Bizonytalanul toporogtam az ajtókeretnél. Nem tudtam, hogy kopogjak-e vagy egyszerűen csak belépjek. Már nem éreztem magamat szabadnak a közös lakásunkban, nem tudtam, mit szabad és mivel bántanám meg őt.

Hetek óta ez megy. Ő a szobában ül, hosszú, sötét haja a vállaira omlik, ő pedig csak néz révedve, el, valahová nagyon messzire azokkal az óriási, gyönyörű, szomorú szemeivel. Én pedig néha benézek hozzá, odaállok mögé, a haját simogatom, olyankor néha felnéz rám, de csak még jobban összeszorul a szívem attól, hogy ilyen bánatos. Ilyen mélységesen szomorú.

Clare egyértelműen depresszió tüneteit mutatta. Keveset evett, alig beszélt, egész nap a szobájában ült és merengett. Néha kisírt, vérvörös szemekkel találtam rá a fürdőszobában. Olyankor törülközőbe csavartam, megszárítottam a haját, majd felöltöztettem és betakartam a puha paplannal. Mindig azonnal elaludt. Éjszakánként gyakran felkelt és kiült a nappaliba vagy az erkélyre. Nem szeretett mellettem lenni, amikor elkapták a nyomasztó gondolatai, olyankor mindig elvonult, de ha szüksége volt rám, szó nélkül az ölembe vackolta magát.

Feszült, borús csend ült a kis lakásunkon már hetek óta. Clare nem szólalt meg; én néha próbáltam kommunikálni vele, megkérdeztem, mit kér enni, szeretne-e teát vagy hozzak-e neki valamilyen könyvet a könyvtárból, szeretne-e elmenni sétálni. Legtöbb kérdésemre fejrázás volt a válasz, enni is csak azt evett, amit én, nem voltak különleges kívánságai, mint régen - abból is csak nagyon keveset. Kedves arca fáradt lett és hófehér, beesett, a mosolya csupán ragyogó emlékként élt a szívemben. Olyan boldog volt, annyit nevetett - most mégis, mintha elvesztette volna önmagát. Ezt a Claret nem ismertem.

Szótlanul álltam, és néztem a hátát az ajtóból. Az utóbbi napokban nem tudom, megközelíthetem-e még. Ujjaimmal a vászonnadrágom varratát gyűrögettem, a zsebemben markolásztam a pici dobozt.

Meg akartam mérni a kezét. Már nagyon régóta. Még akkor, amikor mosolygott és látszólag semmi sem bántotta. Akkor azonban mindig találtam valami buta kifogást, s tessék. Az ég elvette tőlem ezt a sok lehetőséget. Most csak azt szeretném, hogy újra boldog legyen. Minden nap erőt veszek magamon és odaállok az ajtóba, mondván "majd most megteszem", de sohasem jutok tovább az ajtókeretnél. Mindig elveszítem a hitemet, az sem biztos, hogy boldoggá tenné, ha megkérném a kezét. Halkan, szinte alig hallhatóan sóhajtok egyet, Clare mégis összébb húzza magát a fülsiketítő csendbe robbanó hangon. Összeszorul a szívem, ahogyan az ujjaim is a doboz körül. Ma sem fogom megkérni a kezét. Helyette belépek az apró, kék szobába, mögé guggolok, a vállaira simítok és homlokára csókolok, ahogy hátra hajtja a fejét és rám néz. Egy magatehetetlen pillanatig megfeszülve várok, hátha elhúzódik meleg érintésem alól, ő azonban nem mozdul, majd belesimul tenyerembe, hátát óvatosan nekem dönti - rám bízza magát. Köré fonom a karjaimat, és csak reménykedni merek, hogy ő is úgy érti gesztusaimat, ahogyan én. Meg szeretném őt védeni, és itt vagyok számára. Néha azt hiszem, hogy az én Clare-em  elveszett, de ez nincs így. Itt van, csak nagyon szomorú.

Bármit megtennék, hogy ne legyen többé bánatos.