Mert amíg a hullámcsat a fejemnek nyomódik
És a púdertől fulladozhatnékom támad
És megkeseríti az életemet a rúzs, amitől még enni sem tudok,
Torkomon akad a szilárdnak hitt, folyékony levegő,
Vasmarokkal szorítja belém a fényűzés és az elnyomás szimbóluma

Hajam már alig van, mi saját
S parókám bőr része csúszkál a fejem tetején
Hámlik ráncos bőröm, s vele hámlik a festék
Melyet vakolatként hordok díszes maszkok helyett

Oltalmazóan ölel, mégis húsomba vág
Kegyetlen a fűző, a megtestesült férfi,
Asszonyát óvja, de sosem szeretettel,
Mutogatja, kiállítja, s csak derekát, minél fogva néha magához rántja birtoklón, öleli, védi

Kesztyűt húzok
Bőröm még fiatal, el kell takarni
Ujjaim végén a tövig rágott körmeim igénytelenek
De nem tehetek róla, hogy legszívesebben
Fejét venném az udvari tüneményseregnek

Mindenem kilátszik, de leülni nem tudok
Fenntartanak a habok, a fa keret meg a sok réteg
Esküszöm, mint egy puha hagyma
Mit reám aggattak az udvari cselédek

Óvón húz magához, nekem mégis fáj,
Ahogy fűzőm madzagja után kap - csak így tudott betörni
Makacs fejemmel mentem a falnak, mikor azt hittem,
Sikerül új embert nevelnem belőle

A fodor mindent elrejt
Lépni is csak gondolatban tudok
Testem merev, érzem, ahogy lassan elhagy a lélek
Megszédülve kapaszkodom az első emberbe, akibe tudok

És legyezőt nyomnak a kezembe,
Azt mondják, ez majd segít
És bájcsevelynek hívják a bíztató pillantásokat,
Melyeket az udvarhölgyek küldenek egymás felé
„Kitartás, Lady"

Aknamező a bálterem
Csupa feszélyezett, festett arc, haszontalan maskara, maszk
Mindenki csak takaródzik
Senki sem mer a másik szemébe nézni

Táncolnak - ugyan, talán a férfiak
A nőt bábuk, hímes szalaggal rángatják őket
Csak kétségbeesett tekintettel nézem őket saját rabulejtőm kérlelhetetlen karjaiban
Ez viadal, s mindig a férfi a győztes

Orvul tépem testemet,
Mi e táncparketten meglehet, súlyos illemhiba
Minden arc maga a merő döbbenet, de olvasok bennük
Mindenki gőgösen néz rám
Ki undorral, lenézően - ki csodálva

Az első nő vagyok e hóban,
Ki taszít az emberen, ki tartja
Nem tart - magához láncol,
S közben mázos álarc mögül mosolyog mindenkire

Elképedve néznek rám
Arcukon gőg és megvetés
Én azonban; látom amit látok
Hiába takarják, a megszeppent nem kevés
S mindenki helyembe képzeli magát
Remélnek, csak remélnek szüntelen

Hirtelen szakadok ki az 'óvó' karokból
S dühödt áradás söpör keresztül rajtam
Felhergelt anyatigris haragjával hajítom messze parókámat, szaggatom a csipkét
Kegyetlen erővel reccsen az abroncs, ami már soha többé nem szoríthatja a csípőmet

És most jön a legjobb
Ahogy ruhám alját felhúzva térdemig mindenki látja a lábaim, melyeken fekete szőr burjánzik,
Letépem a fűzőt, késsel vágom át szálait,
És tüdőm összeesik néhány bálványos pillanatra, ahogy levegő után kapok hosszú fuldoklásomból
Csak felhördülnek

Nézem őket
Fürdök a borzalomban, ami arcukon ül,
És bár látom a vágyat az összes úri nő arcán, ki azt mondta, tűrni kell,
Egy se követ szabadságom lángoló ösvényén

Nem várom meg, míg felocsúdnak
Lábbelim levetve szaladok
Át a franciakerten, csak egy ló kell
S enyém az egész világ örökre

Tudom, mi lesz a vége
Máglya, halál és szenvedés
Ám én akkor sem vagyok képes
Katonás sorba állított matrioskababák egyike lenni

Most már menekülök
Lovat nem találtam
De egyedül szököm egy sötét erdőben,
Fáklya és titkos szerető nélkül
Élvezem egy még nálam is elveszettebb világ dallamos csöndjét