Csak ültem ott és vártam. Vártam hogy enyém legyen a színpad, önző módon sajátíthassam ki, uraljam a fát, és lobbantsam lángra a függönyöket. A fülembe suttogott, hangja lágy volt, mint mindig. Álmaim lassan repültek el előttem, ahogy mesélt és bíztatott. Láttam a hatalmas házakat, amik fényesen, arany délutánokban fürödve nevetnek rám, kertet, ahol nárcisz nyílt a frissen vágott gyepen. Piknikeztünk, és majd kitört a lámpaláz, azt hittem elhányom magam. Álmaimban könyvet fogtam, és az ottani testem nyugodt volt és békés, átéreztem minden cseppjét jelenlegi félelmemnek. Ott ült mellettem, egy kis darab csokit rejtett szalvétába, hogy el tudja dugni nekem későbbre. Érezte hangulatom megváltozását, mert felpillantott, kerek szemeibe bizakodás és büszkeség, öröm költözött, ahogy finoman fogott a kezeimre.
-Ugyan! Nem kell félned! Remekül teljesítesz majd! Hiszek benned! - ujjaival simogat, hangja halk, duruzsoló, mégis értem minden kedves szavát. A szívem megnyugszik, boldogan ver szépséges dallamot, ahogy a szőke angyalra pillantok. Haja világoskékje elfakult, alatta pompázik hamvas szőkéje. Apró szeplői boldogan csillognak, ahogy a hatalmas lombú fa levelein átrebegő fénypászmák velük nevetnek. Ránézek és a szívem megtelik visszautasíthatatlan, édes örömmel. Annyira szeretem, hogy felfogni sem tudom.
-Olyan szép ez az álom. Nem kéne felébresszelek? Hamarosan itt az idő. Meg kell mutatnod a világnak, mi mindenre vagy képes! - aggodalma nem látszik hamvas arcán, s én olyannyira belefeletkezem az általa nyújtott szépségbe, hogy nem is válaszolok. Mintha kimondaná elfeledett gondolataimat.
-Tarthatna ez az álom igazán örökké?
~
Hangos, gonosz röhögés rázza meg az idilli képet, és ő, vele együtt a szépség hirtelen fagy köddé. Ismerős hang szólal meg, mondanivalója gúnyos, s bár a szavak tulajdonosa láthatatlan, úgy érzem, a fejemen ül.
-Biztos, hogy nem!

~. Rekedten ülök fel, majdnem lebukom a székről. Nem figyeltem. Azt hiszem, nem jó ez így. Ha vége az előadásaimnak, el kell mennem egy pszihológushoz. Ez úttal tényleg. Lábaimmal dobolok, ahogy várom, mikor mehetek már fel végre a színpadra. Az idő telik - vagy csak én hiszem így - de nem mozdulhatok. Csontjaim ütemesen merevednek jéggé, ahogy elfut a kábulat.
A földbe csapódom, de persze itt nem érezhetek semmit a saját impresszióimon kívül. Nincs más megoldás. Ki akarok innen jutni. Tudom, mi ez a hely, és most a legkevésbé sincs itt maradásom. Sötét labirintusban állok, rohanok, mert ha vesztegelnék, még annál is jobban elfelejteném, hogyan is kell kijutni. A pálya közepe karnyújtásnyira lebeg előttem, amikor mellém szegődik, őrült hangerővel pusmog. Nekem beszél, s nem tudom nem meghallani, amiket mond.
-Olyan rémesen dühös vagyok rád, tudod? És te is az leszel. Nem mehetsz innen. Nem menekülhetsz el állandóan. Odakint nincs semmi. Gyerünk, nézd meg, ott nem érsz semmit! Itt szórakozhatok rajtad.
Mérhetetlenül gyűlölöm, a fülembe simít megtévesztően gyönyörű hangjával, mégis gonosz. Gyűlöl engem és én is gyűlölöm őt. Elveszi tőlem a szőke angyalt, s helyette itt hagy magával. Fekete hajába túr, ahogy hiába gyorsítok, súlytalan testével mellettem marad és inzultál. Kezdek nagyon begurulni, amikor hirtelen megérkezem. Megint kiértem. Idegesen ordít, ahogy hátrahagyom csupasz, hátborzongató világát. A semmiben téblábolok és ő beszél hozzám, hangja selymes és megnyugtat, mint mindig. Csak az óra ne kattogna!
-Nincs semmi baj! Nem kell félned! A haragod, tudod, néha szorongás valójában. És tudom, hogy félsz, de nem kell, itt vagyok! A szorongás felesleges!
Újra önmagam leszek, egy másik síkcsoporton pedig felberreg a csengő, innen távolról halk, ahogy a kulisszák mögött a helyükre vezénylik a szereplőket. Felkelek. A lábaimon állok, és ahogy távolodok a székemtől, érzem, ahogy lehullanak rólam kreált világom láncai. Felszabadító érzés. Nem merek hátranézni. Tudom, hogy mosolyogva integet, szurkol, ujjait ökölbe szorítva hüvelykjével hadonászik, csak hogy megnyugodjak. Mellette ott áll, feketében és karba tett kézzel, gúnyosan. Kinevet és cinikusan int búcsút, megígérve, hogy látjuk még egymást. Hamarosan. Most hagy egy kicsit élni. Közeledek a színpadhoz, előlebegek a függöny mögül, már csak a főfüggöny felgördülésére várunk, ahogy mindenki a helyén igazgatja magát. Elönt a büszkeség és a magabiztosság, ahogy egy észlelhetetlen percig rá gondolok, majd hirtelen lefagyok. Kiábrándítóan kacag egészen közel a fülemhez, fekete tincsei az én arcomba lógnak, de nem ér hozzám. Suttog, de olyan, mintha ordítana.
-A szorongást... egyedül magadnak köszönheted. Semmi sincs véletlen - te is tudod, hogy minden felesleges. El fogod szúrni, mert nem ide tartozol. Mert ilyen vagy. Ilyen.
Odakint felharsan a füttykoncert, én pedig csak állok és nézem, ahogy a függöny meglibeg. Az infarktus kerülget, és imádkozom, hogy ne húzzák szét. Nem akarom, hogy a lámpa vakító fénye az arcomra ömöljön; jelenleg azt sem tudom, mi vagyok vagy miért állok itt. Kint felharsan a hangja, sóbálvánnyá merevedek, mert édes csilingelése nem illik a lassan körém simuló feketeségnek. Elveszni készülök benne, és mások észre sem veszik, ahogy hangyázik körülöttem a világ.
-Vajon hogy fog zajlani a bemutató? Mi lesz a vége? -hatásszünet - Köszöntsék őket nagy szeretettel!
-Vajon mi lesz a vége?
~Hogy fog zajlani? Meg tudod csinálni? Ne aggódj, semmi baj! Minden rendben lesz! Ugyan már! Nem látod hogy elájul? Elájul. Csak jön. Érkezik. Ugye jössz már? Leszel. Velünk? Maradsz velünk?
A hangjuk már egy, kérdéseik váltakozó sora bonyolult és én nem tudok beszélni. Szerteszét vagdosott a felgördülő függöny, és hogy nem tudom, mi lesz. Csak azt hogy figyel. És mindent lát.