Az elkövetkezendő egy hétben négyszer voltam az iskolában, hála Tatianának, annak a lánynak, aki felvett a médiakörbe. Többször behívott, ugyanis a médiások már jóval iskolakezdés előtt pörögtek, hogy elkészítsenek egy videót. Tatiana elmondása szerint a cserediákprogramról fog szólni, azaz rólunk, hogy milyen érzés egy idegen országban lenni orosz nyelvtudás nélkül.

  Péntek reggel már nyolckor szólt az ébresztő, hogy ideje felkelni, ugyanis -a héten utoljára - indulni kell az iskolába egy újabb videóra. Magamra kaptam egy fehér felsőt, egy vékony, színes, mintás, bokáig érő szoknyát, és a kedvenc, fekete magassarkúmat.  Eddig csak sétálnom kellett, meg miután megtudták, hogy régen tornáztam, pár cigánykereket, hidat és szaltót is lenyomtam nekik, de megmondtam nekik, hogy isten azért én sem vagyok, csodát ne várjanak.  Ma is, mint minden nap, Tatiana várt rám az ajtóban, és ahogy meglátott, a nyakamba ugrott, mintha már évek óra barátok lennénk, de igazából ez jól esett, mert a napokban jóba lettem vele, és örültem, hogy ennyire nyitott, és jó fej. Rögtön csacsogni kezdett a mai terveiről, amire nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem, és majdnem a fele meg is volt agyban, aminek kifejezetten örültem, de szerintem kellene az a maradék információ is.

 - Lassabban, lassabban - szóltam rá nevetve, mint már annyiszor.

 - Bocsi - nevetett fel. - Mindig elfelejtem, hogy nem orosz vagy - mosolygott. Ez talán egy dicséret volt... - Szóval, ma interview-t fogunk készíteni veled. - Ijedt arcomat látva gyorsan folytatta. - Ne izgulj, menni fog, jól beszéled az oroszt, és csak őszintének kell lenned. Mivel négyen vagytok, ezért úgy gondoltuk, hogy párban csináljuk az interview-t -mondta.

  De jó, találkozhatok ismerősökkel! A táborból négyen jöttünk ebbe a suliba, a másik hat cserediák Moszkva másik felén lakik, szóval inkább az ottani iskola népét boldogítják.

  Ahogy Tatiana oldalán beléptem a már jól ismert terembe, megdöbbenve tapasztaltam, hogy úgy néz ki a terem, mintha tényleg egy fotóstúdióban lennénk. Rengeteg tükör lógott a falakról, székekben sminkeltek lányokat, egy fekete hajú lány középen állt és irányította az embereket, hogy hova kell menniük, a terem másik felében a falra ki volt feszítve egy óriási, fehér vászon, ami előtt nagy reflektorok világították meg a fotóalanyokat.

 - Milkaaaa! - hirtelen egy Jenka zuhant a nyakamba, ami először megijesztett, de aztán csak örültem neki. Másfél hete nem láttam őt, mégis úgy örültem neki, mintha a háborúból tért volna vissza.

 - El sem hiszem, hogy látlak! - néztem végig rajta, mikor elengedtük egymást.

  Az elmúlt másfél hétben is annyit változott, hogy az elképesztő! Először is, elkezdett lenőni hajfestése, és kilátszódtak feje búbján barna tincsei, de valahogy neki ez is jól állt. Fekete ruháit elkezdte lecserélni színesebb darabokra - azért csak kezdte, mert még volt rajta bőven fekete, de felsőjében volt egy kis sötétlila is, ami nála nagy szó, ráadásul körmeit mind kékre festette. Talán akkor láttam őt utoljára színesben, mikor kilenc évesek voltunk. Komolyan, még a pizsamája is fekete!

  Miután csehül kiörömködtük magunkat, Tatjana vezetéséve odasétáltunk a nagy, fehér vászon elé - közben még csehül csacsogtunk, ami idegesített sok embert, ezt láttam, de én meg pont leszartam, hogy ők mit éreznek, mert én akkor olyan boldog voltam, mint már régen nem. Időközben odatoltak három széket a vászon elé: kettőt egymás mellé, egyet pedig azokkal szemben, ahol már helyet is foglalt egy - talán végzős? - srác, s intett nekünk is, hogy üljünk le.

 - Segíts ki szavakkal - suttogtam oda kuncogva Jenkának csehül, mire csak megszorította a kezemet, s prüszkölt egyet, nehogy elröhögje magát. Ez pont olyan, mint amikor angolból szódolgozatot írunk otthon, és nem tanultam semmit.

  A videót reggel fél tíztől egészen délután ötig forgattuk, mert vagy százszor elröhögtük magunkat - igen, a srác is - és még ennyiszer legalább nem tudtunk egy szót, ezért meg kellett állni szótárazni, félszer ennyi alkalommal oroszról nemes egyszerűséggel átváltottunk csehre, de úgy, hogy nekünk fel sem tűnt. Szóval senki nem unatkozott... Azért remélem, egy baki-videót is csinálnak, hogy legalább mi, Jenkával röhöghessünk egy jót.

  Beszélgettünk Mischával - a riportersráccal - arról, honnan jöttünk, kik is vagyunk, milyen volt a tábor, hol lakunk most, milyen a fogadócsalád, és mit várunk az évtől. Mivel azonban többféle múltidőtől kezdve, mindenféle kifejezésen át, a jövőidőhöz szükséges szabályokig mindent tudnunk kellett volna, eléggé érdekes lett az interview.

  Kedvencem az volt, mikor...

 - És, lányok, mit csináltatok otthon szabadidőtökben?

  Nem válaszoltunk semmit, csak Jenkára sandítottam, ahogy ő is rám, elvigyorodtunk, és a következő pillanatban én már Nad Stádem Koní Buty-ját énekeltem, Jenka pedig vokálozott alá. Sokszor énekeltük ezt otthon is, és volt hogy egy osztálytársunk videóra vette, és feltette YouTube-ra, de nem szoktunk dicsekedni vele.

  Régen utáltam, ha a figyelem középpontjába kerültem, ma már nagyon élvezem, ezért is vannak nagy terveim ezzel a médiakörrel...

https://youtu.be/uFaA4OTdAfo