Késő este volt már, de még mindig nem ért haza
Frusztrált, hiszen megígérte, hogy még a mai napon megérkezik
Csalódott voltam és szomorú
Csak a szokásos

Azt hiszem hajnali fél három múlt
Amikor felvert kómás, rideg fél-szendergésemből az örökké recsegő bejárati ajtó
Ő pedig beesett rajta

Első dolga belépéskor ellenőrizni az ajtónkat
Azt hiszem, azért csinálja, mert sosem tudja, éppen milyen házszámon van
Ez pedig valahol elkeserítő

Ledobálja a kabátját - a nagy, márkás darab befedi az egész előszobai padot
Rá finoman leejti a vörös rózsacsokrot, amit két kézzel sem bírnék el
Elszorul a torkom - ezúttal sem nekem vette a virágokat

Hogy fáradt volt-e, ittas, vagy valami hasonló, arra sosem jöttem rá
Mint annyiszor, most is csak elsuhant mellettem
Az idegen parfümök fullasztó szaga pedig elnyomott minden mást körülötte

Elfanyalodtam, arcomra alig észrevehető grimasz költözött
Füst áradt belőle és arab parfüm szaga, hogy női-e vagy férfi - azt sem tudtam volna megmondani
Az a fajta fojtogató szag volt, ami után egész nap szellőztethetem a lakást

A helyére akasztottam a kabátját, a sálját pedig összehajtogattam
Mert régen így szoktuk, és én még mindig így szoktam
Pedig meg sem nézi soha, csak felkapja és megy
A csokorhoz nem nyúlok

A konyha kis asztalánál találok rá
Mikrózza az ételt, amihez tudom, hogy hozzá sem fog nyúlni
Így olyan, mintha nekem készítené elő újra a vacsorát
Pedig már ettem

Ledobja a meleg tálat a nagy tálalóasztalra
Amit a vendégeknek vettünk, és a közös, együtt töltött hétvégéket akartuk kiélvezni vele
Mégis csak én használom hajnalban, mikor eltakarítok után és kiteszem az aznapi szerzeményt, nehogy itthon hagyja

Leveti magát a kényelmes székre,
Kihúzza a széket maga mellett, némán kér, hogy üljek le, de nem néz rám
A telefonját pörgeti, előtte gőzölög a frissen mikrózott étel - az is úgy járt, mint én

Mire nagy nehezen ráveszem magam, hogy mellé üljek, ő feláll.
Megsimítja a fejem, és azt mondja, egyek, mert kihűlik
Azt mondom, már ettem, erre csak megvonja a vállát és elmegy a fürdőbe

Az öltönyét nekem adja, miután kijön a kis helységből - a ház egyetlen rendes fényforrása
Én elveszem és kivasalom, mert tudom, hogy reggel már nem lesz itt
És úgy gyűlölöm, hogy nincs itt

Az ágyban találkozunk legközelebb
Francia ágyunk van, de olyan messzire fekszik tőlem, hogy akár két külön ágyban is aludhatnánk
Elfordul, nem szól hozzám
Még csak morogni sem morog a halk 'jóéjt' kívánságomra

Ilyenkor azt kéne hinnem, hogy alszik,
Mégsem teszem
Tudom, hogy kattog, csak azt nem, hogy pontosan min
Sosem mondd el semmit
Még a legújabb mátkáját sem mutatja be

Oldalra fordulok, megvillan a kinti fényekben a gyűrű az éjjeli szekrényen
Az enyém az
Az övé a fiókban van
Botorságnak éreztem viselni, ha ő már levette

Tudom mi lesz holnap,
Mert minden nap ugyan úgy kezdődik
És ettől elszorul a torkom

Felkelek majd, és a szemembe süt a nap
Pedig gyűlölök vaksiként kelni
De mindig a szemembe süt, mert az erkélyhez, ami az ágyunk mellől nyílik redőny tartozik
És ő minden reggel kimegy kávézni

