Hát te?

S zeng ha bére ifjú népnek
Mind szegény és árva mind,
Özvegy asszony, satnya mátka
Egyszerre halt idekinnt
S halál átka rád, ki látta
Miként halt a szörnyeteg
Mind ki valha' ember is volt
Eltorzultak, vesszenek

Magasan álltam, a híd lassan ringott alattam. Alapvetően az ilyet nem érzi az ember. Csak átsiet a hídon, átrohan, ritka, ha valaki megáll rajta egy pillanatra.
Bágyadtan néztem lefelé. Csak így a széléről érzi az ember igazán, milyen mély is a víz.
Mindig úgy képzeltem el, hogy kórságban fogok meghalni, valami istentelen nyavalyában. Hűlő hullák között ráz majd a hideg és a csontjaimat lassan felemészti majd a ragályos betegség, ami hamarosan a sírba küld. Lassú, fájdalmas halált képzeltem magamnak, szerettek és barátok nélküli hosszadalmas gyötrődést, magányos halált egy tömött kórteremben. Utolsó képnek ott lesz a plafon, már imádkozni sem fogok, csak menjek, hadd menjek már. A túlvilágon pedig szenvedni fogok, a testemet a Földön csőrös maszkba és fekete köpönyegbe bújt orvosok boncolgatják majd, károsodást keresve az eladható szerveimen. Darabokban végzem majd - mindig így hittem - különböző szerencsétlenekbe szétpakolva, akik a feketepiacról szedték össze a testüket.
Most mégis egy hídon állok, zsebre dugott kézzel és bámulom a vizet. Őrjöng és ordít, idáig hallom hullámverésnek álcázott káromkodását. A víz fekete és zavaros, tetején helyenként kétes eredetű, feltűnően fehér köd lebeg, mintha hab lenne, amit egy hiperaktív mosónő gyártott bele a rengeteg szappannal. Nézem a vizet, és elmerengek rajta, vajon milyen a mélye. Valószínűleg ezerszer sötétebb és büdösebb, mocsok úszik benne mindenütt, döglött halak oldalra borult maradványai lesnek alá fél szemmel, a hínárok pedig kókadtan ringanak a vízben. A mélye nyugodt, csak a teteje zavaros és dühös. Nézem és nem látok a mélyére. Talán hullák csavarodnak majd rám odalent, talán sajnálkozást vélek majd felfedezni utolsó pillanataimban foszló, halott arcukon.
Sokan végzik a folyóban. Van, akit szerelmi bánat vagy más, egyéb öngyilkosságra okot adó érzés vezérelt oda, egyeseket a folyóba lőttek, a korlátra állították és az elernyedő test azonnal a habok felé zuhant. Megint mások már rég halottak voltak, amikor idekerültek. Ki napjaink gyógyíthatatlan betegségeinek egyeikében halt meg, kit a maffia tett el láb alól, megint mások kibelezve repültek át a korláton - szervkereskedők áldozatai lettek. Kész temető volt a folyó, azonban mi sem ironikusabb, mint élve fejest ugrani tulajdon koporsónkba? Aligha talál az ember még egy ilyen fantasztikus lehetőséget saját életének kifigurázására.
Sóhajtottam egyet. Nem szerettem jobban a hullákat semmi másnál, mégis kötött hozzájuk az életem. Temetkezési vállalkozásom volt, ahol szigorúan sírba tettük az elhunytakat, gyönyörű, lakkozott fadobozokba, amiket busás összegért el lehetett búcsúztatni a temetőkben. Soha egyetlen hullát sem dobtam a folyóba, mindet tisztességesen akartam eltemetni. Én legalábbis. Mint utóbb egy peres ügy során kiderült, soha egyetlen halottam sem feküdt egy hétnél tovább a sírban, ahová temettük. Vagy a saját munkatársaim lopták ki a testeket a helyükről, vagy sírrablók estek neki a köveknek. Az életem saját magam által kreált tündérmese volt, amit hamar szétromboltak. Évekig bujkáltam a maffia elől, miután kiderült, hogy az egyik igen fontos ranggal rendelkező embert valamelyik balfácán eladta jó pénzért. Nyirkos kis lakásom helyett a megmaradt csatornaalagutakban aludtam, vagy galambok által piszkítási céllal birtokba vett, lyukas tetejű padlásokon. A kamaszkori depresszióm kiújult, paranoia és kialakulni készülő skizofrénia jeleit tapasztaltam magamon, ki sem mertem lépni az utcákra, hetekig koplaltam és ettem röptében elejtett galambot vagy patkányt, csak hogy ne kelljen elhagynom ideiglenes menedékemet. Minden árnyékba szörnyetegeket vagy gyilkos fegyverrel közeledő embereket láttam, a