(Ez ilyen nyári kiadás, még valamikor júliusban írtam vonatozás közben, unalmamban.)

A nagy kék tó néha eltűnt a szemünk elől, virgoncan rejtőzött a fák vagy a szántóföldek öblös háta mögé. A vonat ablaka résnyire volt letolva - éppen annyira, hogy a halszag fejbe kólinthasson minket. Sebesen robogtunk a tűző naptól megsárgult tájon át Füred felé, és bár nagyon akartam, egyenlőre csak a Velencei-tó nevetett rám messziről. A mellettünk elrohanó kukoricaföld előtt széles földút szaladt, a mély árkot, ami elválasztott tőle a vonatból kihajolva teljesen belepte a vadnövényzet. A távolban sorompó villogott, a lecsapódó vasúti sorompó túloldalán méltatlankodó biciklisek fékeztek jókorát, ahogy a szerkezet egyik pillanatról a másikra az orruk elé pördült. Innen tudtam, hogy hamarosan városba érünk. Rájuk nevettem az ablakon túlról, ők morcosan néztek vissza rám. Elrohant a táj, a biciklisek, a kékség - csak a rengeteg-rengeteg lomb maradt, az új év friss, fiatal cserjéi, amik mostanra, nyárra zöldbe borulva lógtak a vonat elé. Lassan tűntek fel a sínek mellettünk, majd megjelentek a magas, zöld oszlopok és a számtalan vezeték a levegőben, aztán a zöld rengetegből előbukkant a kis ház, ami a vasútállomás elő épülete volt. Aztán jött a nagy sárga állomás maga, mi pedig a kék, fenséges vonat mellé gördültünk, amit - úgy hiszem - egész idáig követtünk egy párhuzamos sínen. Percekig álltunk ott, a kalauz tanácstalanul nézelődött - senki se szállt le, egy család felrobogott, meg egy nő nagy kalapban, de egyéb iránt senki sem távozott sehová. Lassan kigördültünk az állomásról, s mire észbe kaptam, már a városban zötyögtünk. Újabb sorompó, ezúttal kocsisor szájukat húzogató utazóközönsége nézett meg magának rendesen, ahogy tova suhantunk a központi nagy Spar mellett. Még néhány színes ház és már újra csak a zöld volt. Magas fák alatt rohantunk el - nálunk gyorsabb csak a szembe sávban érkező Intercity volt. Idős nénik mászkáltak a vékony, pöttyös üveggel leválasztott kabinok előtt, gyerekek rohangáltak sivalkodva a következő állomásig - az még messze volt. Mégsem hallottam semmi mást, csak a csikorgó zúgást, amit a résnyire lehúzott ablakon beáramló levegő okozott. Lelassítottunk, bár az egésznek semmi jelentősége nem adódott - az erdő közepén álltunk. Álltunk és nézelődtünk, a zúgás megszűnt, helyette ciripelés ékezett.
Mindenki egyszerre ugrott meg, ahogy felhangzott a hangos dudaszó - a vonat így köszöntötte utasait a Balaton mellett. Fél perc sem telt belé és megint kéket láttam. Ezúttal teljesen más kéket.