Feltápászkodom majd és megkeresem a szemüvegem
Aztán kimegyek a konyhába, csinálok egy kávét, majd ha megittam, elmosom a bögrét az övével együtt, amit itt hagyott
Aztán összeszedelőzködöm, kerítek valahonnan egy fésűt, rendes polgári kinézetet varázsolok magamra és megkeresem a tűsarkúimat, amiket csak azért hordok, mert ő vette őket még a házasságunk előtt

Aztán munkába megyek, tömegközlekedéssel, mert nem mertem megkérni, hogy legyen még egy autónk, hogy könnyebb legyen nekem
És elvergődöm magam a kávéházig, aminek a könyvelője vagyok

Egész nap számolok és elkönyvelem a hátralékokat és visszamaradásokat, mert a hatalmas forgalom és állandó költekezés miatt folyton késésben vagyok, majd lemegyek segíteni mosogatni
Este hatkor hazaérek majd, csinálok egy kis ételt, amit elteszek neki, én pedig bekapom azt az egy croassont, amit a mosogatásért kapok, hiszen elég jól keresek a könyveléssel, mosogatni csak unalomból szoktam, ezért pénzt sem kérek érte

Aztán lezuhanyzom, eszek egy pirítóst vacsorára, olvasok késő estig, majd megpróbálok elaludni, de persze nem megy, mert folyamatosan azon kattogok, hogy vajon jól van-e

Ez lesz holnap
Aztán holnap után
És az után
Meg az után is
Mert annak ellenére, hogy nem beszélünk és még ugyan olyan levegőt is ritkán szívunk,
Ragaszkodom hozzá és vele maradok
Pedig rajtam kívül mindig van valamilyen nőcskéje párhuzamban
Csak egy, őket nincs becsülete megcsalni
De az is lehet, hogy velem szemben ez már nem is számít
Ha tudok róla, lehet, már nem is bűn

És mindig felveszem az előszobából az ajándékokat, amiket napközben vásárol a barátnőinek
És leteszem őket az asztalra, hogy másnap megtalálja
A bonbont
Az ékszert
A parfümöt
Valami drága színházbérletet - pedig nekem mindig azt mondta, gyűlöli a színházakat
A legyezőt
A külföldi ritkaságokat
A virágot
A virág fáj a legjobban
Mert  azt egyszer régen még én is kaptam
Egyetlen egyszer

Ezekkel a gondolatokkal alszom el
És már meg sem lepődöm, amikor felkelve a szemembe tűz a nap
Felkelek, felveszem a szemüvegem, ahogyan szoktam, és kiballagok a konyhába, hogy folytassam a procedúrát

Azonban hiába a nyugodt tempó és a megszokás varázsa
Az étkezőbe érve mégis földbe gyökerezik a lábam
És hevesen dobban egyet a szívem
Egyetlen egyet

Az asztalon ott gőzölög a kávé
Nincs üres pohár, nincs mosatlan
Egy teli bögre éjfekete életelixír pihen a kis konyhai asztalon
És még gőzölög

Megdöbbenek
Ez szokatlan
Nem a ritka kategóriába tartozik - ilyen gyakorlatilag sosem volt
Amióta együtt élek vele mindig hamar megy, és én sosem kapok kávét

Egy percre az is megfordult a fejemben, hogy valaki betört
Betört, és sajnálatból, amiért elvitte a tévét főzött nekem egy kávét
De aztán elvetem az ötletet, mert a tévé még a helyén van

Lassan megyek oda az asztalhoz, lassan emelem a bögrét az ajkamhoz és lassan iszok bele
Csípi a szám, olyan erős, de ez most nem zavar
Úgy csinálta, ahogyan ő szereti
Hiszen sosem kérdezte, én hogyan iszom a kávét
És ez valahol mélyen szomorú

A készülődést a reggeli kávé varázsa alatt csinálom végig
Döbbenten keresem a fésűt, elhűlve mázolok magamból élőt és értetlenül kutatok a magassarkú után
Leteszem a szemüvegem és beügyeskedem a kontaktlencséket a szemembe, de ma az is olyan nehezen megy, mert nem tudom nem a megszokottól eltérően érzelmeket tükröző arcomat bámulni.