kedvenc (és egyetlen) elfoglaltságommá pedig a sarokban való üldögélés vált (onnan érhetett a legkevesebb hirtelen támadás). Gazdag családom leggazdagabb tagjai lassan haltak ki, mind benne voltak az újságban, egytől egyig, March néni így fúlt vízbe, Stephen bácsi úgy tűnt el rejtélyes körülmények között, Pete, az unokatestvérem felakasztotta magát, miután a feleségét, Hannah-t, a gyönyörű, bájos, jó kedélyű Hannah-t felkoncolták. Brose bácsit, aki az ex-mostohám volt másodfokon, de ettől függetlenül gyakran meglátogatott minket és ajándékokkal halmozta el a kicsiket, egy utcai lövöldözésben szemen lőtték és két hét után belehalt a sérüléseibe (állítólag sokat szenvedett), a kistestvéreimre, Joel-re, Morgan-re, Melissa-ra, Conor-ra és Mess-re rágyújtották a házat (mind bent égtek), az anyám pedig halálos betegségben lelte a végét. A családom szépen lassan múlt ki, a pénzük rokonról rokonra vándorolt a mocskos újságok alapján, amiket azon alkalmakkal találtam, amikor végre hajlandó voltam elhagyni a szállásomat. Más kuzinjaim elmenekültek az elátkozott városból, ahol annyi családtag vesztett életét. Az örökségükről is lemondtak (ezt már a pletykarovatban olvastam), csak hogy minél előbb megszabaduljanak az „átoktól", amit a média és valószínűleg még jó néhány rossz nyelvű, élő családtagom szerint én hoztam a házhoz nem túl népszerű vállalkozásommal.
Az, hogy nevenincs kuzinom x felesége miket terjeszt rólam a szomszédban, korántsem zavart, anyámat és a kicsiket viszont sajnáltam. A kis Melissa és Conor arca még élénken élt a fejemben, a többieké már jócskán halványodott, ők jóval az után születtek, hogy én elköltöztem otthonról, így velük jóval kevesebbet találkoztam. Nem volt időm alaposan megismerni őket. Anyámat azért sajnáltam, mert annyi teendője lett volna még az életben. Nem láthatta, ahogy a gyerekei felnőnek, vagy ahogy valamelyik végre elviszi az egész családot egy hagyományos piknikre, olyanra, amilyenről a dédnagyanyám mesélt mindig. Nem érte meg, hogy sikeres vállalkozó legyek, nem látta, ahogy a lányok férjhez mennek és nem tudta alaposan felmérni, milyen lányt választanak majd maguknak a kis kópék. Talán - ezzel nyugtattam magam - azért haltak meg mindannyian, mert már csak egymással volt dolguk. Így lett vége mindannyiuk történetének.
Szűk családi körön belül már csak én maradtam. Én se sokáig.
A habok az idő múlásával sem lettek kevésbé rondák, és ahogy végigpörgettem magamban szánalmas életemet, mintha hatalmas, bűzös, ocsmány szájjá lett volna, ami felém fordul. Szinte már kérte, hogy ugorjak. Néztem, ahogy csapkod és kavarog a víz, és én léptem volna, ugrottam volna, én tényleg meg akartam tenni, de....... az az átkozott életösztön keményen munkált bennem. Kívülről talán megkeseredett, érdektelen embernek tűntem, aki kész a habokba vetni magát, belül azonban vívódtam. Megéri? Van értelme itt abbahagyni? Nem lehetne küzdeni, csak még egy kicsit? Az elmúlt hónapok kérdései dolgoztak bennem, ők is, pont mint a hullámok, át-át csaptak egymás feje fölött. A döntésem, miszerint márpedig én a folyóba veszek, nem pusztán mélységes önutálatomból és depressziómból fakadt. Menekülni akartam, el innen, el a maffia elől, el a feketepiac melegágya elől, el minden elől, mert jó embernek tartottam magam, és nem akartam rosszá válni. Menekülni azonban nem lehet, hiába hagyom el a várost, majd az országot, talán a kontinenst is, beteges paranoiám, a múlt szellemei örökké üldözni fognak, a rengeteg halott képe, akiket abban a hitben fektettem a bélelt koporsókba, hogy a túlvilági megváltás mellett a testük is békére lel; az összes ilyen ember kísérteni fog. Nincs menekvés, számomra legalábbis nincsen. Meg kell hagyni, szégyelltem magam amiatt, amit tenni készültem, de koránt sem annyira, mint a sok halott arc miatt, akik talán most itt fekszenek alattam. Vajon találkozom odalent ismerősökkel? Meglehet. Meg kell bizonyosodnom róla.
