Vee

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a mai nap zárásaként egy gépen fogok ülni, ami Hawaii-ra tart. Azt meg pláne nem, hogy nászúton leszek, vele. Hihetetlen, nem tudom felfogni, hogy hogyan és miért alakult így. – Talán a sors keze? – Ebben se vagyok biztos. Meglepődött, amikor meglátta kezemben a meghívót. Ha nem ő küldte, akkor kicsoda?

Legalább jobb helyre szólt volna a jegyünk, de nem, a középső sor, két középső ülése. Teljesen össze kell húznom magam, még a lábamat se tudom kinyújtani, pedig igazán jól esne. Félig lecsukott szemhéjam alól oldalra lesek, hogy Mark hogy bírja. Ő bezzeg kényelmesen ül, amilyen mély növésű, ez sem zavarja. De az már igen, hogy a mellette lévő ülésben terpeszkedő nagydarab állatnak a keze folyton a combján köt ki, véletlenül. Most is ott van, próbálja lelökni, de az ürge nem zavartatja magát.

Előre hajolok, és jobban szemügyre veszem a fickót. Jóval idősebb, mint mi, malacszerű szeme folyton Markra tapad, hatalmas tokája minden egyes rázkódásnál megremeg. Pillantását le nem venné Mark-ról, kéjsóváran vizslatja, mintha lenne egy csöppnyi esélye is belekóstolni. – Nekem se volt, neked meg pláne nem! – Zavarában egyre jobban felém húz, láthatóan kényelmetlenül érzi magát. Megszánom, nem vagyok olyan embertelen, hogy ezt azért eltűrjem.

Megfogom a fickó csuklóját, rászorítok, majd lehajítom combjáról. Mérgesen pillant rám, de nem érdekel.

– Ha megbocsát, levenné azt a hatalmas lapát kezét a barátom combjáról?

– Sajnálom, nem vettem észre – feleli.

– Érdekes, még én is észrevettem.

Valamit dünnyög az orra alatt, de nem értem, meg aztán nem is érdekel. Szigorú szemekkel nézek le Mark-ra, és hálás tekintetével találom szembe magam.

– Ne szokd meg, egyszeri eset – dünnyögöm.

– Attól még köszönöm – jelenik meg egy halvány mosoly szája sarkában, és már ennyi is elég, hogy az olyan nagyon hiányzó kis gödröcskék megjelenjenek.

– Mmm...

Hogy biztos távol tartsa mancsait a fickó, átkarolom Mark vállát, és amennyire tudom, magamhoz húzom. Most már nem éri több incidens, biztonságban van. Kicsit feszeleg, megkeresi a tökéletes pózt, és vállamra hajtja fejét. Azt hiszem, ezt nem kellene, már így is közelebb van hozzám, mint amennyire szabadna.

– Még mindig jó illatod van – suttogja, amitől nem kapok levegőt.

Ennyi idő után is emlékszik még az illatomra? Az lehetetlen.

– Csak a szokásos.

– Tudom, de attól még szeretem.

– Vegyél magadnak – morgom.

– Az nem olyan, te is kellesz hozzá.

– Felejtsd el – sóhajtom. – Akkor használd ki az alkalmat, mert többé nem lesz részed benne.

– Olyan kemény vagy!

– Ha tudnád mennyire...

– Mit mondasz? – emeli fel fejét, hogy szemembe tudjon nézni.

– Semmit! Döntsd vissza a fejed, és aludjál – megfogom fejét, és visszadöntöm vállamra.

Tenyerét combomra fekteti, hogy meg tudjon támaszkodni, nem is lenne ezzel semmi baj, ha a bőröm nem kezdene el lángolni érintése alatt. – Istenem, ez a pasi maga a kisértés! – Igencsak hosszú öt nap elé nézek, és ha így folytatja, abba én beleőrülök.