Aztán amint megvan a blézerem és ellenőriztem, hogy nem szakadt-e ki a nejlonharisnyám, kilépegetek az előszobába, mert itthon még megtehetem, hogy úgy járok, mint egy betépett csibe
Az előszobában azonban újabb nem várt meglepetéssel találom magam szemben
A tegnap látott hatalmas rózsacsokor továbbra is békésen pihen az előszobai kispadon.

A vér is megfagy az ereimben, érzem, ahogy kifut a szín az arcomból.
Tegnap este nem tettem fel az asztalra a csokrot.
Biztosan elfelejtette.
Ezért a barátnője egészen biztosan megöli!
Kétségbeesetten túrom elő a ridikülömből a telefonomat, kapkodva keresem a számát, miközben a csokor mellé egyensúlyozok.
Közben azon imádkozom, nehogy másik száma legyen, hisz ki tudja, hanyadik telefonját cserélte már az évek alatt

Amint megtalálom a névjegyzékem tetején, ahol egyébként nem is számítottam volna rá, azonnal a hívás gombra nyomok
El is felejtettem, hogy ott van legfelül, hiszen nekem vele ellentétben még mindig ugyan az az ötezer éves modellem van, mint régen, így a gimnáziumi becenevén van lementve a jegyzékben
Ujjaim remegnek, miközben a rózsacsokrot nézem
Magamban könyörgök, nehogy valami fontos dolog közben zavarjam meg.

Nyolcadik csöngésre, amikor már éppen elveszíteném a reményt, végre felveszi.
Amikor beleszól a telefonba, úgy viselkedik, mint aki pontosan tudja, hogy én kerestem.
Teljesen lefagyok, beleborzongok a telefonálás élményébe, hiszen évek teltek el, mióta utoljára felhívtam.
Először még válaszolni is elfelejtek.

-Haló, ott vagy még?
Hevesen bólogatva válaszolok, elfelejtem, hogy nem látja.
-Igen, persze, bocsánat. Ne haragudj, hogy zavarlak, rosszkor hívlak?
-Nem, most épp semmi dolgom nincsen. Egy óra múlva már lesz, szóval örülnék, ha addig elmondanád, mit szeretnél.
-Csak... esetleg haza tudsz ugrani?

Egy percig csend van, szinte látom magam előtt, ahogy összevonja a szemöldökét, mint régen mindig, amikor nem értett valamit. Hihetetlen, hogy emlékszem még erre a berögződésre.

-Miért, valami baj van?
-Nincs, dehogy, csak itthon hagytad a csokrot. Nem akarom, hogy a barátnőd mérges legyen rád. Biztosan nagyon szép, ha ilyen hatalmas csokrot viszel neki....- a végére elhalkulok, hangom motyogássá változik.

Hat kerek perc néma csend áll be közénk. Onnan tudom, hogy magamban számolom.

-Igen, valóban az.

A torkom összeszorul a válaszát hallva. Mindig is tudtam, hogy van valakije mellettem, többször láttam is különböző, csinos hölgyek társaságában, mégsem beszéltünk erről soha nyíltan. És tudtam, hogy vannak, ő pedig tudta, hogy tudok róluk. És ezzel meg is voltunk. Valahogy most mégis fájt, hogy bevallotta. Azt hiszem valahol, a szívem mélyén még reménykedtem, hogy csak beképzelem az egészet, vagy félreértek valamit, de úgy tűnik, a felvetéseim helyénvalóak voltak.
Tényleg van valaki más. 

-A..akkor el tudsz érte jönni? Vagy elvigyem én? Azt hiszem, még emlékszem, merre van az irodád, odatalálok. Munkába menet leadom, ha szeretnéd.

Ismét hosszas a csend, ami beáll közénk, én azonban nem nagyon figyelek rá, mert épp a gombócot próbálom eltüntetni a torkomból. Végül azonban megszólal, szavaival pedig a nap újabb sokk-élményével gazdagít.