Remegő lábakkal somfordáltam közelebb a vízhez a széles párkányon. Émelyítő volt a folyó, valamilyen távoli, megfogalmazhatatlan okból mégis vonzott, hívott, mint szirén az áldozatául eső balga hajósokat a víz fenekére. Szánalmas voltam, ahogyan nem tudtam megtenni azt az egy lépést, ami elválasztott a biztos haláltól, szánalmas voltam, ahogy az üresnek tűnő kőhíd peremén álldogáltam, mint valami tékozló hazatérő.
-Félsz?
Megrezzentem, szabályosan megugrottam, ami miatt kis híján valóban a folyóba estem. Döbbenten néztem a mellettem ügyködő alakot. Lassan kapaszkodott fel mellém a párkányra, öreg, meglassult mozdulatai miatt ropogtak a csontjai, karját kinyújtva kapaszkodott a perembe, egyik lába már a korláton. Nyögve húzta fel magát teljesen a párkányra, kiegyenesedni azonban már csak csigát megszégyenítő lassúsággal tudott. Én mindezt végtelenül lesokkolódva néztem, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg segítsek neki, túlságosan is lekötött az, hogy megszólított. Mikor végre sikerült egyenesen megállnia, várakozóan rám nézett. Haja csimbókos volt, állott, kissé őszes, mintha valaki rosszul festette volna be a haját, és helyenként kilátszana az eredeti színe. A szemei aprók voltak és feketék, mélyen ültek a bozontos haj és a még annál is bozontosabb szakáll között, ajkai egyáltalán nem látszottak. Mocskos sálat viselt, ami olyan szakadt volt, hogy maximum a szakállában elveszett molyoknak nyújthatott esetleg némi táplálékot. A kabátja penészes és foltozott volt, cipőt nem viselt, ami vagy azt jelentette, hogy nem akarja magával vinni az értékes ruhadarabokat a hullámsírba (bár megjelenéséből kiindulva nem feltétlenül mondanám értékesnek) vagy azt, hogy nem volt neki. Igazi koldusnak tűnt. Szakálla alig mozgott, amikor újra megszólalt.
-Félsz?
Összerezzentem, hirtelen azt sem tudtam, mit kéne válaszolnom. Meredten bámultam a folyót. Az öreg bólintott, mintha csak válasz volna a hallgatásom.
-Mindenki fél egy kicsit, kölyök. De ne aggódj, ottan lent bizt' jobb lesz, mint idefünt. - enyhe akcentussal beszélt, mintha úgy tanulta volna a nyelvet valami másik mellé. Furán néztem rá, kissé leragadtam reszelős hangjánál, amitől alig lehetett érteni valamit a mondandójából. Az öreg azt hihette, hogy nem értem, hogyan gondolja ezt, ezért halkan magyarázni kezdett.
-A víz mély, és onnet, ha egyszer alázuhansz, nöncs vissaút. Most köll döntened, nem akkor, mikor mán a fejed fölt csapkod a hullám. Ez nehéz. A bátyám mesélte anno'. Ő is innen ugrott, pont innen, errül a helyrül. Aszt mondta, félelmetes a víz innen, mert nem láccsa az ember, mi vár ottan rá. De benne, ha asz ember mán benne van, akkor sokkal jobb lesz. Ottan mán csak béke van és csündesség. Én nem igaszán hittem neki, ő meg sohasem gyütt vissza, hogy megmondja, igy volt-e vagy sem. De mostan mán elhiszem. Valóban, innét mély a hely, ahová mész. De utána, ha vége, ennél mindenképp jobb lesz. Ott nincs éhezés, nincs szögényég, nincsen ott semmi. Csak a semmi- egy darabig elkuncorászott magában, mielőtt folytatta- Ha mostan lelépsz erről a korlátrul, minden hamar rendbegyün. Mongyuk én aszondanám, ha nem épp egy korláton állnék veled, kölyök, hogy maradj itten, mert biztos van még mit csinálni, de nem mondum, lássa itt állok melletted.
Elgondolkodtam. Az öreg egyértelműen le akart beszélni az öngyilkosságról, noha maga is le akart ugrani innen. Nem láttam értelmét rá hallgatni. Az viszont, amit a mélységről mondott, megfogott. Lepillantottam. A vadul örvénylő víz mintha csillapodott volna, a szájból két ölelő kar lett, melyek be kívántak fogadni. A mélye pedig - bár nem láttam, odavizionáltam - mintha nyugodt és barátságos lett volna. Csak néztem a vizet, és vártam az isteni szikrára, ami majd visszafordít, ami segít lemásznom a korlátról, és visszatérnem valamilyen padlásra, ahol meghúzom magam. Isteni szikra azonban nem jött, teljességgel elmaradt, helyette jött az a fajta érzés, amit az utóbbi időben igen ritkán éreztem. A magabiztosság érzése. Oldalra pillantottam, mert hangokat hallottam, amit pedig láttam, attól újra földbe gyökerezett a lábam.