Még pár óra van az érkezésig, Mark elaludt, nyála kifojt a mellkasomra. Lenézek rá, érdeklődve szemügyre veszem. Hét éve nem láttam, de nem sokat változott. Ugyanolyan édes, mint az egyetemen, ami túl nagy kisértést jelent számomra.

Mi történhetett az esküvőn, hogy ott hagyott csapot-papot, és magával rángatva elindult a nászútjára. A férjével kellene itt lennie, nem velem. – Meg merjem kérdezni? – Semmi közöm hozzá, de azért szeretném tudni, furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Kisöprök egy kósza tincset arcából, rózsás ajka résnyire nyílik, ujjaimon érzem a szájából kiáramló meleg levegőt.

Rosszat álmodhat, összevonta szemöldökét, néha még nyögdécsel is mellé. Nem kellene, hogy érdekeljen, de valamiért felébredt bennem az érte való aggódás. Mutatóujjammal elkezdem dörzsölni a ráncokat, és lassan felenged, kisimul. Megmosolyogtat, hogy még mindig beválik a trükköm. Megsimogatom puha arcát, ajkának vékony vonalát. Nyöszörögve ébredezni kezd, megmozgatja fejét, fészkelődik egy kicsit, majd kinyitja szemét.

Mire magához tér, addigra kiegyenesedem, és felöltöm magamra a legzordabb ábrázatomat. Nem kell tudnia, hogy elérzékenyültem.

– Vee... – néz fel rám, én meg unottan lepillantok.

– Mondd.

– Sokat aludtam?

– Egy keveset – kibontok egy palack vizet és odaadom neki. – Igyál.

– Köszönöm – ajkához illeszti és nagyokat kortyol belőle.

Mereven bámulok előre, nem akarom látni álmos tekintetét, mert attól csak megenyhülök. Hosszútávon sose tudtam rá haragudni, kivéve az incidensünket, de azt is, ha nem is megbocsátottam, de megértettem. Ami nem létezik, azt nem lehet erőltetni, és hiába szerettem, ez akkor is csak egyoldalú maradt volna.

Viszont ez már mind a múlté, nem érzek iránta semmit, maximum szánalmat. Nincs az az isten, hogy újra megtörténjen, nem lehet, nem engedem. Öt nap, ennyit engedélyeztem magamnak, utána elvállnak útjaink, és reményeim szerint elválnak útjaink.

– El kell mennem a mosdóba –suttogja.

– Menjél.

– Jó.

Feláll, és rajtam keresztül kimászik helyéről, sűrű bocsánatkérések közepette.

– Tényleg a barátja, vagy csak cicáznak? – kérdezi gúnyosan a nagydarab pacák.

– Ahhoz megának semmi köze – jelentem ki –, de ha ez megnyugtatja, akkor igazat mondtam, ő az enyém.

Hátrahököl szigorú tekintetemtől, még a fejét is elfordítja. – Mit képzel ez? – Bosszantóan bunkó. Türelmesen várom, hogy Mark visszajöjjön, ami perceken belül meg is történik. Éppen visszamászik, mikor megrázkódik a gép, és csinos kis feneke az ölemben köt ki.

– Ha az ölemben szeretnél ücsörögni – súgom fülébe –, elég, ha szólsz.

– Ki akar itt ülni?

– Akkor miért nem kellsz fel?

– Oh, igaz – ül át a saját székébe.

– Egyébként, elmondod, hogy hogy kerültem ide?

– Ez egyszerű, felszálltál a gépre, az meg elindult.

– Nagyon vicces vagy – lököm oldalba –, de most komolyan. Mi történt?

– Biztos, hogy tudni szeretnéd?

– Azért kérdeztem.

– Három éve voltunk együtt, és a családjaink úgy gondolták, hogy ideje lenne összeházasodni.

– És te? – legbelül rettegek a választól.

– Engem senki nem kérdezett – sóhajtja.

– Én, most kérdezlek.

– Kedves, – villant egy félszeg mosolyt – hogy mondjam, hagytam magam befolyásolni.

– Ez rád vall.

– Köszi – szomorodik el –, de te nem voltál a helyemben.