-Nem szükséges. Neked vettem őket.

Egy percre biztosra veszem, hogy viccelt. Meg vagyok róla győződve, hogy a következő percben elneveti magát és közli, hogy poénkodik, azonnal kocsiba ül és már viszi is a csokrot. Tudom, hogy ez a fajta viselkedés nem jellemző rá, egy pillanatra mégis elhiszem, hogy ez fog történni. Azonban nem történik semmi. Nem szólal meg, még csak nem is köhint, ahogy általában szokta, amikor vissza akar téríteni a valóságba.
Néha csend áll köztünk, amíg fel nem fogom teljesen, amit mondok, és meg nem találom a hangomat annyira, hogy válaszolni tudjak.

-Ha...ha a... valóban az enyém, akkor... hol van a barátnőd ajándéka?

Ez a kérdés túlontúl személyes, amint kimondom, már meg is bánom, hogy kinyitottam a számat és legszívesebben visszaszívnám. Bizonyos értelemben semmi közöm a magánéletéhez, ezzel a pár szóval azonban jócskán a szerelmi életében vájkáltam, ami nem csak hogy irritáló lehet számára, de zavarba ejtő is, hiszen a felesége arról kérdezgeti, mit vett a barátnőjének.
Erre a kérdésre is hasonlóan hosszú idő múlva érkezik válasz.

-Ott van az előszobában.
Valamilyen oknál fogva kissé megkönnyebbülök, habár a téma koránt sem megnyugtató. A gombócom persze visszatér, ennek ellenére azonban rögtön a vállamra fektetem a telefont és a fejemhez szorítom vele, hogy legyen szabad kezem, amivel majd feltúrom a lakást.
Rögtön keresni kezdek, felemelem a rózsacsokrot, benézek a szépen összehajtott sálak alá és közé is, feltúrom minden kabátja zsebét, de semmit sem találok.
Értetlenül fordulok vissza a bejárati ajtó felé, visszaveszem a telefont a kezembe. Útközben az időre esik a pillantásom - késésben vagyok, nem fogom elérni a New York keleti részére igyekvő vonatot, de most nem érdekel.

-Nem találtam semmit. Nincs véletlenül a kabátod zsebében?
-Nincs, egészen biztosan az előszobában hagytam.
-De mit kéne keresnem? Táskát, valamilyen díszdobozt? Mondj valamit, mert így nem fogom megtalálni. Még itthon vagyok, ha leírod, mi az, lehet megtalálom és leteszem az asztalra, ahogy szoktam, hogy ne felejtsd el, ha érte jössz, de ha nem mondasz semmit, nem fogom tudni, miről van szó.

A mostani néma csönd szinte már halálos. Olyan hosszú, hogy mire megszólal, már pont el is emeltem a telefont a fülemtől, hogy megnézzem, hívásban van-e még egyáltalán, ezért csak halkan hallom a hangját.

-Te azért teszed az étkezőasztalra az ajándékokat, hogy ne felejtsem el elvinni őket?
Kissé összezavarodom, de válaszolok.
-Természetesen igen. Oda teszek minden fontosat, amit haza hozol, mert tudom, hogy amikor kávézni mész, úgyis észre veszed. Egyszer itthon hagytad a lakáskulcsodat, mert kint volt az előszobában, ezért a konyhába tettem az asztalra, és másnap megtaláltad. Ezért onnantól kezdve mindig mindent oda teszek, hogy ne felejtsd el őket elvinni.

Újabb néma csend következik, majd hallom, ahogy szakaszosan kifújja a levegőt. Mintha megkönnyebbült volna. Ezután a hangja valahogy megváltozik, amikor folytatja.

