Vee

Pár év múlva

Annyira feszes a teste, de mégis ruganyos és puha. Nem tudok betelni vele, egyre hevesebben hajszolom a kielégülés felé. Megfordítom, lábai közé térdelek, és újra behatolok mézédes barlangjába. Olyan nedves, hogy könnyen csúszok ki és be, forrósága körülölel, vaginája pulzál farkam körül.

– Vee! Vee! Vee! – kiabálja extázisában.

– Tudom, édesem, tudom! – lökök rajta egy hatalmasat, heréim a szeméremajkakon csattan.

– O-olyan j-jó vagy!

– Ez csak természetes! – vigyorodok el és hátára hajolok.

Végigcsókolom gerincének vonalát, olyan vékony, hogy minden csigolyája kilátszik. Megtekerem csípőmet, majd újabb lökés, szinte felnyársalom. Előre hajol, belemarkol az ágyneműbe, fenekét még jobban hátratolja. Hosszú, fekete haja szétterül a fehér ágyneműn, és kétségbeesetten nyöszörög. Teste remeg, már a kielégülés határán jár, de én még nem tartok ott. Éhségem határtalan és kielégíthetetlen, pedig kétségbeesetten szeretném végre, hogy elmúljon ez az érzés. De egyszerűen nem megy. Mikor már azt gondolom, hogy sikerül, bevillan az ismerős, élénk, csillogó szempár, és a gödröcskés mosoly. Mint most is.

– A fenébe! – csapok a lány fenekére, tenyerem lenyomat ott marad.

– M-mi a baj?

– Semmi, csak annyira kívánlak! – döngetem újra, ahogy csak bírom.

Lehajolok, ujjammal behatolok a kis résbe, ahol megtalálom borsóméretű csiklóját. Stimulálni kezdem, mitől megrázkódik, hevesen kapkodja a levegőt.

Tovább paskolom fenekét, közben egyre mélyebbre hatolok, érzem az izzadtságot csorogni hátamon. Addig-addig izgatom, míg a gyönyörtől sikoltva felkiállt, hüvelye rászorít farkamra és olyan orgazmusban részesítem, amitől bepisil. Elmosolyodok, megint jó munkát végeztem.

Lökök még rajta párat, most már nem törődöm vele, csak a saját élvezetemre összpontosítok. Pillanatokon belül csatlakozok hozzá a csúcson, lihegve dőlök hátára, majd legördülök róla. Leveszem a gumit, csomót kötök rá, és az éjjeliszekrényre helyezem.

Felém fordul, megigazítja haját, majd felkönyököl. Ujjait játékosan húzogatja mellkasomon, majd csábítóan elmosolyodik, szempilláit rezegteti.

– Mi lenne, ha többször találkoznánk? – kérdezi.

– Miért?

– Te nem élveznéd?

– Sok a munkám – felelem unottan, majd a plafon kezdem el bámulni.

– Ugyan, ott van Yoo, tud helyettesíteni – dörzsölgeti mellbimbómat.

– Nem háríthatom rá a felelősséget.

– Olyan vagy! – suttogja, és hátára dől.

A munkám az életem, nem fogom hanyagolni, csak azért, mert egy nő arra kér. Vért, verejtéket izzadtam, hogy meg tudjam nyitni a számomra oly kedves báromat.

Ahogy befejeztem az egyetemet, nem mentem vissza szülővárosomba, itt maradtam. Több lehetőség volt itt számomra, mint a poros kis faluban. Éjjel, nappal dolgoztam, megállás nélkül, még hétvégén is. Elhelyezkedtem egy bárban, és az alapoktól kezdtem. Takarítófiúból pincér, majd pultos végül üzletvezető lettem.

Öt év kellett hozzá, hogy szerezzek elég tőkét, így Yoo-val közösen megnyithattuk a bárt. Ennek fél éve, és szerencsésnek érzem magam, mert bejöttek a számításaink. Az épület, amiben az üzletünk van, Yoo szüleié, így bérleti díjat szerencsére nem kell fizetnünk. Minden mást viszont igen. A felújítást, berendezéseket, raktárkészletet és még sorolhatnám. De nem érdekel, az a lényeg, hogy a miénk, és magunknak csináljuk.

– Azt hiszem, – ülök fel – most megyek.

– Hová sietsz? Maradj még! – kérleli a lány.

– Nincs időm! – felállok és felrángatom a nadrágomat, gyorsan felhúzom a cipzárt, felkapom a pólómat és már megyek is a cipőmért.

– Mi lenne, ha randiznánk? – a lepedőt maga köré tekerve jön közelebb.

– Persze, megbeszéljük – suttogom és homlokon csókolom.

– Örülnék neki! – neveti el magát, de a gödröcskék hiányoznak arcáról.

Fáradtan sóhajtok, de azért elmosolyodok, és távozom.

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, előveszem a telefonomat, kikeresem a lány számát, és tiltólistára teszem, a telefonkönyvemből pedig törlöm. Miután ezzel megvagyok, homlokom elfelhősödik, felöltöm igazi arcomat, és elindulok hazafelé.

