Mark

Azt mondják, az ember életében az egyik legszebb nap, az esküvője. Az enyém is annak indult, mondom, csak indult.

A hátsó szobából figyeltem a beözönlő embereket, láttam boldog mosolyukat, vidám hangulatukat.

– Mark, még meggondolhatod magad! – szólal meg hátam mögött barátom.

– Miért tenném?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom – felelem mogorván.

– Nem is szereted.

Szerelem? Az olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak, ezt már régen megtanultam. Nagy a szülői nyomás, az elvárásoknak meg kell felelni. Nuea-val az őseink révén ismerkedtünk meg, majd randizni kezdtünk, és itt kötöttünk ki. Megígértük egymásnak, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni a kapcsolatunkból.

A szüleink örültek, így létrejöhet az a fúzió, amit már régóta szerettek volna, és most, hogy a gyermekeik egybekelnek, nincs semmi akadálya. Kedveltem őt, talán még szerettem is valamennyire legbelül, de ez nem szerelem. Az tudom milyen érzés, és ez nem az, de nem bánom. A mi köreinkben ez lényegtelen, csak az, hogy a vagyon vagyonnal társuljon.

– Ne rontsd el az életedet! – mondja meggyötört hangon Kamphan.

– Jó lesz ez, bízz bennem.

– Nem veled van a gond – suttogja.

– Tudsz valamit, amit én nem?

– Ugyan, mit tudhatnék – de látom rajta, hogy valamit titkol előlem.

– Mit szólna ő, ha tudná, hogy eladod magad?

Kérdésére megáll bennem az ütő. Nagyon ritkán beszélek róla, leginkább magamban dédelgetem emlékét. – Mi lehet most vele? – Kibámulok az ablakon, és egyszerre elmosódik minden, és megjelenik előttem bájos arca, szikrázó szeme, édes mosolya. Ennyi idő után se tudtam elfelejteni legjobb barátomat, valamiről mindig eszembe jut. Pedig volt idő, amikor sikerült nem gondolnom rá, de aztán elmúlt. Újra és újra megjelenik emlékeim között, és ilyenkor elfog a szomorúság.

Egyedül csak Kamphan-nak meséltem róla, egyetlen barátomnak, akiben megbízok. De még neki se mondtam el a nevét, megtartottam magamnak. Folyamatosan azzal nyaggatott, hogy keressem fel, még ha csak egy röpke beszélgetés erejéig, de legalább megnyugodna háborgó lelkem. Nem mertem, féltem csalódott arcától, és attól, hogy ő már rég elfelejtett, amit meg is érdemelnék. Borzasztó barát voltam, ezen nincs mit tagadni.

– Még visszacsinálhatod.

– Ha tovább nyaggatsz, jobb, ha magamra hagysz – morranok fel.

– Rendben, nem piszkállak.

Megfordít és az öltönyzsebem fölé tűzi a virágot. Nagyot sóhajtok, tudom én is, hogy nem helyes, de meg kell tennem, akkor talán nyugtom lesz.

– Jó lesz ez –, mantrázom magamban, és tényleg bizakodva nézek a jövőm elé. Nem panaszkodhatom, odafigyel rám, folyton kedveskedik, és az ágyban is elvagyunk. Bár volt már jobb akrobatapartnerem, de még így se panaszkodhatom. Teljesen alárendeli magát nekem, azt, és úgy csinálhatok, ahogy akarok, ő pedig hangosan nyögve élvezi.

– Felkészültél?

– Igen – suttogom.

– Akkor induljunk.

Elindulunk az emelvény felé, lassan araszolok, valami visszahúz. Mégis baj van, érzem. Fojtogató érzés kerít hatalmába, és nem tudok megszabadulni tőle. De ezt most félre kell tennem, végig kell csinálnom.

A tömeg felé pillantok, mindenki minket néz. Nuea már fent áll, és mosolyogva vár. Nagy levegőt veszek, és én is fellépek, megállok, pont vele szemben. Megfogja kezemet, megszorítja, bíztatva, hogy nincs semmi baj, és én hiszek neki.

Elkezdődött a szertartás, a ceremóniamester darálta lefelé szövegét. Szüleimre nézek, akik elégedetten bólogatnak, hogy jól csinálom.

Amikor a mi részünk jön, hogy elfogadjuk-e egymást, egy ismeretlen felpattan a tömegben, és hangosan kiabálni kezd.

– Nuea! Ne tedd ezt! Nem veheted el! Engem szeretsz!

– Ne törődj vele – szólongat jövendőbelim –, most csak rám figyelj!

De nem tehetek róla, tekintetem visszatalál a kétségbeesett fiúra. A tömeg morajlik, összesúgnak, nem értik a helyzetet, ahogy én sem.