-Szerintem átugrottad. Ott van az előszobai cipőhúzós padon.
Szemeimmel ismét átfutom a viszonylag üres ülőalkalmatosságot, de semmi újat nem fedezek fel rajta.
-Hát itt bizony nincs. Csak a rózsa van, meg a sálak.
Halkan elneveti magát, amit már tényleg nem tudok hová tenni.
-Akkor mégis csak megtaláltad.
-A sálak? El akarod vinni neki a sálainkat? Ha.... Ha szólsz, előtte kimosom őket.
Újra kacag, a gombóc a torkomban egyre nagyobb.
-Nem, édesem, én a rózsára gondoltam.

Újra kifut az arcomból a szín, lábaim elkocsonyásodnak.
Életemnek hívott.
Ó, istenem, milyen régen volt az?
És... burkoltan visszavette a rózsáimat. 
-Oh... akkor ezek szerint félreértettem, ne haragudj.
-Nem hiszem.
-De-de, először úgy értettem, hogy nekem vetted, ne haragudj. Ezek szerint a barátnődé.
-Pontosan. A barátnőmé. Aki hat éve a feleségem.

Mostmár egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudok állva maradni. Nem érdekel többé a magassarkú, se a szoknya, se a blézer, a nejlonharisnya meg már végképp nem. Lehuppanok az előszoba szőnyegére. Kicsit szúrja a bőrömet, de közel sem annyira vészes, mint a könnycseppek a szememben.
A gombóc kitörni készül belőlem.

-E...eh...ez most azt...azt jelenti... hogy el...elvettél va...valaki mást is? - a hangom mostmár egyértelműen remeg, fuldoklom -Nem...nem kellett volna erről...erről nekem is sz...szólni?
Mostmár egészen egyértelműen nevet, kellemes baritonja fájdalmasan simogatja a dobhártyámat.
-Még mindig nem érted, igaz?
Hevesen rázom a fejem, amit szintén nem lát, de szerintem kitalálta, mit csinálok, mert beszélni kezd.
-A virágot neked vettem. A barátnőmnek. A feleségemnek. Életem szerelmének. És ez a három mind te vagy egy személyben. Ahogyan...ahogyan a többi ajándékot is neked vettem, amiket az asztalra tettél.

Újra megdöbbenek, de nem hagy időt nekem feldolgozni ezt az információt, tovább beszél.

-Azt hittem, azért tetted az asztalra az ajándékokat, mert nem tetszettek, ezért minden reggel, amikor munkába mentem és megtaláltam őket, inkább elvittem magammal az aznapit és vissza vittem a boltokba őket. Azt hittem, utálod az ajándékaimat, és így fejezed ki, hogy nem kellenek neked, mert nem akarsz megbántani.

Belőlem pedig kirobbant a zokogás. Ahogyan mondja, csak még fájdalmasabbá teszi az egész szituációt. Már a mondandója elején peregtek a könnyeim, most azonban egyenesen ömlenek, ahogy végre nem magamba fojtva hangos sírásomat utat tör magának az a bizonyos gombóc a torkomból.
-Én...én... meheheheheg vohoholtam gyöhöhőződvehehe arohohohol, hohohogy vahan egy máhásik bahaharáhátnőhöhőd! - nagyon reméltem, hogy érti amit mondok, mert a csillapíthatatlan erejű zokogásom elég érthetetlenre mosta a mondandómat - Éhs akkor nihincs ihs sehnkihi máshsod? Azohok a nöhők akikkehel beszélgehetni szoktáhál? Azokkahahal mi van?
Halkan nevetett a vonal másik végén.
-Nem, egészen biztosan nincsen senki másom rajtad kívül. Ha valaki mást szeretnék, miért vettelek volna el? És azok a nők a kolléganőim. Mindenkivel beszélgetnek, a legtöbbjük házas ember gyerekekkel. Senki sem helyettesít téged.