– Olyan nehéz nemet mondani? – kételkedem benne.

– Nem ismered a szüleimet, és a köreinket.

– Annyira vészes?

– A felsőbb tízezerhez tartozunk – suttogja. – Szerinted?

– Nem tudom, nem volt még hozzájuk szerencsém.

– De hisz engem is ismersz.

– Úgy látszik, nem ismertelek, ahogy most sem – szomorodom el, mert most kiderült, hogy alig ismertem.

– Csak nem akartam, hogy azért kedvelj, amim van.

– Azért kedveltek, aki vagy, és ezen az se változtatott volna, hogy honnan jöttél – dörmögöm.

– Vee, sajnálom, de honnan tudhattam volna?

– Hagyjuk, rég volt.

– De, én tényleg...

– Mondom, hogy nem téma.

– Rendben – szegezi előre tekintetét.

– Szóval, mi volt az esküvőn?

– Kiderült, hogy szeretője van, engem pedig a pénzért, hatalomért és az ezzel járó előnyökért akart elvenni.

– Szeretted? – ez itt a legnagyobb kérdés.

– Valamennyire igen, annyira mazochista nem vagyok, hogy odavessem magam az üzleti érdekek miatt.

– Értem.

Szerette, vagyis még szereti, és ez a tudat, valamiért dühít. Hogy merte megcsalni? Hát nem látja, hogy mennyire értékes?

– De szerelemről szó sem volt – elöntött a megkönnyebbülés.

– Hogyan tovább?

– Nem tudom – feleli –, érezzük jól magunkat, utána majd kiderül.

Félre akarom tenni ellenérzéseimet, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e? Azért azok a tüskék mélyen belém fúródtak, és most, hogy együtt vagyunk, jobban mondva, együtt nyaralunk, ezek a sebek gyógyultak maradnak, vagy újra felszakadnak?

Sikeresen földet érettünk, lassan csordogálunk le a gépről. Mark-ot magam előtt terelgetem, nehogy elkallódjon. Megvárjuk, hogy a futószalagon megérkezzen bőröndje. Még mindig nem vagyok hajlandó húzni, bár eléggé nehezemre esik elnézni, ahogy kínlódik. – Mi a fenét pakolt be? – Ennyi cucc nekem egy hónapra is elég lenne.

Nyöszörögve húzza maga után, de mégis mosolyog. – Elmentek neki otthonról? – Az ő helyében, biztos nem lenne ilyen jó kedvem, vagy ez csak a látszat? Nem tudom eldönteni.

A kapu felé sietve meglátok egy embert, táblát szorongatva, amin Mark neve áll. Arra vesszük irányunkat, ő integetni kezd, mire az ember megmozdul, és elénk jön. Bemutatkozik, megragadja a bőröndöt, és jelzi, hogy kövessük.

Hiába nem csináltam semmit, nagyon fáradtnak és elgémberedettnek érzem magam. Beülök a kocsi hátsó részére, lehunyom szemem, és már csak azt várom, hogy megérkezzünk a szállásra. Az utat végigbeszélte a sofőr, de én egy kukkot nem értettem belőle, Mark viszont annál többet. Esküszöm, mintha kicserélték volna. Gyorsan megérkezünk, amiért nem lehetek elég hálás.

Kiszállok, kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, megvárom, amíg Mark is előbukkan, fogja csomagját elköszön és indulunk befelé. Fűszoknyás lányok sorakoznak a bejáratnál, csípőjüket ringatva. Karjaikon számtalan vendégváró virágfüzér csüngött, és amikor melléjük értünk, nyakunkba akasztottak egyet-egyet.

– Köszönjük – bólintok, nem mintha értenék, de attól még mereven mosolyognak.

Mark itt hagy, addig körülnézek az impozáns előtérben. A barna árnyalatai a falon, színes vázák a sarkokban, szökőkút a tér közepén. Márványból van a padló, bézs, arany erezettel. Ilyen helyen se jártam még, és nagy a valószínűsége annak, hogy nem is fogok. Ezt nem tudom megfizetni.

