Utolsó!!✋✋✋✋✋

Kiposztoltam a mélysötét árnyalatokat. Millió lájk és ezer meg ezer megtekintés övezte, berezonált az üzenőfalam. A képeken kéknek látszanak. Pedig a valóságban nem azok. Pirosak. Vörösek. Bordóak. Mély hegek, amik lassan pirultak el, mint te azon az őszi délutánon, amikor ösztönből a füled mögé tűrtem egy hajtincset. Nem tudtam, hogy nem szabad. Nem árultad el. Hiszen nem volt mit. Neked átlagos volt. Nekem meg honnan kellett volna tudnom, hogy nem vagy az? Galaxist őriztél a füled mögött. Később megnéztem -  a másik füled mögött is. Ujjaim azon óvatlan mozdulat modortalan finomságával vesztek el benne. Arcodon csak a csillagképeket láttam eddig - mostmár tudom, hová lettek a hátra hagyott bolygók. Azt mesélted, a hátadon univerzumok nyaralnak. Luxus utazáson vannak welness kuponnal ami jó sokáig érvényes, hosszú hétvégéken a gerinceden járkálnak vagy a lapockáidat simogatják. De néha eltűnnek. Nem tudod, csak érzed, olyankor a tükörben stimulálod magadat. De a nyakad törékeny. Így egyszer meg szeretnél valakit kérni, hogy találja meg a galaxisaidat. Sohasem vallottam volna be, de reméltem, hogy egyszer lesz alkalmam Dóra, a felfedező-set játszani csigolyáid mentén egy tollpihével, ami kiszakított párnák egyikéből lebegett felfelé gravitációt megszégyenítve. Asztronauta akart lenni, aki összeszámolja kráteres kis holdjaidat. Látod, halandzsaíró vált belőlem. EZ is a te hibád. Sok minden a te hibád. Hogy nem tudok elfutni, hogy nem akarok, és hogy amíg létezel, nem is fogok akarni. Például. Persze nem foghatok mindent rád. Az, hogy megismerkedésünk előtt állandóan csak futni akartam, például egészen az én hibámnak tűnik. Talán az is volt. Vagy a hatalmas viharfelhőé, ami metál koncertet megszégyenítő sebességgel villogott felém kerekedve. Esküszöm még a vokálost is hallottam. Talán ha eléggé megfigyelem a felhők sötétjében ütemesen villogó csóvákat, esetleg felfedezhettem volna a színpadot is, ahogy csak úgy suhan odafent. Előtte kordonnal elkerítve töménytelen ember - mind hangosan ordít és egyszerre rázza a fejét az ütemre. Csak a nagyon csápolók szambáznak le az égből - útközben ők is elégnek. A súrlódás az oka. Én megmondtam. Ehhez képest a békák fuvolás koncertje haláli siralom. Ahogy ülnek a tóban és csak játszanak láthatatlan, érinthetetlen hangszereiken. Ahogy mit sem gondolkodva szállnak be a tücskök, és ring a tavirózsa a víz felszínén - halkan és megértően. Szépségétől megrészegülve aláfestő zenévé szelídül a furulya és a fuvola és az oboa és már nem gágog semmi csak a tücsök kitartóak. Pedig a Hold - ennek a világnak a holdja -  már fellapozta a naptárát meg a keresztrejtvényt odafent, mint az unoka a nagyszülők házában titokban. Tollat ránt, majd egyszerre 10-15 kérdést átugorva betippelgeti az egy betűs válaszokat. A legjobb kérdések közé tartozik a 'gyakori női név', a 'svéd autómárka', a 'megfutamodik más szóval' és az 'akadékoskodik végei' tipusú kérdése. Persze a kifejtett, nagy nehezen vérrel együtt kiizzadt válaszokból összeálló megfejtés, azaz a "poén" szinte sohasem üt nagyot. Pedig mindig nagyon próbálkozom. Tulipán. Egyszer ezt kaptam. Mármint messziről. Nem olyan tipikus temetői vörös volt, ami egy véletlen elejtett tulipánhagyma egészen természetellenesen túlélt jövevénye lett. A temető szépe. Persze csak a szomszéd falu teheneslánya után, akit előszeretettel dicsérnek a legrégebbiek. Ilyenkor általában kapnak egy nagyot az asszonytól, főleg a 'hatszáz éve ilyen menyecske csak a mennyekben termedt jellegű megjegyzések alkalmával. Majdnem elvágódtam azon a mocsok parkettán. Azon az éjjelen tanultam meg, hogy a küszöbökben nem bízunk. Nem sutyorgunk nekik titkokat vidéki gazda vidéki lováról, mert nyikorogva viháncolnak majd rajta. Pedig még rá se léptem. És máris kalapáccsal esik az éjszaka sötét üvegablakának. Kint ragyog a Hold a búzamezők fölött. Vuk-ot idézően nyúlik a magasba a szétszáradt fa, a tetején macska vernyog. Szemei megvillannak, mikor óvatlanul rápillantok. Hívatlan látogatónak tart, pedig csak magam vagyok az egyedüllét és a kétségbeesés subájába bújva. Fodrozódnak az álmaim, ahogy a meleg levegő megcirógat és a borostyánok rám kacsintanak a felhő-magasból. Borostyán. Olyan kő, amit az indiai hercegnő nevetve tűz a hajába. Hogy miért? Mert nem szabad. Megtiltották