Képtelen voltam megálljt parancsolna a könnyeimnek; ő csak csendben, néha halkan kuncogva csitítgatott. Nem is tudtam, mit éreztem pontosan. Megkönnyebbülést? Boldogságot? Szeretetet? Azt, hogy végülis megnyertem a csatát nálam fényévekkel szebb és tehetségesebb lányokkal szemben? Valahol mindegyik bennem volt, leginkább mégis talán hálás voltam. És egy kicsit szomorú a félreértések miatt. Hat hosszú éve éljük ugyan úgy az életünket, elmenve egymás mellett, minimális kommunikációval. Ő sokat dolgozik és sokat lóg a munkatársaival, én meg csak szimplán fáradt vagyok, amikor végre haza téved. Ez így nem mehet tovább. Elszomorított, hogy erre csak ennyi év után sikerült rávennem magam.

Még mindig hüppögve letörlöm a könnyeimet a kézfejemmel. A tükörbe inkább bele sem merek nézni.
-Éhn... nagyon sahjnálom, amiért azt hitthed miattam, hogy nem szeretem az ahjándékaidat...
-Végig azt hitted, hogy valaki másnak viszem őket?
-Azt.
Hangosan nevet és olyan jóízűen, hogy képtelen vagyok nem elmosolyodni rajta.
-Ne nevess ki, hat évig azt hittem, hogy valaki mást szeretsz helyettem. A gyűrűdet sem hordod. Azt hittem, így akarsz megszabadulni a házasság tudatától, amíg mással vagy.

Erre azonnal elhallgat, én pedig megbánom, hogy megszólaltam.
Nem az ő hibája, hogy félreértettük egymást.
Vagyis részben; nem csak az övé, az enyém is.
Ehhez ketten kellettünk.

Újra megszólal, ezúttal hangja szokatlanul gyöngéd és kedveskedő.
-Sajnálom, hogy félreértettem a helyzetet. Igazán kedves tőled, hogy figyelsz rám.
Megvonom a vállam, amit lehet jobb, ha nem is lát.
Szeretem, hogy jelen időben beszél.
Hogy még mindig figyelek rá.
Folytatja.
-A gyűrűt pedig azért nem hordom, mert kicsi rám. Az esküvőn még valahogy rám jött, de azóta maximum a kisujjam közepéig jön fel. -ettől a vallomástól valahogy elpirulok és elszégyellem magam.

-Ne haragudj, amiért azt feltételeztem, hogy kerestél magadnak egy másik nőt.
-Nem hibáztathatlak, a helyedben én is pont ugyan ezt gondoltam volna.
Ismét hallgatunk, tudjuk, hogy valamit még mondani kéne, de egyikünknek sem jut eszébe az a bizonyos, fontos részlet. Végül ő szólal meg.

-Hogyhogy a rózsát nem vitted be?
-Elfelejtette. Ezért hagytad itthon, igaz? Mert azt gondoltad, hogy legalább az tetszik nekem.
Kis idő múlva - amikor tudom hogy bólintott - válaszol.
-Igen.
-Pedig valójában minden nagyon tetszett. Ne haragudj rám, kérlek.
-Csak jót akartál. Ezért bűn volna haragudni rád. Én...nem tudtam, hogy azt hiszed, van másvalakim.
-Hát.... Mire kiderült, hogy mit gondolok, szerencsére az is, hogy nincs mitől félnem.
-ujjaimmal csavargatom a táskám pántját, kérdezni akarok tőle, de nem tudom, mennyire rohanhatok a hirtelen javulni látszó kapcsolatunkkal.

-Ma... mikor végzel?
-Amikor szoktam.
-...Akkor nagyon későn, igaz?
-....valójában sosem végzek későn. A végén már csak a munkatársaim miatt vagyok bent, néha el is bóbiskolom egy órára és úgy keltenek fel, hogy menjek már haza.
-...szóval nem szeretnél itthon lenni?
-Szeretnék, de mindig úgy gondoltam, te úgysem örülnél, ha hamarabb mennék, akkor meg minek?
-Ezt is az ajándékok miatt gondoltad?
-Igen.

Hitetlenül rázom meg a fejem, ami újabb csendet eredményez, így gyorsan megszólalok.

