ELSŐ MESE
                Mert őseink is így akarták:

Felfoghatatlan hóvihar tombolt odakint. Ezidáig a  favágók rendíthetetlenül dolgoztak a délebbi területeken, mára azonban ők is feladták. A hó nem kímélt senkit. Elevenen felfalta a húsba és bőrbe bújtatott csontokat. Ha alábbhagyott a vihar, és az ember kimerészkedett, hogy megnézze, mi maradt a faluja után, jéggé merevedett kóbor kutyákat és örök mozdulatlanságba dermedt, falhoz fagyott árvákat látott mindenütt. Kegyetlen volt az idei tél. Az emberek nem tudtak mivel fűteni, mert a fát, amelyet télire beszereztek, már november elején el kellett használniuk, a tartalék pedig nem bizonyult elégnek egy újabb kegyetlen hóvihar átvészeléséhez. Hideg volt, éhínség és halál mindenütt. És fent, a hegy tetején, melynek lábaihoz a koldulók borultak csupán kegyelemért az istenektől, ott állt a vár, amelynek tornyai az eget verték. Hatalmas volt, rideg és szinte teljesen üres. A férfi, aki már sok száz, ha nem ezer esztendeje élt ott, sosem fogadott vendégeket, nem szerette az embereket. Magát még náluk is kevésbé. Nem tehetett róla, hogy az, ami, balszerencsés terhességből jött világra egy holdvilágos éjjelen, a boszorkányok órájában, mégis minden egyes nappal jobban kívánta megmásítani a megmásíthatatlant. Nem tehetett róla, mégis veszélyes volt, veszélyes az emberiségre, veszélyes önmagára és a világra, amiben élt. Nem tudott meghalni, de képes volt nagyon, nagyon gonosz dolgok előidézésére. Gyűlölte saját magát, és gyűlölte, amit tett. Mert amit elkövetett, amit megtett, az nem egyszerű bűn volt. Nem egyszerű hitszegés vagy aljas tett, gonosz, ördöngös mesterkedés. Ugyan. Dehogy.
  Dioesz már csak ült. Nem üvöltött, nem nevetett, nem sírt. Nem tett semmit, pedig rettenetesen félt, és rettegett. Tudta, hogy mit tett, és hogy mivel jár az, amit tett. Gyönyörű dolog lehetett volna, gyönyörű, mégis, a szó szoros értelmében gonoszságot szabadított a világra. Dioesz nem tudott mit tenni, csak nézte a vihart, amit ő kavart, a tomboló, kegyetlen szörnyeteget, amit teremtett, és nem csinált semmit. Nem rosszindulatból készítette. Manedum nem rosszra volt teremtve. Mert az volt, élőlény, igazi, hatalmas hószörnyeteg, ha az ember sokáig állt a lélekfagyasztó orkánban, hallhatta a  szél süvítését, a gyerek kacagását, ahogy játszik. Nem szörnyeteg volt ő valójában, csak egy kicsi, boldog gyerek. Ez volt. És Dioesz tudta, hogy nem tudná korlátozni. Így hagyta, had teremtsen helyet a testvéreinek. Had készítse elő a terepet. Ha az emberek eltűnnek, nem kell félniük. Nem bánthatja őket. Megmenti őket. Igen, ez a helyzet, meg akarta menteni őket, mert bár gyűlölte őket, szőrüstül-bőröstül, nem értette, mi értelme a világnak emberek nélkül. Mi értelme? Arcát a kezeibe temette. Hatalmas butaságot csinált, olyat, mint az emberek szoktak, ha szörnyen szerelmesek.
   Megbecstelenített egy asszonyt.
Tudta, hogy milyön most. Pár hónap, és világra jönnek az új szörnyetegek.
  Helena nem volt képes elfogadni, hogy a gyerekeit, az övéit szörnyként kezeli. Elhagyta. Itt hagyta a kongó, üres, világtalan kastélyban, egyedül, magányosan. A szíve csordultig volt fájdalommal, de arca nem mutatott semmit. Csak nézte Manedumot, és csodálkozott, milyen erős máris. Szörnyen erős.
  Mielőtt Helena itt hagyta őt, beszéltek a gyerekekről. Igen. Helena hármasikreket várt, ami olyan lenyűgöző és teljességgel hihetetlen volt, hogy nem is lehetett emberi. Tényleg nem az - nevetett magában az istenség. Nem emberi dolog az. Helena gyönyörűségként gondolt rájuk, ő pedig mocskos világpusztító fegyverekként. Nem apához méltó gondolkodás.
   Loki utódai alapján akarta elnevezni őket. Jörmungandr, Hel és Fenrir. Helena erről hallani sem akart. Azt mondta, ha lány lesz az egyikük, annak biztosan Anabel lesz a neve. A fiú nevéről még csak elképzelése sem volt, egyedül az Anabelhez ragaszkodott.
  Dioesz nagyot sóhajtott. A plafonra nézett, majd a kihűlt kandallóra. Manedum fagya őt sem kerülte el, mégsem fázott. Melegen tartotta az isteni erő, amit birtokolt. Egyedül Helenárért aggódott. Ő nem volt isten, még csak félisten sem. Ember volt, és nem volt hová mennie. Nem volt számára otthon Dioesz kastélyán kívül. Csak őt féltette. Hatalmas lánggal égett szívében a szeretet, még akkor is, ha a nő, akiért olyannyira odavolt a világ végét is hordozza a szíve alatt. Szerette Helenát és ezen egy rakás kölyök sem tudott változtatni.
  Nagyot sóhajtva nézett ki ismét az ablakán, ahol Manedum éppen egy hatalmas, gazdag házat szedett darabjaira. Nem volt büszke a tettére, de volt alibije.
  Őseink is így akarták.

   Akkor még fogalma sem volt róla, hogy Helena, és a három Csodagyerek, Anabel, Pegasus és Tyr igenis túlélte. És hogy mi lett ezután a családjával, nos, azt is csak az idő tudta.