpig dühbe burkolózva. Hát, ennek meg mi baja van? Arcára kiült a palástolatlan méreg, kezei ökölbe szorultak, s csak nézett azokkal az igéző, barna szemeivel.

 - Szia - Mérge egyértelműen ellenem irányult, mégis próbáltam kedves lenni, elvégre nem tudtam, mit tettem, ami ennyire felidegelte.

 - Hol voltál? - Na, mégis van itt anyukán kívül másik anyafigura...

 - Mischánál - vontam vállat, és gyorsan félig elfordulva, hogy ne fordítsak hátat neki, hiszen beszélgetünk, mégse lásson meztelen felsőtestemből semmit a hátamon kívül, magamra csavartam a törülközőt.

 - Mischa?! - szűrte a fogai között.

 - Tudod, aki...

 - Tudom, ki az - emelte fel a hangját, és ököllel a falra csapott. Összerezzentem ijedtemben, nem hittem, hogy annak a kedves, jámbor Kostjának van egy ilyen durva, kemény énje. - Komolyan összefeküdtél egy számodra ismeretlen sráccal?

 - Ismerem Mischát! - Vágtam rá rögtön, de csak a dac beszélt belőlem. Igaza volt, csak azt tudtam, hogy Mikhail Yakubov a teljes neve, benne van a médiakörben, mint riporter, és végzős. És én lefeküdtem vele. Ennyi információ után...

 - Ugyan már, Milka, ne áltasd magadat - nevetett fel röviden, gúnyosan. - Egy hete ismered, nem tudsz róla semmit a világon! - üvöltött rám teli torokból. Már nem féltem. Szívem hevesen dobogott, adrenalinszintem az egeket verdeste, s nagyon gyorsan dühbe gurultam.

 - Miért, talán te ismered? Vagy engem ismersz?! - kiáltottam, s elé lépve löktem rajta egy nagyot, ő hátratántorodott, egyenesen a falnak. Remélem, fájt neki! - Semmit nem tudsz rólam, semmit!

 - De tudok rólad egyet, s mást, s ezért nem értek, miért kurválkodsz!

 - Nem kurválkodok, világos?! Vagy ha igen, az nem a te dolgod, Kostja! Rohadtul nem a te dolgod az, hogy ügyelj rám! Minek dumálsz bele a dolgaimba?! Semmi közünk egymáshoz!

  Ekkor Kostja hatalmas tenyere az arcomon csattant. Teljesen lefagytam. Megütött. Arcon csapott.

  Lassan visszafordítottam arcomat, és döbbenten Kostjára néztem. Szívem dübörgött, és méregtől könnyes szemem villámokat szórt.

  Jobb kezemmel magamhoz szorítottam a meglazult törülközőt, ballal viszonoztam neki, amit én kaptam tőle, majd kisiettem a szobából, át a fürdőbe, s gyorsan magamra zártam az ajtót. Hátamat az ajtónak vetettem, és könnyes szemmel néztem a lámpát, hogy hadd múljon el a sírógörcs, amit az évek alatt megtanultam elnyomni. Olyan érzés volt minden egyes alkalommal, mintha a lelki fájdalmat és a dühöt el akartam volna nyomni, mintha a gyomromba akartam volna bepasszírozni. Mivel torkomban óriási csomóra dagadt a sírás, tudtam, ezt most nem fogom tudni megcsinálni.

  El sem hiszem, hogy ezt tette. Pont ő.

  Ledobtam a törülközőt a földre, és összefogva a hajam, beálltam a kádba. Csak álltam, néztem a színes folyadékkavalkádot, és sírtam. Sírtam, mert nem értettem, hogy lehet Kostja is egy közülük, és hogyan ismertem félre ennyire. Nem az akasztott ki, hogy megütött, mert talán az ő szemszögéből megérdemeltem, néha mindenkinek kijár egy pofon. Nem is azon akadt ki, hogy egy lányt ütött meg, nem érdekel. Az húzott fel ennyire, hogy hogyan adhatta ki magát az elmúlt két hétben egy kedves, szerethető srácnak, aki segít, ahol tud, miközben olyan, mint ők?! Olyan kétszínű, érzelmileg labilis ember, aki csak bántja a körülötte élőket.

  Mint Izaiah.