Egy fiú és egy lány ugrott fel a párkányra mosolyogva, nevettek, ahogy vészesen imbolyogva felhúzták egymást álló helyzetbe. Táncoltak és kacagtak, hangosan és boldogan, keringőztek a keskeny párkányon, s ha az egyik lába megcsúszott, a másik azonnal utána kapott és megtartotta. Hirtelen fogott el a féltékenység, utoljára akkor éreztem ezt, amikor egy nagy rakás hullát szórtak a folyóba az orrom előtt. Akkor nagyon irigy voltam. Köztük akartam lenni. Most is éreztem a fojtogató érzést, ahogy a szívem összefacsarodik a boldog pár látványától, csúszkáltak, csókolóztak és hangosan nevettek - világgá kürtölték végtelen és tökéletes szerelmüket.
Ekkor néztem meg őket jobban. Mind a ketten fiatalabbak voltak nálam, rádöbbentem, hogy sokkal fiatalabbak. 16-17 évesek lehettek. A fiú bőre sötétebb volt, cigány vagy arab származású lehetett, márpedig itt, ezen korokban egyik sem szívesen látott népség. Ingje ennek ellenére vasalt, csokornyakkendőt viselt és fekete, piszkos lakkcipőt, olyat, amit csak igen gazdag urak engedhettek meg maguknak és amilyenre neki saját keresetből egészen biztosan nem telik. Valahol szolga lehetett. A lányon ékszerek hada fénylett, meg-meg csillant a Hold fényében. Ruhája előkelő, szoknyájának rétegei végtelenek. Arca is felfénylett néha a rákent rengeteg máztól. Úri kisasszony volt. Talán pont annak az úrnak a lánya, akihez a szolgálófiú tartozott.
Mélységesen megdöbbentem és szégyenkeztem féltékenységem miatt, amikor rájöttem, mit is látok valójában. Tiltott szerelem tiltott gyümölcse ért az orrom előtt, egy olyan mélységesen alázott és minden szinten elítélt kapcsolaté, amit pár évvel ez előtt magam is megbotránkoztatónak találtam volna. Most azonban nem láttam mást egy messzi földről érkezett szolga és egy elbűvölő úri hölgy édes, viszonzott, elbűvölő szerelménél. Ahogy táncoltak, ahogy a fiú néha tapsolt, a kisasszony pedig forgott és pörgött a nyirkos korláton, ahogy nevettek, ahogy mosolyogtak egymásra, ahogy csillogott a szemük - ritka különleges, szép ajándéka volt ez az életnek. Igaz szerelem volt. Igazi és megmásíthatatlan, tiltásokkal és elvárásokkal át nem szabható. Gyönyörködtem bennük, felszisszentem, amikor megcsúsztak, kifújtam bent tartott levegőmet, amikor visszatántorodtak a kőhíd fölé. Csak nagy sokára jöttem rá, mit keresnek a hídon valójában. Nem nyugalmat, nem békességet, nem elfogadást. Nem. Úgy látszott, arról már régen lemondtak. Ahogy meg-meg csúszott a lábuk, ahogy bedőltek a víz felé és ahogy egymás karja után kapva rántották vissza a másikat..... rájöttem, hogy valójában nem megakadályozni akarják a zuhanást. Élcelődés volt ez, izgatott várakozás, mint mikor a szerelmesek le-le ugrálnak az indulni készülő vonatról, húzva ezzel a perceket, a maradás perceit. Persze ez színjáték volt csupán. Nem akartak maradni. Mint utóbb realizáltam, nem megcsúszott a lábuk, maguk tettek úgy, mintha véletlen alázuhannának a hídról. Kegyes műsort adtak az éjjeli égnek.
Csendes szomorúsággal néztem, ahogy táncuk lelassul, mozdulataik békések, nyugodtak lesznek, összeölelkezve készülnek a zuhanásra. A színjáték véget ért, felesleges volt már tovább húzni a békés távozást. Vetettek felénk egy gyors pillantást, mielőtt összeölelkezve aláhulltak a mélybe. Halk, tompa csobbanás jelezte érkezésüket.
Lepillantottam - a habok villámgyorsan borultak össze felettük, elnyelték őket, eltakarták titkukat, és megóvták testüket a világ zajától. Megható és elkeserítő látvány volt a világ oly' kevés igaz szerelmei közül egy újabb elvesztése. Néma imát mondtam értük.
Halk szipogást hallottam a másik oldalamról, az öreg felől. Először azt hittem, a koldust is meghatotta a jelenet, azonban elpillantva a válla mögött újabb alakot láttam.