– Tegnap éjszaka is azt mondtad, hogy csak engem szeretsz! Őt az üzlet miatt veszed el! – kiáltja.

– Így van? – nézek rá, és kezemet kihúzom kezéből.

– Mark, szeretlek! Hidd el! – könyörög nekem, és újra megfogja kezem. – Ő csak egy tévedés.

– Valóban? –húzom fel szemöldökömet. – Így lenne?

– Szeretjük egymást, és csak ez számít! – könyörög tovább.

Akaratlanul Kamphan-ra pillantok, hevesen rázza fejét, jelezve, hogy ne folytassam. Nem is tudom, mit érzek. Újabb csalódást? Újabb fájdalmat? Veszteséget? Egy reményteli szerelem lehetőségét.

Szeretem, valamilyen szinten szeretem, ezt is bizonyítja, hogy három évig együtt voltam vele. Azt gondoltam, vele biztonságban leszek, megbízhatok benne, és hogy ő is szeret. Tévedtem volna?

– Azt mondtad, hogy az esküvő után elhagyod, és hogy velem fogsz élni! – kiálltja az ismeretlen.

– Fejezd már be! – kiáltja Nuea, és látom rajta, retteg, hogy elhagyom.

De ez a rettegés nem a szeretetből fakad, ó nem, inkább a vagyonom elvesztéséből.

– Mondd el az igazat – sziszegem, közben összehúzom szemöldökömet.

– Mark, én... – dadogja.

Hatalmas pofont keverek le neki, ami a mikrofonnak hála, jól hallható. Nem várok tovább egy percig sem, otthagyok mindent és mindenkit. Oldalra pillantok, Kamphan szélesen vigyorog, és tapsolni kezd. Életemben nem aláztak meg ennyire, és a méregtől nem látok semmit. Csak törtetek előre, el akarok tűnni, egyedül akarok lenni. Nyílik az ajtó, de mivel gondolataimba merülök, nem veszem észre, hogy valaki előttem áll. Már éppen készülök kitörni, az összes indulatomat nyakába akarom zúdítani, mikor felnézek szemébe, és megdöbbenek. Egyszerre érzek mindent, fájdalmat, szomorúságot, csalódottságot, örömöt, és érzelmek garmadáját. Egyetlen mondat tolul ajkamra, ami hirtelen az eszembe jut.

– Te mit keresel itt?

Zsebéből előhúzza az ismerős borítékot, felismerem, az az én meghívóm.

– Meghívót kaptam – lebegteti előttem.

– Az lehetetlen – suttogom.

– És mégis igaz! – villant egy féloldalas mosolyt.

Lépek egyet, de nem vagyok elég óvatos, a saját lábamban megbotlok, és majdnem a földön kötünk ki. De még mielőtt megtörténne a baj, megragadja derekamat és szorosan tart. Elég ennyi, hogy megtartson. Félve pillantok hátra, zúgolódni kezd a tömeg, és oszlani kezd. Az ismeretlen fiú odarohan Nuea-hoz, aki a szüleivel vitatkozik, majd felém rohan, szeretője pedig utána.

– Mennünk kell! – ragadom meg kezét, és húzni kezdem magam után.

– Mégis hová?

– Mindegy, csak innen el!

Kirohanunk az épületből, meglátom a feldíszített autót, és arra megyünk. Bepattanunk a hátsó ülésre, és jelzem a sofőrnek, hogy indulhatunk. Nem kérdezősködik, azt hiszi, hogy Vee a vőlegényem, én pedig nem akarok magyarázkodni.

– Változás lesz a helyszínben! – megadom a címet – Kérem, ide vigyen minket.

– Elmondanád, mit tervezel? – szegezi nekem kérdését.

– Van útleveled?

– Miért kérdezed? – húzza fel szemöldökét.

– Gyere el velem a nászútamra – kérem könyörgő tekintettel.

Régen bevált nála ez a pillantás, remélem most is be fog. Szükségem van rá. Nem tudom, hogyan került ide, minek jött, de most boldog vagyok, hogy a régen elvesztett barátom, most itt van velem. Amikor a legnagyobb szükségem van rá.

Közös lakásunkhoz érve kipattanok az autóból, kérek pár percet, és már ott sem vagyok. Még az eljegyzésünkre kaptuk, próbáltam jó arcot vágni hozzá, de nem nagyon sikerült. Elegem volt abból, hogy mindent eldöntenek, kiválasztanak helyettem, és nem hagynak dönteni.

Nyitom az ajtót, és bemegyek. Minden olyan csendes, félhomály uralkodik. Fél éve lakunk itt, de még mindig olyan idegen, nem sikerült belaknom, és már nem is fogom.

