Lassan jóval több, mint 130 órája menekültünk az orosz maffia elől. Az elején nem volt túl felszabadító érzés, csak a feszültség volt, és a várakozás, hogy mikor ront elő a bokorból egy lánctalpas tank. A kis Ford, amivel szélsebesen mentünk, nem volt túl feltűnő, pont ez tett minket szembetűnővé - az olyan helyen, mint Fehéroroszország minden szokványos a repülő tengeralattjárótól kezdve a harci gumikacsáig. Mégis, ha át akartunk jutni az első adandó reptérre, nem mehettünk terepjáróval, túlságosan is feltűnő lett volna. Olyat kellett választanunk, ami ott csak egy tömegjármű. Nem nagy, nem színes, beolvad, sok van belőle. Egy turistától loptuk, Gemma lelőtte, én pedig bepattantam a kis kocsi volánja mögé, amiben már közel 8 órája ülök. Ennyi idős intervallumokban vezettünk. 8-9 óra merev fókuszálás az útra, amíg a másik alszik, vagy eszik, 6 óránként tankolni. Csere. Így ment ez kábé másfél napig, de addig minden rohadt nehéz volt. Átjutni a határon egy turista-párral sikerült, az orosz határrendészet persze alaposan átkutatta a kocsit, kivéve a motorházat. Nem tudom, hogy fértünk be a csomagtartó mögé, de úgy voltunk vele, hogy amíg a pénz megvan, addig mi is biztonságban vagyunk.
Nagyjából fél órája jutottunk át az amerikai határon, ami az orosz csekkolás után gyerekjátéknak tűnt. Fél órája tartózkodtunk hivatalosan Amerikában, az USA területén, mint Mr. és Mrs. Hamingway. A hamis útlevelet és kártyát még Litvániában elintéztük, így gond nélkül beengedtek minket az állítólagos „szülőhazánkba", sőt, az egyik határőr még kezet is rázott velem. Átléptük a vonalat, ami megvéd minket a világ másik végén ránk leselkedő veszélytől, és aminek segítségével új életet kezdhetünk.
10 perce voltunk csak a hatalmas pusztaság kihalt országútján egy reptérről lopott autóval, de Gemma már lehúzta az ablakot, és kilógatta hófehér lábait az erős, amerikai napsütésbe. A zene maxon dübörgött, Gemma feje az ölemben feküdt, én az arcát cirógattam, épp hogy a fél szemem az úton tartottam, hogy azért ne menjünk neki egy erre tévedő autónak. Boldogok voltunk, mert egy olyan rémálomból szöktünk meg együtt, amit senkinek sem kívántunk. Most pedig végre sikerült hátrahagynunk a múltat, ami úgy ült mögöttünk, egyre távolodva, mint a jeges orosz tél, amit felváltott a tikkasztó Amerika. Annyira boldog voltam! A nő, aki életem szerelme volt, elmenekült velem, hátrahagyott mindent, miattam, értem, hogy most itt feküdhessen egy, mindössze 130 órával ez előtt milliomossá vált férfi ölében. Szélsebesen hajtottunk a piros Cadillac-kel a kihalt úton, a Beatles kegyetlenül hangosan üvöltött, hangját messzire vitte a szél a lehúzott ablakon keresztül. A lány az ölemben arcomért nyúlt, megsimította, én pedig boldogan nyomtam arcomat meleg tenyerébe.
-Isaac... hmm, tetszik... -morfondírozott félhangosan.
-Gemma.... Fantasztikus.. ahogy csapkod a számban, őrülten, szenvedélyesen akár trópusi viharok ezrei...- őrült szerelemmel néztem rá, arcomat fordítottam felé, ragyogó kék szemeiben vesztem el. Rövidre vágta tűzvörös haját, szálai rakoncátlanul hullottak a szeme elé. Gyöngéden simítottam ki őket a szeplős arcból. Az arcból, amely mától csak az enyém.
-A te neved nem trópusi vihar. A tiéd óceán, mely pajkosan hullámzik az ember lábai alatt, nyalogatja, sugdos neki, majd hirtelen maga alá temeti. Imádok benned megfulladni - suttogta. Csodálattal néztem rá, csodáltam. Erős nő volt, de még milyen erős! Vad istennők égi erejével rendelkezett, okos volt, megfontolt, olyan elemi női ravaszság ült rókaszemeiben, ami megbabonázta a férfiakat. Engem különösen.
Vékony ujjait szőke tincseimbe vezette. Elfordítottam a tekintetemet, ő lehunyta szemeit, a Beatles pedig kitöltötte a kettőnk közti teret. Csak mentünk és mentünk, közeledtünk a biztonságot nyújtó Amerika szíve felé, és semmi nem állíthatott meg minket. Volt pénzünk, volt párunk, volt szabadságunk.
Én és a világ legtökéletesebb nője, együtt, az ismeretlen felé.
Semmi sem állíthatott meg minket.