Fiatal nő borult a korláthoz reszkető vállal, odakuporodott, teste megtört, görnyedt pozícióban, óvón takarta egy kis kosarat hídon. A nő sokáig ölelgette a kis garabolyt, becézte és suttogott hozzá, motyogott neki, mint jósnő szokott motyogni a jósgömbjének, ha a jövőbe kíván látni. Lassan emelkedett fel a kis batyu mellől, remegett keze-lába, alig bírt felkapaszkodni a korlátra. Lassan egyenesedett fel, egész testét rázta a zokogás, kényelmetlen, fekete gyászruhája lobogott a hirtelen támadt szélben - belekapott fiatal, barna tincseibe. A nő keservesen sírt, hangja keresztülvágta a levegőt, akárha könyörtelen harag lett volna. Úgy éreztem, hatalmas kegyetlenség történt ezzel a nővel. A kis csomagra néztem, arra, amit hátrahagyott. Rettegve tapasztaltam, hogy a csomag kissé mozog. Rémülten kaptam tekinteteget a nőre. Száját befogva, összegörnyedve próbálta visszatartani a könnyek miatt kikívánkozó fuldoklást, ami így, annak tudatában, hogy mi van a kosárban, csak még szívszorítóbb látvány volt. Mert egy anyát láttam aznap este. Egy anyát, aki gyermekét készült elhagyni gyászos körülmények között. Talán nem volt elég pénze, hogy az egyháznak adja, vagy csak nem volt szíve hagyni, hogy a gyerek megfagyjon egy patkány rágta lépcsőn, ha talán mégsem fogadják be, így viszont lehet, megtalálják, hisz sokan járnak a hídon, s a gyermeksírásra valaki bizonyára felfigyel. Talán nem volt képes elszakadni tőle, minden esetre magával vitte . Keserves kínlódás futkározott bennem, kerestem a szavakat, a hangomat, hogy megállítsam a nőt, mert nem lehet így vége egy anyának, ám a torkomon semmi sem jött ki poros köhögésen kívül. Nem tudtam, mi elől menekült a nő, nem tudtam, mi lehet olyan szörnyű, hogy képes hátra hagyni a tulajdon kisbabáját, de meg kellett állítanom. Botladozva indultam volna meg a nő felé, az öreg azonban megállított. Kiáltani akartam, nagyon nagyon akartam, eltolni az öreg karját magam elől, de elhagyott minden erőm - csoda, hogy még állni tudtam. Az öreg halk, reszelős hangján figyelmeztetett.
-Tessenek várni még egy kicsinyet. Minjár megértesz mindent kölyök, csak kicsinyt, csak kicsinyt, mingyá'.....
Összefüggéstelenül motyogott nekem, szemét hol a nőn, hol rajtam tartva. Nem értettem, egyáltalán nem értettem a következő pillanatig, amikor is lódobogást hallottam. Arra kaptam a fejem.
A hídra nyíló szűk utcából sovány gebe ügetett ki. Az állat nyelve lógott, látszott rajta, hogy már alig bírja, hamarosan kifordul gazdája alól. Rajta egy teltebb, erős csontozatú, karizmatikus férfi ült. Tollas kalapja, végtelenbe lobogó köpenye és úri maskarája volt, kezében pisztoly, olyan ősréginek látszó, hogy talán a nagyapámnak is volt már olyanja. A férfinek erős, sötét szemöldöke és zsíros haja volt, szembogara össze-vissza forgott, épp hogy csak a hab nem folyt a szájából. Mély, reszelős tenorja betöltötte a sötét éjszakát, ahogy elordította magát.
-Megállj, te szajha! Elloptad a gyerekem! Az én gyerekem! Hozd vissza te kis luvnya, nincs jogod elvinni, ami az enyém! Járt nekem az a gyerek, megértetted?! Járt nekem!! Hová rejtetted, te istentelen?!?!
Lefagyva néztem a nemes urat, aki fegyverét lóbálva, gyors iramban közeledett a nő felé, alatta a gebe már majdnem halott volt. A nő hangosat sikoltott, majd még az eddigieknél is szívszaggatóbb zokogásban tört ki, ami az elmebeteg urat nem állította meg. Reszkető kézzel célzott a nőre, majd határozatlanul húzta meg a ravaszt. A nő száját hangos sikoly hagyta el, beleremegtek a környező házak és a híd maga is. A fájdalom, ami utolsó hangjaiból áradt, olyan szívet tépő volt, hogy majdnem beleroppantam. Az volt életének utolsó hangja. A teste hangtalanul érkezett a vízbe.
