Elgondolkoztam. Nincs szebb látvány, mikor a bőröndös, kalapos idős hölgy, tudod, az a fajta, aki még a 70-es éveiben is tiszta 20, felcsapja a noteszét, és írni kezd. Levelet ír a férjének, ami otthon ad át persze. A férj, az idős úr, mint a mai 30-asok, rácsodálkozik a levélre, majd olvasni kezdi, izgatottan, hevesen. A néni egy tizenéves bágyadt leánypírjával várja, hogy a bácsi végezzen, az öreg úr fiatal 40-esek szülői boldogságával mosolyog egy-egy pillanatra, majd tekintete a koraifjúságáéra vált, csillog, zenél, a szavak szinte íriszeiben tükröződnek. Boldog kisgyermek örömével néz kedvesére, megölelni, magához szorítja a törékeny testet. Boldog 5 évesek gyerekszerelméhez hasonlatos a báj, amit szeretetük e fikarcnyi levélnek kölcsönöz. Erre gondol az idős hölgy, miközben a levelét írja serényen, mosolyogva, puszta megszokásból, hiszen mindig így szokták. Lassan 50 éve.
Nézem mélázva a nénit, fiatal 20-as fejemmel, kezemben képernyő, sorozat, számban megalszik a tej, bambulok már mióta. Tiszta öreg vagyok. Mint megkeseredett ifjúságom nagyja, búsongva ülök egy vígjáték előtt, hátha abban lelek kényes megnyugvásra, ám blöfföm nem talált. Csak öregebb lettem egy nappal.