Túl késő lenne visszahívni Egot?
Túl késő lenne megvárakoztatni?
Túl késő lenne új helyet választani a számára?
Ezen gondolkoztam, és nem érzékeltem, hogy még koránt sincs késő. Ego nem ment el, nem indult még el. Még beszélhettem volna vele, még utoljára. Adhattam volna neki másik helyet, egy jobb lehetőséget. Én azonban sajnos túlontúl a gondolataimba ragadtam. És mire feleszméltem, a hangosbemondó már bejelentette, hogy Ego Pass 045 megérkezett a számára kijelölt területre. A passzius megveregette a vállamat, a kancelláriumok pedig halkan bólintottak nekem. Akkor már valóban túl késő volt.
Hosszú éveken át figyeltem a feketelyukat, ahová Egot küldtem. Minden egyes fordulatkor odasétáltam az üvegfalhoz, és nekinyomtam az orromat, hátha úgy egyszer többet láthatok Ego otthonából a mérhetetlen, tejfölös sötétségnél. Soha sem jártam szerencsével.
Az elhelyezett tagoknak 8 fordulatonként kötelességük volt küldeni egy szanatóriumi tekercset, amiben tudatják velem, hogy boldogulnak a rájuk bízott feladatokkal. Az Egohoz hasonló feketelyuk-lakóktól azonban nem várhattuk el, hogy egy idővel és térrel nem rendelkező helyről tartsák velünk a folyamatos kapcsolatot.
Hosszú fordulatokon keresztül vártam Ego üzenetét.
Csak egyet kaptam egész távolléte során, az is olyan hivatalos, száraz hangnemű volt, hogy inkább el sem olvastam.
Hogy Ego haragudott-e rám?
Nem. Ebben biztos voltam. Ego nem haragudott rám.
Én ellenben haragudtam Egora. Nem fért a fejembe, hogyan lehet valaki képtelen fejlett szanatóriumi tekercseink legstrapabíróbbikával is elmulasztani a jelentéseket.
Igazából egyáltalán nem érdekeltek a jelentések.
Engem Ego érdekelt.
De nagyon úgy látszott, én a legkevésbé sem érdeklem őt.
Nem írt nekem, egyszer sem.
Az elején még el-el hittem magamnak, hogy csak megvárakoztat vagy valami érdemlegesre vár, de egy idő után feladtam e béli reményemet is. El kellett fogadnom, hogy Ego most milliószor érdekesebb dolgokkal foglalkozik.
Ettől függetlenül hiányzott. Furcsa volt nem hallani a hangját, ahogy arról lamentál, vajon hová telepítik. Én sosem akartam elhagyni az otthonunkat, ő azonban mindig is kíváncsi volt az atmoszférán túli világra.
A csillagpor máig nehezen száll a kozmoszra, valahányszor rá gondolok.
Olyankor úgy érzem, sírhatnék is.
Az évek számomra igen lassan teltek.
Rengeteg próbát ültem végig, megmérettetéseket elemeztem és fiatal növendékeket vetettem a legkülönbözőbb alkalmassági tesztek alá. Mindegyikük szemében ugyan azt a várakozásteljes félelmet láttam, mint Egoéban egykor. Mind el akart menni.
És lassan mind el is ment.
Mert bár lett új generáció és új nebulósereg, senki sem maradt sokáig.
A kancelláriumok és a passziusok váltották egymást, egyik robbant a másik után.
Senki sem volt állandó, éppen ezért sokkal inkább olyan volt, mintha a Sophiane az én magánkönyvtáram volna. Szinte egyedül éltem benne, csak születni és meghalni jártak ide.
Aztán egy fordulaton, örökkélétem legszebb fordulatán Ego visszajött.
Visszajött hozzám, hogy elmondja, megtalálta számunkra a megoldást.
Karjaiban egy új létformát hozott, olyat, amit a feketelyukban talált.
Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy jól döntöttem.
Jó helyre küldtem Egot.
A létformát szabadon engedtük a Sophiáne-n, én pedig átruháztam rá a teremtés jogát. Megszabadultam örökkélétem legsúlyosabb terhétől.
Mi elhagytuk a hajót, és kitértünk az univerzumba.
Örökkélétem tehát boldog véget ért.
Egy csillaggal indultam útnak, hogy galaxisokat nézhessek.
Halkan kuncogva porladtunk el lassan.