– Mehetünk, itt a kulcs! – tartja orrom elé.

– Add már ide! – fogom meg a bőröndjének fogóját. – Rossz nézni, ahogy szenvedsz vele.

– Köszönöm Vee, annyira kedves vagy!

– Ne hízelegj, nem áll jól neked – morgom, de ő nevetve megy a lift felé.

Megnyomja a gombot, toporog, ahogy várja, és mikor megérkezik, már nyílik is az ajtó.

– Hihetetlen, hogy itt vagyunk – mondja.

– Az a hihetetlen, hogy velem vagy itt, nem pedig a férjeddel.

Ekkor megfordul és alaposan végigmér. Sose tudtam olvasni tekintetéből, most se sikerül.

– Nekem jó, hogy te vagy itt – suttogja és elfordul.

– Várjuk ki a végét.

Lehet, hogy a nyaralás végére megfojtsuk egymást egy kanál vízben. Főleg ha elszabadulnak az indulatok, mert ugye az sincs kizárva.

Belépünk a szobába, és meglepődök. Azt hittem az ilyen luxusszállodákban nagyobbak a szobák, de nem. Egyetlenegy fehér franciaágy van benne, mindkét oldalán éjjeliszekrénnyel, rajtuk lámpák állnak. Vele szemben óriási tévé, az ablak alatt két fotel kis asztallal.

Berohan, majd ledobja magát az ágyra, kinyújtja kezét, lábát. Én is beljebb merészkedek, kinyitom az erkélyajtót és kilépek rajta.

– Csodálatos igaz? – kérdezi mellém állva.

Lenézek rá, ábrándozva figyeli a tengerbe vesző narancssárga napot, amit a szemeiben látok visszatükröződni.

– Igen, az – suttogom.

– Ugye? – mosolyog fel rám.

Szép lassan leolvad arcáról a mosoly, tekintetünk összekapcsolódik. Egy lépést tesz felém, de nem mozdulok, eszem ágában sincs.

– Szabad kérdezi?

– Mi?

Felemeli karjait, és rájövök mit is akar. Régen is ezt csinálta, ha vigasztalásra volt szüksége. Ilyenkor már tudtam, hogy valami mélyen, legbelül igazán bántja. – Szóval csak álarc volt? – Már majdnem elhittem, hogy ennyire könnyen vette a mai napot.

Most az egyszer megengedem neki, hogy átöleljen, de csak és szigorúan a helyzetre való tekintettel. Átölel, fejét a naplemente felé fordítja. Válla rázkódik az elfojtott, néma sírástól, ezért simogatni kezdem hátát, szabad kezemmel hajába túrok. Nem bírja tovább, hangosan zokogni kezd, rámarkol zakómra, és közelebb húz.

Ez a törékeny oldala elgyengít, rossz látnom, ahogy szenved.

– Sírd ki magad, utána jobb lesz – önkéntelenül puszilok bele hajába.

– Vee, olyan szerencsétlen vagyok – szipogja.

– Igen, az vagy.

– Köszi, kedves vagy!

– Mégis mit vártál – nevetem el magam. – Hogy hazudok?

– Nem, tőled azt soha.

– Legalább egyikünk egyenes.

– Mmm...

Továbbiakban nem szóltunk, megvártam, amíg megnyugszik, majd magára hagyva a fürdőszobába igyekszem.

Felfrissített a gyors zuhany, hajamból csöpögnek a vízcseppek, derekam köré tekerek egy törölközőt, és kimegyek a szobába.

– Mark, van valamid, amit fel tudnék venni? – az ágy háttámlájának dőlve bogarássza az étlapot.

– Azt hiszem, akad valami – tekintetét nem emeli fel.

– Alsód is van?

– Szerintem kicsi lesz rád – néz fel, és megdöbben.

Szeme elkerekedik, füle vörösödni kezd, mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.

– Valami baj van?