Minden értékemet, ami fogható, magamhoz veszem, nem akarom itt hagyni. A hálóból kihozom a bepakolt bőröndöt, komódról elveszem a két repülőjegyet, és már megyek is. Az ajtóból még vetek egy utolsó pillantást, és eldöntöm, hogy hátat fordítok a múltamnak és a jövőre koncentrálok.

Leérve berakom a csomagtartóba a bőröndöt, majd visszaülök a hátsó ülésre. Vee az ablakon bámul kifelé, hangomra megrezzen.

– Szóval, eljössz? – kérdezem.

– Egy ajándék utat kár lenne kihagyni – feleli, de rám sem néz –. mi az ára?

– Öt nap velem! Csak ennyit kell kibírnod.

– Megoldható –mormogja orra alatt.

– Akkor hozzád? – kérdezem.

– Nem, felhívom, Yoo-t, hogy hozza ki az útlevelemet a reptérre.

– Van még időnk, elmehetünk.

– Nem akarom – utasítja el a lehetőséget.

– Jól van, ne harapd le a fejem!

Előveszi a telefonját, tárcsáz, és füléhez teszi. Rövid utasításokat ad, lényegre törő, nem fecseg. – Pont, mint régen. – mosolyodom el. Minden másban viszont rengeteget változott.

Sokkal magasabbnak tűnik, mint régen, gondolom, most már karcsú alakjának köszönheti, ami bámulatra méltó. Fekete nadrágja tökéletesen simul hosszú combjára, cipője fényesre van sikálva, ingje alul gombolt, ennek köszönhetően betekintést nyerhetek mellkasára. Meg is teszem, de csak lopva, nehogy észrevegye.

– Mit nézel?

– Én? Semmit!

– Hmm...

– Kihozza az útleveledet?

– Persze, nem kérdés.

– Ruhát is hoz?

– Nem, majd ott veszek.

– Jó – olyan nehéz vele beszélgetni.

Régen barátságos volt, mosolygós, de most egyik sem jellemző. Jéghideg tekintetétől belém szorul a levegő, szigorú vonalba préselt szájától pedig legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék.

Engem viszont nem tud elriasztani, ahhoz korábban kellene felkelnie. Ha már így alakult, legalább esélyt kapok, hogy újra barátok lehessünk, ez is több, mint a semmi.

Legalább egy óra még az út a reptérig, de ez a forgalomtól is függ. Mivel Vee elfordult tőlem, nem nagyon akar beszélgetni, így kényelmesen hátradőlök, lehunyom a szemem, és átveszem a nap eseményeit. Amennyi hibát elkövettem életem során, meg is érdemlem, hogy így jártam. De azért annyira nem voltam rossz, hogy így megalázzon. Az előkelő társaság szájára fog venni, ami engem nem érdekel, de a szüleimet annál jobban. Ráadásul, én tényleg bíztam Nuea-ban, számítottam rá, minden titkomról tudott, elmeséltem terveimet, és ő azt mondta, hogy mellettem áll, támogat. Azt hittem, hogy társra találtam. – Most akkor mi bánt a legjobban? – Sértett büszkeségem, vagy a férfi elvesztése, nem tudom. Olyan kimerültnek érzem magam, kicsit mozgolódok, és tudattalan álomba merülök.

–Kellj fel – bökdösi valaki a combomat.

– Mmm...

– Hallod? Megérkeztünk!

Kinyitom szememet, hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Fejem a vállán pihen, ezért gyorsan kiegyenesedek, majd kipattanok a kocsiból. Nem értem miért, de zavarban vagyok. – Mark, ő a barátod! – Vagyis az volt valamikor.

A sofőr kiszedi a csomagomat, majd elköszön. Nagyot sóhajtok, félve Vee-re pillantok, aki nem néz rám. Nem mozdul, nézelődik, gondolom Yoo-t várja, aki nemsokára be is fut. Hátrálni kezdek, elég kényelmetlen szituáció.

– Vee! – lihegi. – Nem itt kellene lenned!

– Így alakult – vonja meg széles vállát.

– Akkor legalább azt mondd meg – támaszkodik térdére –, hogy hová mész.

– Nászútra – jelenti be magabiztosan.

– Hová? – Yoo arcára kiül a döbbenet. – És mégis kivel?

– Velem – lépek Vee mellé.

– Ezt...nem...hiszem...el... – hátrálni kezd, megbotlik és a fenekére huppan.

– Pedig elhiheted! – mosolygok le rá és kezemet nyújtom.

– Vee, add a mancsod! – megragadja kezét és feláll. – Elment az eszed! – fordul barátjához.

– Ne is kérdezd – túr rövidebbre vágott, divatos hajába.

– Hahó, én is itt vagyok! – integetek arcába.

