Oktaéderek.

Nem vettem részt a bőbeszédűek kísérletében. Pedig minden annyira más lehetett volna. Lehetett volna napsütés, fényes ceremónia és ünnep, lehetett volna virágcsokor és boldogság. Lehetett volna öröm. Lehettem volna valaki más. Azonban én máshogy döntöttem. Nem vettem részt a bőbeszédűek kísérletében. Nem dőltem be nekik. És számoltam a mellékhatásokkal. Így nincs fényesség, nincs kacagás és meleg simogatás a bőrömön. Lelkifurdalás van, hogy hagytam a gyerekeimet fulladozni ebben a mocsokban. Nincs vidámság és nincs virágcsokor. Van helyette árcédula, sírás és könyörgés. Az emberek vásárolnak. Nincs boldog mosoly és nincs nevezés. Semmit sem hallok. Nincs más én. Csak én én maradtam. És ebbe az énbe most belehalok.

Fuldokoltunk már páran ugyan abban az éjszakában. Sokan. Mégis, mintha újra meg újra megkezdődne.
Csillagtalan, arctalan, nevenincs, ujjbeggyel épp hogy csak aláhúzott éjszaka volt. Senki sem emlékezett rá azok közül, akik otthon maradtak. Akik nem tették ki a lábukat és nem néztek ki egy percre sem. Akik élvezték az otthon melegét és bután bambulták a tévét. Azonban mindenki emlékezett rá, aki aznap este kint járt. A farmer, aki eltévedt az erdőben hazafele menet, a farkas, aki felfalta, a lovarda tulajdonosa, akinek elkötötték a lovait és a lovak is, akiket elkötöttek. Azok mi voltunk. Elvittük őket az éj leple alatt, szabadon, csak a tűzjelző indult be - azt sem tudjuk, miért. Elvittük őket és elnyargaltunk velük a Telekre. A Telek egy hatalmas, szörnyűséges és tél elején meg nyár közepén iszonyatosan büdös telep volt, ahol a helyi gazda - aki a hét végére már csak emlék volt - tököket termesztett, maga se tudta, pontosan milyen fajtákat. Csak mi tudtuk. Odajártunk Halloweenkor szörnyülködni. Tavaly előtt 27-en. Tavaly 19-en. Idén már csak 13-an. Senki sem állított meg minket, amikor betörtünk a telekre, senki sem kiabált utánunk, amikor elengedtük a lovakat. Senki se szólt hozzánk. Talán (tudat alatt) ők is érezték. Lehet (nagyon mélyen) ők is tudták. Hogy ez nem egy átlagos éjszaka lesz. Átlagos gyerekekkel. Egy átlagos tökföldön.
Pete ment elöl. Után rohantunk mi. Nem mentünk sehová, nem volt valódi irány. Csak mentünk. Nem nevezném bolyongásnak - ahhoz túlságosan is céltudatos volt a cselekedet, egyszerűen megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy rendszertelenül lézengjünk. A tervezett útirányvesztés művészetét űztük. Aztán - amikor már eléggé bent jártunk - megjelentek. Felálltak, kinyújtóztak, mintha fájt volna a hátuk a sok görnyedéstől, majd újra előre lendültek - egyenesen ránk. Felénk hajoltak, a karunkba vájtak és a földre nyomtak - ólom súlyú vázuk összenyomta a tüdőnket. Madárijesztők voltak, félelmetes, hatalmas madárijesztők. Azok a fajták, akikkel az ember nem találkozna szívesen. A hollók meglopták őket - fényes gombszemeik félig hiányoztak, szalmatömésük vérpatakként csorgott a fejükből. Elnyitották vasporos szájukat, majd vaskapocsként zárultak össze újra a bokánk körül - medvecsapdák voltak. A földre rántottak és a tökökbe nyomták a fejünket - egyikünk-másikunk utolsó képe az életben egy hatalmas, mérges-narancs színű tök belseje volt. Rohantunk, menekültünk - a biztos halál elől. Kegyetlen fogócska volt, nem láttad, melyik oldalról érkezik a halál. Azon az éjszakán - azon a nevenincs éjszakán - többen vesztünk oda, mint eddig valaha. Hárman maradtak. Hárman élték túl az incidenst. Hárman térnek majd vissza jövőre, hogy végleg leszámolhassanak teremtőikkel az átkozott tökföld átkozott madárijesztői. És én nem leszek köztük. Már a földben nyugszom, két mérges-narancssárga tök között, mint a többiek, az igazak álmát alszok és nem szólalok meg többet. És jövőre - egy másik nevenincs éjszakán, majd én is mások fölé tornyosulok és én is belefojtok majd valaki egy sütőtökbe. Én is bosszút állok oktalan mártírhalálomért, amit egy rakás buta tinédzser okozott. Éljenek a gonosz varázslatok.

