Mögöttem kaparják a földet. Nem kézzel, ásóval. Odakint hideg van és köd, borongós az idő. Ilyen körülmények között egy átlag ember nem kezd ásni. A föld fagyott, a füvet dér lepi lágyan, vékony takaróként. A hátam mögött áskálódó valaki most ténylegesen ásni kezd. Néha-néha lerakja az ásóját, elmegy, de hamar visszajön. Úgy képzelem, egy kötött pulcsiban és óriási, barna gumicsizmában mászkál. Néha a falnak támasztja az ásót - olyankor kapával kapirgál. Jár-kel, morog. Az idő kint hideg. De mit is vár az ember november 31-én? Semmi jót. A hollók károgva repülnek fel. Azt képzelem, kerítésről rugaszkodtak el, nem fáról vagy villanydrótról. A kerítés régi - korhadt, vizes fából van. Csak a madarak kedvelik. Valamikor a múlt században szúrhatták oda őket, bár azt azért meg kell, hogy említsük, azok a deszkák már akkor is réginek számítottak. De sajnos szükség van rájuk. Nem lehet csak úgy kihúzni őket a földből - valahova kell kötni a lovakat. Az emberek nem járnak gyalog gyónni, ide legalábbis nem. Túl messze van a templom a falutól, de még a várostól is.
Újabb léptek. Most nem egyszerű léptek. Valami serceg a földön, lassan, vontatottan. Valamit húznak. Persze valószínűleg csak ásót, földet, egyéb dolgokat, a pap mindig is szeretett kertészkedni, és nem az a fajta ember volt, akit a hideg megállíthatott volna szenvedélyében. Elmondott egy imát a virágaiért, aztán kijött ültetni. Valószínűleg. Én mégis úgy képzelem, hogy valami egészen mást húz. Egy becsomagolt hullát. Élettelen testet, ami a hangokból ítélve nem a legkönnyebb teremtés volt életében. Az ember - nem biztos hogy a pap, elképzelésem szerint a sírásó - hangos nyögéssel taszajt egyet rakományán, ami tompa puffanással landol egy -vélhetőleg- mély gödör alján. Összerezzenek. Eddig még pislákolt bennem az apró reménység, miszerint nem egy hulla elásásának vagyok tanúja. Hogy mind ez csak kegyes fantázia. Ez az apró remény méretéhez igazodva igen gyorsan hunyt ki. Emberünk nem tétovázott sokat. Nem rendezgette talán holt barátja, talán neje, egykori gyermeke vagy csak egy éppen odahajított idegen testét, egyszerűen nem törődött vele. Belökte, ottmaradt, kész, legalább már biztos, hogy nem él. Újra kaparászást hallottam. Most is meglendül az ásó, hangos nyekkenéssel váj a kiásott földkupacba. Ezt újra meg újra hallom. Eltemeti. A hollók köröznek a képzeletemben. Köröznek, majd elrepülnek. Ők látták, láttak mindent. Nem bírták tovább nézni - hát elmentek. Én nem mehetek el. Szorongva hallgattam, ahogy a sírásó az utolsó ütésekkel elegyengeti a szedett-vedett sírhalmot, majd a tetejébe szúr valamit. Valószínűleg a keresztet. Névtelen sír volt ez. Nem emlékezne rá senki, hol van, gazdájának hozzátartozói sem ismernék fel talán. Név nélkül pihen mostmár, mentesítve minden földi adó alól, s egyébként is. Ki tudja, keresi-e valaki őt? Tán maga a sírvájó sem tudná megmondani, hová temette. Csak egy kereszt egy jókora földhalmon. Nem hallottam szipogást, sírást - még lélegzést sem. Csak két csizma távolodó koppanásait. Elment. Talán vissza se néz. Ki néz vissza egy nevenincs sírra? Ezek szerint senki nem volt jelen. Szerettek nélkül, egyedül került a földbe. Szomorú ez. Még a legszegényebb embert is eljönnek megsiratni a szerettei. Ezek szerint a most eltemetett élőlényt senki sem szerette. Senki sem hullajtott érte könnyeket, amikor elhagyta ezt a világot. Hát, mostmár ez is megváltozott. Szemeimből patakokban folytak a könnyek.