[amúgy csak néha realizálom milyen elképesztő módon lehangoló dolgokat írok]

Nem beszélek folyékonyan hitetlenül. Nem ismerem a szavaikat, vannak kifejezések, amiket megértek de épp olyan csökött a szókincsem mint az ő egész valójuk. Nem beszélek hitetlenül - elméleti gyilkosságok áldozata vagyok. Áldozata egy félreprogramozott sejt, egy hibás szövet, egy galád sugallatt által generált végtelen körforgásnak. Csak aludhatnék végre.

Két sor és én megint megteszem. Elméletben gyilkolok. Szörnyű, mocskos halált érdemel az összes - betűkből szőtt gonosztevők. Tárcsába nyomják a fejét, hangosan sikoltozik ahogy a koponyája összeroppan. Nézem. Élvezem. Nem a halált - az ő halálát. Végignézem. És nem fordulok el, amikor vége van. Áldozat vagyok. Szomorú, igazságtalan körforgás áldozata.

Keretes szerkezetbe foglalt szentimentalizmus - ez lecsöpög 2 perc alatt, aztán jöhet a klasszicizmus. Infúzión adagolják a felvilágosodást. Mély sebeket kap az ember, ha mélyre ereszkedik. Ülök a kórházi ágy szélén - bámulom a pepita padlótapétát. Belerúgnék valamibe, de él bennem egy törött láb keserű emléke. Nem érdekel. Nem kéne - de mint mondtam elszenvedtem egyet s mást, és már nem tudok kiszállni. - Újra kicsit egésznek érzem magam. Lecsöpögött a szentimentalizmus.

Véres fogakkal állnak előttem és én nem csinálok semmit - várom hogy bekebelezzenek. Odabent találok majd valakit egy olyan szobában, ami végtelen és messzire árnyalható - vannak, akik 5 évig dolgoznak rajta. Megkeresem az alattomosakat, megtalálom a borzalmasokat. Akiket el kell tenni láb alól. Elemi, görcsös ösztön ez. Valamilyen módon ők is hitetlenek. Nem hisznek abban, hogy úgyis megtalálják őket. Belépek, besétálok, belibbenek - nem, csak elnyeltek. Nem zuhanok, megszoktam. Sötétnek kéne lennie de minden világos - valóságos. Megszoktam. Most jön a kiábrándító része.

Nevetni fogsz, de elhiszem. Elhiszem, hogy van vége. Hogy nincs több. Hogy egyszer majd megértik, hogy meg kell halniuk. Meg kell tőlük szabadulni, szabotálni kell a létezésüket. Nem bírom. Egyszerűen csak nem bírom, hogy vannak. Megteszik, mert megírták, odafent egy paraván és kétszeres üvegfólia túloldalán valaki ezt akarta és lehet hogy ők is csak a körülmények áldozatai de én akkor is hiszem, hogy mindez elrendeltetett. Hiszek a fellegek felett szóló istenekben, akik megmutatják saját kis világuknak az általuk teremthetett legnagyobb gonoszt. Hiszek benne, hogy ezek megtörténhetnek, mert aki elrendeltette, az nem is fogalmazhatta volna másképp. Hiszek a sorsszerű fordulatban - egy fenti szent talán éveket lamentált fölötte. Mégis. Mégis itt állok. És lassan én is hitetlenné válok ahogy két lap összevarrt találkozásába költözöm.

Erőszak, erőszak mindenek felett. Senki sem hirdeti ezt, csak a hitetlenek. Azt mondják, nincs más út. Páran még bizonygatják, hogy ők igenis megpróbálták dehát ha nincs más út... Nem hiszek nekik. Tudom, hogy ők sem maguknak. Tudják, hogy meg sem próbálták. De azért annyira mégsem haragszom. Nem hiszem, hogy jó ez így, de az biztos, hogy nem lehet jobb. Tudják, mit csinálnak.

Fényesre polírozták a késeket - ez is egy kínzókamra. Valaki megérdemli - ezt bizonygatom. Mind megérdemli - ez az a kis hang a fejemben, aki tudja, hogy mit jelent ez az egész. A kis hang, aki a hitetlenekkel van. Akváriumok, befőttesüvegek - szép, színes levekben tartósítják őket. Van, aki nem érdemli meg a halált. Rosszat tettek, de ez elrendeltetett - bizonygatom. Rosszat tettek, és ha nem mész, folytatták volna - elhiszem a hangnak. Mert valahol már én is tudom.

Betűszörnyetegek az illuzionisták tengerében. Kiszorítják a levegőt. Itt maradok, fekete ez a képernyő és én pangok, mint egy lyukas esernyő. Mondd, ó, kérlek mondd, hogy van még egy utolsó metafora és vége. Nem nem - megint. Megszólal és én elbukom. Sok van még hátra. Hamis próféciában hiszel. Lassan elfogadom - vérben és maszatban, tintában ázok. Nem lehet nem elhinni. Hamis próféciában hiszek.

Lassan gyűlnek a tetemek - kellemetlen a bűz és én ordítok - a szentségtelenek. Százszor rosszabbat kaptak. A karomból csöpög egy álomallegória maszatos maradéka - egy tűhegyes fogsort szívélyesen megkéselt. Ég a tetemsereg és én nem lassítok, belevetem magam és elégek, por tintaéshamuleszek. Nem. Még mindig állok. Öltönykabátban és cilinderben. Nézem, ahogy belep a korom. Véletlen módon egymásra hányt testek - halálkönyvek égnek, lapjaik nedvesek és pirosak.

Neveletlenek. A kloroform szaga szemen szúr, mert remeg a kezem és ez nem megy. De megy - mennie kell. Ez a helyes, bűnhődniük kell. Nem tehetem - de beleolvasok. 3 másodperc. Már mindent értek. A kezem merevvé válik, vállam megszilárdul. Lépteim egyenesek lesznek. Meg kell halnia. Érted már? Érted már, hogy ez itt mind álszent mese? Papírra vetett, bepötyögött gonosz varázslat?

Nem mehetek. Magasra csapnak az indulatok és én - mert ez a hang már én vagyok - menni akarok. Ki. Ahova a hitetlenek vágynak. Mert én is az lettem. Elvettek tőlem valamit a betűszörnyetegek, ami az enyém volt és már nem szerezhetem vissza, mert velük égett. A hitem oda. Mostmár tudom, miért lesz megteremtve a sok szoba. Itt nincs helye mesének. Benyugtatózom magam, dacolok a pánikrohamokkal. Nevetnem kell. Nem fog menni. Ki kell jutnom, de nem lehet. Hát már érted. Ezért gyilkolunk. Mert csak itt lehet. Mert ez a tengernyi szörnyeteg nem csak úgy érkezett. De megállítanak.

A vámhatóság azt mondta, kilakoltatnak a Space alól, ha tovább próbálkozom. Most a vasúti zár előtt állok, nem enged át a sorompó, pedig nagyon szeretnék kiállni a sínekre. A hitetlenem visszatart, de a hívőm menni akar.

Mostmár mindegy. Azt hiszem, feláldoztak engem is. Kéretlen láncszeme vagyok egy nélkülem - de velem is - boldogan folytatódó marionettláncnak. Gyöngysor vagyok egy üvegkirakatban - felvesznek az emberek. Fáj. Nem tehetek róla. Megint megöltem valakit. Csak valakit, mert mást nem lehet. Kéretlen résztvevője vagyok elkeseredett körforgásoknak - csak elméleti gyilkosságot követelhetek.