– Nagyon megváltoztál – suttogja.

– Ezt hogy érted?

– Hát látod! – mutogat testem felé.

– Nem, nem látom – tárom szét karomat.

– Vee – négykézláb mászik közelebb hozzám, és ujjait végigfuttatja kockáimon. – Ezekre gondolok, és erre – simítja végig tenyerét tetovált karomon.

– Igen, az elmúlt hét évben rengeteg változáson mentem keresztül.

– Én szerettelek úgy is.

– Ebbe ne menjünk bele, eltemettem azt az időt. Mintha, meg se történt volna.

– Sajnálom.

– Fennakadt a lemez? Folyton ezt hajtogatod, de nincs súlya mondanivalódnak.

– Komolyan gondolom.

– Mark, nem hiszek neked, és nem is fogok.

Visszaül térdére, szája újból lekonyul.

– Milyen sírós kisbaba lettél – odalépek elé, fejét hasamhoz nyomom, és simogatni kezdem haját.

– Tudod, nem csak te változtál – suttogja –, hanem én is.

– De valami maradt a régi.

– Micsoda?

– Mindig a rossz emberekbe szeretsz bele.

– Talán, egyszer kivételt teszek.

– Meglátjuk Mark, meglátjuk.

De miket is beszélek? Öt nap után elhúzom a csíkot, vissza se nézek, és soha többé nem fogunk találkozni. Erre az útra egyfajta vigaszdíjként tekintek, a múlt fájdalmaiért.

Elment fürdeni, addig keresek valami ruhát, amit talán jó is lesz rám. Egy elnyűtt pólót találok, kisebb, nagyobb lyukakkal, és olyan ismerősnek tűnik. Meg is van, régen nekem is volt egy hasonlóm, de eltűnt. – Talán az enyém? – Miért van ez nála?

– Hé, azt add vissza! Az az enyém! – kapja ki kezemből, de a lendülettől ráesünk az ágyra.

Én kerülök alulra, ő pedig rám nehezedik, kezében a lyukas pólót szorongatja.

– Miért fontos ez a póló neked? – emelem fel fejem.

– Csak! – válaszolja, de nem néz szemembe.

– Miért? – kérdezem keményebben.

– Nem kell tudnod.

– Pedig akarom! – gördítem le rólam, és fölé kerekedek.

– Engedj!

– Addig nem, ameddig nem válaszolsz!

Mellkasomra helyezi tenyerét, tolni kezd, de túl erős vagyok. Jól mutat alattam, meg kell hagyni. A nedvességtől kissé begöndörödött haja a fehér párnán kunkorodik össze-vissza. Meghúzom az egyik fürtjét, tetszik dühös tekintete.

– Jól van! – puffogja. – Egy régi barátomé volt.

– Ki volt az a barát?

– Úgy csinálsz, mintha nem tudnád! – fordítja el fejét.

– Hallani akarom – fogom meg állát.

– A tiéd volt – harapja be alsó ajkát.

– Micsoda meglepetés – hajolok közelebb, már majdnem összeér ajkunk.

Tényleg csak pár milliméter a távolság, örvénylő fekete szemébe nézek, ami teli van kimondatlan ígéretekkel és lehetőségekkel.

Megszédít, nem tehetem meg, nem eshetek újra ugyanabba a hibába, ezért elrugaszkodom, hátat fordítok neki, és tovább keresgélek.

– Nekem is vegyél ki valamit – mondja.

– Ott a pólóm, vedd fel azt.

– Akkor tönkremegy.

– Majd kapsz másikat! – csúszik ki számon.

– Ezt ígéretnek veszem – vigyorodik el. – És te ha megígérsz valamit, azt be is tartod.

Lépre csalt, nincs mit tennem. Fáradtan felsóhajtok, nincs mit tenni, holnap megveszem a legelsőt, ami a kezem ügyébe akad, hordom, amíg itt vagyunk, az útunk zárásaként nekiadom, hogy őrizze ezt is egy kellemes emlékként.