Részlet valamiből, amit nem akarok megmutatni, mert megkérdőjelezhető, még annál is megkérdőjelezhetőbb, mint a Kaotisztika sorozat... pls don't judge me.  (Wow, 2 éve? Vagyis, mostmár 3. Az komoly)

Most gyönyörű. Most nem látom, de tudom, hogy ott vannak a csillagok, rám várnak szüntelen. Most félek. Félek, hogy veszítek, hogy az őrület magával sodor majd hirtelen, nem hagyva időt búcsúkönnyeknek sem. Egyenlőre lebegek. Fojtogat a torkomra folyó víz, de nem használom a testem. Most pont jó. Kapkodnék levegő után, de úgy érzem, felhő vagyok. Súlytalan zuhanásomat felváltotta a megváltó lebegés. Pillanatok. Azok kérdése, és megsemmisülök, de most még egy szivárvány kellős közepében érzem magam. Pedig nem vagyok bedrogozva. Ez egészen biztos. Nem érzem magam kicsattanóan különlegesül, egyszerűen félek. Félek tőle, hogy véget ér, és tartok attól, hogy sosem marad abba. Kár pánikolnom. Úgyis eljössz értem. Berántgatsz a sárga taxik egyikébe, lekiabálod a fejem, majd megcsókolsz, mert úgy hiszed, másnap úgy sem emlékszek majd rá. Mindenre emlékszem. Hullarészeg vagyok, de emlékezetemben él minden kis pillanat. Nem akarok itt maradni, mégis olyan jó itt. Távol attól a világtól, amivé válnom kéne. Fájó. Kereshetek magamnak új célokat. Chö.