Azt mondták, szentimentális októbert tartunk. Az írói kör mindig is furcsa volt, soha senki sem értette, honnan támadnak ezek a remek ötletek, valahonnan mégis mindig előkerültek és akkor az emberek olyan kiéhezett örömmel vetették rá magukat, hogy az szinte már vulgális volt. Nevettek nyáron, amikor cseppfolyós június volt, sírtak ősszel, mert borongó szeptembert írtunk, szakadtak télen, mert szende decemberre kellett írni valamit és hallgattak tavasszal, mert mindenki valami traumatikusat írt bolond áprilisban. Tragikumok hava volt ez - tele horrorisztikus elképzelésekkel, vonzó, fekete ruhás Morticiákkal, hallgatag levélkopogással meg tökökkel.

A sötétben találok furcsa testeket - nem tudom, kik lehettek. Egyszer csak megjelennek a házban - nem is tudom, honnan érkeztek. Nem csengettek, csak felbukkantak, én pedig vagy majd' hogy nem felbuktam bennük és az orromat törtem, vagy a cipősszekrényből gurultak elő. Nem kéne meglepődnöm - emlékeztetem magamat folyton. Most költöztem be egy méreteihez és technikai felszereltségéhez képest illetlenül olcsó házba, amit a temető fölé építettek és lakatlansága idején teljesen kiraboltak. Ha nem minimum szellemek és démonok szállták meg a helyet, akkor szerintem ki is költözhetek. Félreértés ne essék, nem tradicionális mazochizmusomból fakadóan esett a választásom erre a gyöngyszemre. Egyszerűen túlságosan is olcsó volt ahhoz, hogy csak úgy ne vegyem meg. Fájdalmas árakat kellett volna fizetnem a többi lehetséges szállásért, főleg úgy, hogy új jövevénynek számítok a városban, az ingatlanközvetítők pedig igencsak ellenségesek errefelé. Nem lakhattam volna máshol - kivéve persze valamelyik árkot a sok közül, de ez csak amolyan utólagos z terv volt, ami a legrosszabb esetben vált volna valóra. Szerencsémre azonban nem került sorra. Helyette lett egy feltehetőleg paranormális jelenségek által meglehetősen kedvelt zegzugom egy temető fölött. De legalább mikró van.
Bevallom az elején kicsit tartottam tőle, hogy munkából hazajövet majd elütök egy-két sírkövet a Bogarammal, de mint utóbb kiderült, ilyesmitől sem kell tartanom, hála a felettébb mogorva, nem megnevezett források szerint legalább annyira félig halott temetőkertésznek.

Holdkóros zombik seregétől tartok a zárt ajtók mögött minden este. A fürdőszobában állok és a fadarabot szugerálom, gondolkozom, vajon hány nem halott lélek kivetülése pihen az ajtó előtt fehér szemekkel és végtelenül zord ábrázattal. Általában nem találok semmit, de tudom, hogy csak azért, mert úgy vannak vele, majd holnap visszajönnek.