– Veled nem beszélek! – morran rám, mire leolvad a mosoly az arcomról. – Neki nem a férjével kellene lennie? – mutat rám.

– Azzal kellene – teszi zsebre kezét. – De mégis velem van!

– Hibát követtek el! Óriási hibát!

– Nyugi, csak öt nap, és utána újra szétválunk – teszi vállára kezét, hogy Yoo lehiggadjon.

Ebbe nekem is lesz beleszólásom, ha már így alakult a helyzetem. Elérem, hogy újra barátok lehessünk, végül is, nincs olyan, amit előbb vagy utóbb nem lehetne megbocsátani. Legalábbis nagyon remélem.

– Megígéred? – tolja fenyegetőleg ujját Vee orra alá.

– Igen – mosolyodik el.

Ez a mosoly már ismerős, és elolvadok tőle, hiányzott. Kivillan hófehér, fogszabályzótól mentes fogsora. Kicsit távolabb állnak, hogy ne halljam beszélgetésüket, én pedig újra Vee-n legeltetem szememet. Csúf szemüvege eltűnt, gondolom, kontaktlencsét használ, vagy sem. Nem tudom. Bőre letisztult, teljesen pattanásmentes, testtartása egyenes, szilárd, és magabiztosságot sugároz. Ezt nem csak én veszem észre, félénk pillantásokat, mosolyokat kap, és sugdolózni kezdenek mögötte.

– Vee, mennünk kell – szólok oda.

Nem merek közelebb menni, mert Yoo tekintetével ölni tudna, jobb inkább távolságot tartani. Nem akarok ilyen fiatalon a hullaházban kikötni.

Elbúcsúzik barátjától, odaáll mellém, lepillant a bőröndömre, majd kikerüli. Régen húzta volna helyettem, de most nem érdekli.

– Te pedig, – jön közelebb Yoo fenyegetően – légy jó fiú, és ne csinálj hülyeséget.

– Nyugi, nem fogok – emelem fel mindkét kezem.

– Kötve hiszem – köpi a szavakat, de látom ám, hogy szája széle megrándul.

Szóval így állunk, valamire számít, csak még nem tudom mire.

– Mark jössz már?

Vee után nézek, unottan lépdel hátrafelé, elképesztő látványt nyújt. Pont úgy néz ki, mint egy modell a színpadon, már csak a háttérvilágítás hiányzik hozzá.

Elindulok utána, magammal vonszolva a bőröndömet, ami nyikorogva gurul mögöttem. Megvár, hagyja, hogy megelőzzem, tüntetőleg felemelem államat, – nehogy segítsen rajtam! – Majd a recepcióhoz gurulok.

– Jó napot, miben segíthetek? – kérdezi a recepciós hölgy.

– Van két jegyem, ami Hawaii-ra szól, és az egyik rossz névre szól – mondom kedvesen –, át szeretném íratni.

– Rendben, kérem a jegyet és a vásárlást igazoló számlát.

Még szerencse, hogy én vettem meg a jegyeket, így mindenen az én nevem szerepel. Előkeresem az útlevelemet, a jegyet, és a számlát, majd odatolom a hölgy elé. Gyorsan áttanulmányozza, valamit pötyög a számítógépébe, végül felnéz.

– Kérném az új nevet és az útlevelet.

– Vee Vivis – ő pedig kérés nélkül odatolja az okmányát.

Pár perc elég, és a jegy már Vee nevén van.

Helyet foglalunk a váróban, még kell pár óra, mire becsekkolhatunk. Kinyújtja hosszú lábát, körkörösen megforgatja fejét, majd hátrabillenti. Az újra látás öröme elfeledteti velem, hogy min mentem keresztül. A telefonomért nyúlok, ami a belső zsebemben van, szerencsére némára állítottam. Legalább nem idegesített a csörgése. A kezdőoldalon millió és egy nem fogadott hívás, a szüleimtől, Nuea-tól, az ő szüleitől, Kamphan-tól. Pár üzenet is akad, de nem érdekel, visszacsúsztatom, és Vee felé fordulok.

– Jó újra látni – bizakodva mosolygok rá.

– Én ezt nem mondanám – ez kimondottan rosszul esik tőle.

– Vee, csak próbálok beszélgetni veled.

– Szögezzük le – felém fordul és rám villantja jéghidegen csillogó szemét. – Igent mondtam az útra, de csak az útra – mászik arcomba. – Azt nem mondtam, hogy beszélni is fogok veled.

– Vee – szorul össze szívem.

– Semmi Vee, ehhez tartsd magad.

– Rendben – hajtom le fejem, és könnyek gyűlnek szemembe.

Cseberből vederbe. Inkább jöttem volna egyedül, lehet jobban jártam volna.