A nemesember felborult a lóval, ahogy hirtelen megállásra késztette az állatot, az azonban már nem bírta tovább és összerogyott. A nemes úr hosszan gurult a mocsokban, majd remegő lábakkal tápászkodott fel. Bizonytalan járással indult a híd felé, a ló teteme mellett elhaladt, mintha csak megfeledkezett volna hűséges csatlósáról, aki az imént lehelte ki a lelkét. Léptei lassúak és tévelygők, mintha csak nem találná az utat. Részeg volt. Reszketve borult a korlátra, a párkányt marta, majd őrülteket megszégyenítő kacagásba kezdett, olyasfajtába, amitől az ember hátán feláll a szőr. Összerezzentem, borzadva figyeltem, ahogy vihogva a folyóba köpött, volt felesége, szobalánya vagy csak egy egyszerű, szerencsétlen nő ártatlan teste után, majd, mintha megfeledkezett volna eredeti küldetéséről, remegve ordított kocsi után. A hídon patadobogás hallatszott, majd kisvártatva megérkezett a környék egyetlen fényforrása. Egy kocsi állt meg 2 lóval a nemesember előtt, a falai feketék, lovasa szintén fekete köpenyt, pestisdoktor—maszkot viselt. A lovak érthetetlen okból kifolyólag szintén feketék voltak. Fekete volt az egész szerkezet, talán még a tákolmányt összetartó fagerendák és a ragasztó is feketék voltak. A jármű félelmet keltő és borzalmat sugárzó volt. Az úr imbolyogva feltántorgott a kocsira, egyik kezével keményen kapaszkodott a kocsi lengő gázlámpájába, másikban pedig a pisztollyal integetett a kocsisnak. Nagy nehezen betámolygott a (meglepő módon) hófehér csipkefüggönnyel eltakart kocsiba, karjait ügyetlenül húzta maga után. A kocsi ajtaja hangos csattanással csapódott be újdonsült utasa mögött, a fogat pedig azon nyomban megindult. Rémülten néztem, ahogy a lovak megtáltosodva iramodnak neki, vágtába fognak, majd lekanyarodnak a part mentén. A kocsi imbolygott és zörgött, kerekei ki-ki csúsztak alóla, míg a befordulás pillanatában a kerékrúd teljesen megadta magát, a valószínűleg ezer éves fa nyögve, sikoltva tört ketté, a kocsi pedig oldalra borult - bele egyenesen a méterekkel alatta hullámzó, felkorbácsolt folyóba.
Döbbenet járta át a testemet, megbénította az agyamat, egyszerűen képtelenné tett az értelmes gondolatok kiokoskodására. Alig 15, vagy talán 20 perc leforgása alatt (elvesztettem az időérzékemet) 4 ember halálát néztem végig gyors egymásutánban. A boldognak tűnő, táncoló párét, a fiatal anyáét, és a kegyetlen nemesemberét. A pestisdoktor-maszkos kocsist azért nem számoltam bele hirtelen elhalálozott embereim listájába, mert meg voltam róla győződve, hogy akit a bakon lovat hajtani láttam, az nem ember volt. Nem, valami egészen más, ördöngös szerzet a pokolból, egy vérbeli démon, olyan, aki elragadja az emberek lelkét, a lehető leghétköznapibb baleseteknek álcázva olykor hiábavaló halálukat. És talán valójában értem jött, értem, és nem azért a gonosz, gazdag disznóét, aki magának követelt egy ártatlan emberi életet. Értem. Azért jött, hogy megmentsen döntésem kínzó súlyától és megkönnyítse a halált, ami rám vár. Mindössze rossz utast vett fel. A felismerés olyan bódító volt, olyan megkönnyebbülést hozott, amit már nagyon nagyon hosszú évek óta nem éreztem. A sors küldte értem a fekete hintót a halál lovaival, névtelen hóhérommal, egyben kísérőmmel a túlvilágra. Tehát valóban itt a vége. Valóban mennem kell. Ettől olyan boldog lettem, kedvem lett volna beletáncolni az őrjöngő folyóba.
Ekkor azonban eszembe jutott a kisbaba. Riadtan néztem a kosárra. Még mindig ott feküdt a hídon, alig 6 méterre tőlem. A nemesember nem vitte magával, végül nem találta meg a csöppséget vagy mindössze túlságosan is ittas volt ahhoz, hogy eszébe jusson a gyerek, akiért kioltotta valakinek az életét.
Lelkiismeretfurdalásom támadt. Hagyok meghalni egy gyermeket; egy apró, fiatal életet hagyok veszni, ha most valóban alávetem magam a mélybe. Kissé elszontyolodtam a gondolatra, hogy történetem nem érhet véget ilyen egyszerűen és tragikusan, de boldog is voltam. Boldog, mert megmenthettem és felnevelhettem egy apróságot. Megadhattam neki mindent, amire valaha is vágyhat majd.