neki. Indiai teadélután néhány pökhendi brit világutazóval, akik hazaérve majd azzal büszkélkednek, hogy felfedezték a következő nagy birodalmat. Persze egyes egyedül. A hegyekben talált paraszt szamárral véletlenül sem igazította útba őket. Rizsföldek. Duzzadva omlanak egymásra, zöldek még vagy már. Nem tudom pontosan. Felettem kínai lámpások égnek én pedig veszettül forgok egy integető macskát kutatva. Meg kell róla bizonyosodnom, hogy tényleg japán-e. Azt mondták, igen. Így hittem nekik és felvásároltam az ajándékboltjukat, pedig büdös volt. Füstölő terjeng, lekúszik a torkomon és szétfeszíti a hangszálaimat, hogy átférjen közöttük - köhögnöm kellene, de most nem szabad. Hazajárok. Mint valami kódorgó szellem halál utáni kóros honvággyal. Nem vagyok képes ott élni, ahol megszülettem, mégis rendszeresen rángatom magam el. Egyik kórterem a másik után. Ilyen drogteszt, olyan törés, amolyan ficam. Valahogy mindig sikerül kórházba kerülnöm. Lassan bérelt szobám van a 6. emeleten. Az van legközelebb a tetőhöz, ezért keveseket engednek fel ide. Persze bennem bíznak. Ha tudnák, hányszor álltam azon a tetőn, a korláton kívül. Hányszor merengtem. Hányszor hánykolódtam ott és élveztem, ahogy a szél makacsul próbál lesodorni, én meg makacsabbul ellenállok. Aztán megadom magam. A karomban nem férne el még egy tű - hiába téptem ki az összeset idefele jövet. Virágokat adagoltak nekem, épp ezért most meghalok. Esek. Nem tudom, mikor engedte el a talaj a talpamat és mikor kellett volna a kislábujjamnak visítva kapnia a beton feltört sarka után, nem figyeltem. Elvesztem. Mindig sarokról akartam ugrani, hát ma ez is eljött. Úgy érzem repülök. Mindig is repülni akartam, de most csak zuhanok. Fergeteges. Inkább nevezzük kedélyesen zuhanórepülésnek. Úgy a biztonságos. Hisz ez nem valódi. Csak onnan tudom, hogy már megint eltört a karom és 12-ből 9 pár bordám. Vérben ázok, nem szeretek fürödni, de ez nem érdekli a testemet. A belsőm össze lapult, a végtagjaim valamilyen rendellenes és művészeti szempontból izgalmas szögben hajlanak ide-oda. Mint amikor egy groteszk festmény megalkotója hirtelen feladja eredeti emberkísérleteit, és nekiáll szétszedni az embert. Ízekre tépi - látom a csigolyákat és hallom az inak szakadását. Ez az ember nem tátog. Meg se nyikkan. Szemei érdeklődve nézik, miként rántja ki  a testéből puszta kézzel a máját a művész, majd tűzi koronára. Groteszk módszer. Inkább undorító. Ilyennel a fején lépked végig a majdnem korom sötét koronázási termen a királynő, arcába csöpög a vér, a szerv minden lépésnél újra megremeg a vas ékszer hegyén. A nő fensőbbségesen vonul, arca mintha ki lenne pántozva - merev és mordulatlan. Amikor leül és kicsit meggörnyed, olyan, mintha keresztben eltörték volna a gerincét. Majd a plasztikai sebész megoldja. Bólint egy aprót, ahogy felzúg a mély bariton és az előtte térdelő katonák milliói egyszerre bődülnek. Valami áthatolhatatlan, ősi zene szól ebben a mély brummogásban, amire a nő alig láthatóan bólint. Nem elégedett. Csak kész elveszni. Elveszni a készben. Érdekes, hogyha valamire felkészül az ember, ezerszer jobban képes megijedni. Tapasztalat. Felkészültem rád, de úgy megijedtem, hogy amikor megláttalak leállt a szívem. Úgy kellett előbányásznom a defibrillátort a táskámból hogy újraélesszem magam. Legalábbis én ezzel magyarázom magamnak. Hallatlan. Test. Most ismerkedem vele. Hogy milye gyönyörű. Kezdem kapizsgálni, miről szól egy együttlét. Mármint egy olyan igazi, ami nem csak két test, aztán reggel meg két idegen. Hanem ami két test, és két lélek összefonódása. Rájöttem, milyen nagy szerepe van a léleknek az egészben. Ahogy összesimul az a két test - szerintem nem a test szeretetéről szól, hanem arról, amiért azt a testet szeretjük. Arról, hogy örömöt okozunk valakinek, aki a puszta létezésével ugyan ezt teszi értünk. Nem csak a 'szükségletekről'. A megismerésről. Minden test egy titok. Olyan, mint bármelyik másik. Ha az illető megosztja velünk, nekünk adja, hogy vigyázzunk rá, kötelességünk megtartani. Becsben és szívvel. Mert olyan gyönyörű. Olyan törékeny titok, vigyázni kell rá és cirógatni, biztosítani a védelemről. Novellákat akartam írni, de görcsbe álltak az ujjaim. Túlkombinálom, ugye? Ugye hogy ugye. Kapaszkodom, mint a hajótörött, de már elsüllyedtem. Szerintem megéri az a harakiri.