Unottan nézem a horrort, ami sikongva villog a kockatévé ködös képernyőjén tenyérnyi nagyságban. Ezer meg egy éves, kaszabolós horror, tipikus tinédzser sztori, a nagy baráti társaság beragad egy kísértetházba, ahol egymás után legyilkolják őket, sosem tudni, ki a következő. Legalábbis a már kínosan rettegő fiatalok szemszögéből a képernyő túloldalán valószínűleg kiszámíthatlan a következő támadás helye és ideje, számomra azonban rettenetesen nyilvánvaló, hol és ki vére fog hullani legközelebb. És nem csak azért, mert rengeteg klisés horrorfilmet láttam már. A történet kimenetele szörnyen sablonos, a főszereplő és annak legközelebbi ismerősei a végéig megmaradnak, majd a főszereplőnek majdnem sikerül kijutnia a házból, amikor a gyilkos visszahúzza őt, és végül az utolsó ártatlan áldozattal is végez. Kiszámítható, kicsit sem fantáziadús történet, egyedül a millió éves díszlet és a múltszázadra erősen hajazó filmes összeállítás miatt nézem. Élvezem a kimért tempóban, egyenletesen, minden racionalitást félredobva fogócskázó szereplőket, az életükért sikítozó áldozatokat és a gyilkos elmaradhatatlan ördögi kacagását. Mókás. Általában. Ma azonban elég unalmas. Az eső zuhog odakint, este van, én pedig a tévé bámulásán kívül aligha tudok magammal mit kezdeni. A korhadt, molyrágta, moha szín kanapé rugói néha néha megreccsennek, ahogy próbálom magam minél kényelmesebben elhelyezni, ha esetleg bealudnék a mérhetetlenül unalmas műsoron. Nyikorog alattam a padló is, az egész ház halkan sikoltozik, miközben az esőcseppek vígan verik a széles ereszt. Egy pokrócot magamra húzva kuckózok be, hatalmas, térdig érő pulóverembe húzom a lábamat, amennyire csak bírom. A kemény párna és a durva anyagú kockás pléd melegít, miközben a lelkem már rég bóbiskol. Nyugtalan képek kavarognak a fejemben, azonban nem bánom. Mit vár az ember, ha horrorfilmekbe menekül magányában?