Ismeretlen boldogság volt az, ami a hatalmába kerített. Fűtött belülről,először csak kis melegség áradt szét a szívemben, majd perzselt és végül fékezhetetlen erdőtűz erejével melegített a tudat, hogy lehet, mégsem voltam egész életemben haszontalan. Az anyám a pénzét a bankszámlámon őrizte - elővigyázatosságból, illetve mivel apám kiskoromban elhunyt, és nem talált más, megbízható hím nemű személyt rajtam kívül, ezért csináltatott nekem egy számlát. Abból, amennyi megmaradt, talán elköltözhetek vele innen, el, ki a mezőkre, ahol mindig süt a nap, ahol fátyolos az ég és ahol az erdő hangjaira kel az ember. Valójában sohasem vágytam efféle helyekre, mindig is jól éreztem magam a szűk, büdös városban, ami zsúfolt volt, és elegendő halottat szült, hogy fél évtizedre meggazdagodjak belőle. Ha azonban valóban magamhoz veszem a gyermeket, mindenképpen elviszem innen, el, jó messzire, ahol nem talál rám a maffia és ahol boldogságban és virágillatban nőhet fel a gyerek. Mindezt a fantasztikus képet kemény, végtelen másodpercek alatt álmodtam meg. Nagyot sóhajtva kezdtem el lemászni a párkányról, a szívem valahol örült, új álmokkal és új reményekkel teli léptem le a kőpárkányról.
Az öreg félúton elkapta a karomat. Értetlenül néztem rá, mire halkan motyogni kezdett.
-Fölsleges kölyök, fölsleges. Annak a gyeriknek mán mindegy. Kihút tetem már másfén órája. Tejjességgel fölsleges elmennie érte.
Félve néztem az öregre, aki most lehajolt hozzám fájós hátával, karomba kapaszkodott piszkos, meztelen mancsával, szemében aggódás és szomorúság fénylett. Nem tudtam hinni neki. Nem akartam hinni neki.
Kitéptem a karom az öreg szorításából, leugrottam a párkányról és rohantam a kosárhoz, ami azóta is ott feküdt a hídon. Ismeretlen érzés fogott el, az a fajta pánik, az a fajta félelem, amikor mást félt az ember önnön maga helyett, amikor csak arra tud gondolni, vajon a másik jól van-e? Szedtem a lábaimat, az izgalomtól zihálva, fuldokolva estem térdre a mocsokba, hogy megnézzem a kis kosár tartalmát. Valóban gyerek volt benne, csodaszép, ébenfekete hajú kisbaba. Ráncos kezei ökölben, pólyája szélén kandikáltak ki. Arca eltorzult, ahogy összehúzta apró, redős kis szemeit. Gyönyörködtem benne egy ideig. Olyan szép volt és kicsi, olyan elbűvölő, ártatlan és magával ragadó. Soha sem akartam gyermeket, nem nagyon szerettem a gyerekeket mert megijesztettek és hamar olyanná váltam, mint ők, gyengévé és sebezhetővé, ez pedig félelmetesen erőssé tette őket a számomra. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy büszke apa, akit a dadus végre beengedett a szülőszobába és most látja először a gyermekét. Annyira boldog voltam abban a meghitt pillanatban, annyira boldog. Örömöm pedig, mint mindig, most sem tarthatott sokáig. Hiába néztem az apró ember mellkasának emelkedését és süllyedését, hiába kerestem rajta az élet jeleit, egy pisszenést, egy nagyobb szusszanást, egy elmélyülő ráncot pöttöm homlokán, semmilyen életre utaló jelet nem találtam rajta. Óvatosan értem selymes ujjacskáihoz, vártam, hátha megfogja az ujjamat, hátha utána kap, ahogy régen a kistestvéreim tették, amikor először megláttam őket. A gyerek nem reagált, én pedig ijedten kaptam el a kezemet. Hideg volt puha, újszülött bőre. Talán kiszáradt vagy összeomlott a tüdeje, már soha nem fogom megtudni.
Csendben gurult le a szememből egy könnycsepp, majd még egy. A kicsi halott volt, semmi esélye nem lehetett a hirtelen, sebtében kitervelt örökbefogadásomnak. Sohasem költözhettem volna már vidékre vele, soha nem lehettem volna apja helyett apja. Hamis reményeim magam szőttem, egy pillanatra újra az én varázslatos tündérmesémben voltam, egy kislánnyal vagy kisfiúval, akit gyermekemként szerethetek. Egy be nem teljesült, röpke álom illant el hamar, mintha csak elfújta volna az éppen feltámadó szél. A könnyeim nem apadtak el.
Orromat szívva másztam vissza a párkányra. Az öreg a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon, én azonban nem fogadtam el a segítséget. Elsősorban megrémisztett, hogy meg tudta mondani, a gyerek halott volt, másod sorban pedig nem kívántam megérinteni, mégha valószínűleg hasonlóan koszosak is voltunk. Kínlódva kecmeregtem fel álló helyzetbe, most még közelebb a vízhez, mint eddig bármikor. Az öregre néztem, aki némán figyelte ügyködésem. Bozontos szemöldökét gyengéden összevonta, mint az anya, ha kész megbocsájtani rakoncátlankodó gyerekének.
-Még mindig félsz?
Válasz helyett szólásra nyitottam a számat.