-Tudtad, hogy nagyon buta vagy?
A vonal másik végéről hallom, ahogy felhorkan.
-És pedig mire fel?
-Szerinted ha nem akartalak volna látni, fennmaradtam volna hajnali fél háromig, csak hogy megmikrózzam a kizárólag neked készített ételt?
-Én azt hittem, te is olyankor érsz haza, ezért mondom mindig, hogy egyél.
-Mikorra hazaérsz, már letudtam az alvás-adagom felét. Ha észrevetted volna, mindig azonnal utánad megyek, mire kijössz a fürdőből.

Megint hallgatás. Rá kell jönnöm, hogy hiába nagy üzletember a férjem, ha valójában egy analfabétával állok szemben kommunikáció és párkapcsolatok terén.

-Hogy értetted azt, hogy kizárólag nekem csináltad az ételt?
-Úgy, ahogy mondtam. A tiéd volt az összes.
-És te nem is ettél belőle?
-Ebédre eszem a croassont, amit adnak a kávéházban, vacsorára meg egy pirítóst. Egyedül neked főzök. De sosem eszed meg...- ez volt az egyik nagy fájó pontja a kapcsolatunknak számomra - persze a számos többi között. Már az elvetemült egyetemi évek alatt rászoktam az egyszerűen beszerezhető és időtakarékos ételekre, ezért jóformán sosem eszem főtt ételt. Amit este főzök neki sem eszem meg, csak elcsomagolom, hátha valamire még jó lesz. Most visszagondolva azonban...
-Észre vetted már, hogy reggelre mindig eltűnik, amit csináltál?

Döbbenten nézek magam elé. Valóban.

-Ezek szerint....mégis megeszed?
-Egész nap fel-alá rohangálok, két telefonhívás között nincs időm rendelni, ezért általában elhozom, amit csináltál otthon, és megeszem itt. És... egyébként nagyon tehetségesen főzöl.

Ez megdobogtatja a szívemet.
Mivel soha, senkinek sem főzök rajta kívül, ő az egyetlen, aki kóstolhatta az ételeket, amiket én készítettem. Eddig valahogy sosem vártam el véleményt a konyhai tehetségemmel kapcsolatban, mivel sosem dicsért meg, most azonban teljesen megmelengeti a szívemet.

-Köszönöm- rebegem halkan.
-Nincs mit-érzem a hangján, hogy mosolyog.
-Ma...szeretnél valamit enni? Úgy értem, van valami ötleted, mit főzzek neked holnapra?
-Nem kell specifikusan holnapra főznöd. Ma előbb hazamegyek. És veled eszem.

Nagy levegőket kell vennem, nehogy kicsorduljanak a könnyeim.
Komolyan mondom, ilyen szépet még sosem mondtak nekem.
Pedig csak egyszerű mondatok.
Mégis, mekkora hatalmuk van felettem.

-Én... igazán nagyon boldog vagyok.
Ezt nem tudom, miért osztom meg vele, egyszerűen csak jó érzés tudatni azzal akit szeretek, hogy milyen boldoggá tesz.
-Én is, ne aggódj, édesem.
Megint édesemnek hívott.

Még sokáig ülök az előszobában, és sebtiben előkapart témákról beszélgetek vele telefonon keresztül.
Nem zavar, hogy elkéstem.
Majd azt mondom, felborult a metró.

Egy fél óra múlva rám szól, hogy mostmár jó lenne mennie, mert megbeszélése lesz és nem kéne elkésnie, én pedig kapkodva búcsúzni kezdek.
Mielőtt letenném, azt mondja, vigyázzal magamra.
Alig tudom visszarebegni neki ezeket az egyszerű szavakat.

Aznap végül nem megyek el a kávéházba. Végtelen meg egy nap szabadságom van, hát most kiveszek egyet.
Helyette szupermarketbe megyek.
Lapos talpú cipőben.
Bő szárú farmernadrágban.
Blézer nélkül.
Sminkmentesen.
Kócosan.
Hogy amikor hazaér életem szerelme, a férfi, akinek örök hűséget esküdtem hat évvel ez előtt, megehesse velem a világ legtöbb szeretetével készült spagettijét.