-Ki maga? - a hangom még engem is meglepett. Reszelősebb volt, mint az öregé, mély és rekedt, mintha egy pávián tanult volna beszélni az egyik királyi állatkertben. Az öreg furán nézett rám, nem értette, mire gondolok, gondoltam, megismétlem a kérdésemet, hátha attól majd észhez tér- Ki maga?
Az öreg szerényen legyintett.
-Nem vagyok én senki, kölyök. Gyütt-ment csavargó, tuggya fiam, mint akiknök alamisnát szokák dobálni a magafajta úriemberek.
Megzavarodva néztem rá, nem értettem, honnan veszi, hogy valaha is közöm volt nemesi családhoz. A kinézetem, akárcsak az övé, elhanyagolt, gyászos, egyszersmind siralmas. Az arcom soha egyetlen újságban sem szerepelt, jómagam pedig soha azelőtt nem találkoztam az öreggel személyesen. Hökkenten néztem rá, majd hirtelen megvilágosodtam. Az öreg mindent tudott. A pár halálán egyáltalán nem lepődött meg, az asszony halálát meg sem próbálta megakadályozni, teljes nyugalommal nézte végig, ahogy a nemesember eszét vesztve száll be a halál kocsijába, végül pedig megmondta, mikor halt meg a csecsemő. Ez pedig nem jelenthetett túl sok mindent.
Rémülten néztem rá, hátrálni akartam előle, de a testem nem engedelmeskedett. Csak nyöszörögni tudtam, küzdöttem minden szóval.
-Maga.....Maga...Maga ... a halál.....
Az öregember jót nevetett. Ezen kicsit sem csodálkoztam, sokan nevettek már ki ostoba feltevéseim miatt, az azonban igencsak megbotránkoztatott, ahogyan kinevetett. Nem volt benne semmi hisztéria, semmi hitetlenség, csak busás jókedv és vidámság. Mintha még a könnyeit is láttam volna kicsordulni a nevetéstől.
-Én? A halál? Na ne tessek mán szórakodzni! Én nem vagyok biz' senki sem! -ám szemeiben olyan ravasz fény csillant, olyan huncutul mondta ki ezt, olyan jókedvűen, nem puszta gúnyként, hanem boldogsággal, igazi örömmel, hogy egyszerűen képtelen voltam hinni neki. Lehet, csak a nem múló üldözési mániám tette, de teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy magával a halállal állok egy párkányon. Mikor látta, hogy nem hiszek neki, megpróbált megnyugtatni.
-Ne tessenek mán badarságot beszélni! Hogy lönnék én mán a nagy, fölséges halál? Én, pont en, aki olyan szakadt, 'ogy még a kodusok is mögbámúják? Én csak eszt a hidat őrzöm, a túvilágét nem. Maga nagyon babonás, kölyök. Node, látom, mán nem fél - megint sunyin nézett rám, mintha csak tudná, arra gondolok, egészen biztosan önmagáról, vagyis a halálról beszél. Megráztam a fejem.
-Nem, azt hiszem, már nem.
Tapsolt kettőt, majd hozzá tette.
-Kitünő! Akkor indulás, kölyök. Vár a mekváltásh!
Még utoljára lenéztem az alattam táncoló habokra. A folyó, mintha elcsöndesedett volna, halkan kopogott már csak a híd lábán. Biztatott, szinte kért, hogy ugorjak. Nem haboztam hát. Eddig is hiába tettem. Végignéztem ártatlanok és jogos szörnyetegek halálát, talán ha maradok, maga a pápa vízbefúltát követhetem figyelemmel. Már tényleg nem volt semmi vesznivalóm. A családom oda, a gyerek, aki az utolsó reményem maradt pedig már rég az anyjával van a másvilágon. Nem volt maradásom, és ezt az egész világ tudta.

Határozottan léptem le a kőpárkányról, mint egyszerű utas leszállásnál a lófogatról. Nem éreztem mást, csak a lenge köpenyem alá befúvó cudar szelet, majd a végtelen, jeges habokat, amik körülzártak. Az utolsó pillanatomban, mielőtt a hirtelen támadt, saját, névre szóló örvényem alárántott a mélység és a hulla-halom országába, még láttam az öreget homályosan, amint lekúszik a párkányról, öreg, meghajlott hátának recsegését szinte a víz alatt is hallottam. Lassan fújtam ki az összes levegőt, éreztem, ahogy tüdőm elnéptelenedik, szikár buborékok távozotak belőlem, mialatt én egyre mélyebbre süllyedtem hullámsírom nyugodt ölelésében. Ég veled, undorító, mocskos világ. Tán nem vár jobb hely, mint ez, de én attól még jobbnak hiszem. S hadd hihessek benne rendületlenül. Remélem, soha többé nem találkozunk. Isten veled!