Végre távozott az utolsó vendég is, megfordítom az ajtón lévő táblát, hogy az utcán járkálók lássák, zárva vagyunk. Yoo és én odahordjuk a pulthoz a koszos poharakat, Yiwaa pedig elmosogatja és helyére rakja őket. Minden asztalt lemosunk, székeket megigazítunk, majd jöhet a porszívózás és felmosás.

– Vehetnénk fel egy takarítót! – sóhajtja csípőre tett kézzel Yoo.

– Felejtsd el! Azért nem fizetünk, amit mi magunk is el tudunk végezni – mondom.

– Vee igencsak fogához veri a bath-ot, nem tanultad még meg? – vigyorog ránk Yiwaa. – Gyertek, igyunk.

Ez a mi rutinunk, minden zárás után megiszunk egy dobozos colát. Direkt nem alkoholt, mert ha napi szinten innánk, az már alkoholizmusnak számítana, és azt egyikünk se akarja. Leülünk a bárszékekre, és a pultra támaszkodunk.

– Hosszú nap volt – mondja Yiwaa.

– Főleg Vee-nek, megint kandúrkodott – kajánul vigyorodik el Yoo.

– Nem ismerős ez valakinek? – néz rá szúrós szemekkel Yiwaa.

– Most miért mondod?

– Egyetem alatt ki szálldogált virágról virágra? – dobja a pultra a törlőkendőt.

– Nem mintha, bármi is változott volna az egyetem óta – morgom orrom alatt.

– Bagoly mondja! Hová lett az a bájos pufi fiú, akit akkor megismertünk? – szomorú szemeket villant rám Yiwaa.

– Hol van az már! Rég elveszett – emelem dobozom és belekortyolok.

– Tudjuk – keserűen felelik egyszerre.

Mindannyian csöndbe maradunk, és a számomra fájó múltra gondolok, és arra a bizonyos estére, amikor minden megváltozott.

Nem is tudom, honnan szereztem akkor bátorságot, hogy bevalljam az érzelmeimet neki. De megtettem, és ezt tartom életem legnagyobb hibájának. Ott, abban a pillanatban reményt láttam felcsillanni, és a lehetőséget, így éltem vele.

Nem kellett volna, elvesztettem azt az embert, akit tényleg, teljes szívemből szerettem. Bár, ha belegondolok, hogy mennyire fontos lehettem neki, csak csalódást érzek. Semennyire, és ez az igazság, ha másként lett volna, akkor megbeszéljük a dolgokat, megoldjuk őket. A kapcsolatunk idővel, szépen, lassan visszatér a régi kerékvágásba. Csak egy esélyre volt szükségem, de nem kaptam.

Úgy kilépett az életemből, mintha benne se lett volna. Fájt, iszonyúan fájt. A viszonzatlan szerelem talán annyira nem is, mint az, hogy elvesztettem őt. Minden lépése, tette, szívbe késdőfésként ért. Szerencsém volt, hogy Yiwaa és Yoo mellettem voltak, támogattak, biztattak, erőt adtak.

Igen, először mérhetetlen fájdalmat éreztem, aztán jött a semlegesség, majd az utálat, ami gyűlöletbe fordult. Ennek örömére rengeteget változtam, kívül, belül. Még kevesebb embert engedtem magamhoz közel, szívemhez viszont senkit se. Nem akartam újra átélni a reménytelen vágyódás keserű ízét. Most, ha visszagondolok rá, csak egy kellemetlen emléknek tartom, és azt kívánom, bárcsak kitörölhetném tudatomból, mintha sose ismertem volna.

Az egyetem után többet nem hallottam róla. Eltűnt egy szempillantás alatt, mint a kámfor. Nem bántam, minden figyelmemet, erőfeszítésemet magamra fordítottam, ezért tartok most ott, ahol vagyok. Sokkal erősebbé, ellenállobbá váltam, megtanultam érzelemmentesen élni, és hogy őszinte legyek, ez tökéletesen megfelelt és mai napig megfelel nekem.

– Apropó! – szólal meg Yiwaa, és a pult alól előhúz egy borítékot. – Leveled jött.

– Nekem? – nyúlok a selyemborítékért.

Szemügyre veszem, valóban selymes tapintású, fehérnek valami árnyalata, és cirkalmas gyöngybetűkkel állt rajta a nevem. Gőzöm sincs, kitől jöhetett. Nincs olyan ismerősöm, akitől ilyet kaphatnék. Bélyeg nincs rajta.

– Ki hozta? – kérdezem.

– Egy fiatal férfi jött, és téged keresett – vonja meg a vállát.

– Nem kérdezted a nevét?

– Mire megkérdeztem volna, már el is tűnt.

– Mutasd! – kapja ki kezemből a borítékot. – Vee Vivis – olvassa fel, majd nyitja is a borítékot.

Nem érdekel, nincs előtte titkom, nyugodtan elolvashassa. Figyelem reakcióját, ami kíváncsisággal kezdődik, de amilyen gyorsan mozgatja a szemgolyóját, úgy uralkodik el rajta a döbbenet.

– Mi áll benne? – kérdezzük egyszerre.

– Hihetetlen! – suttogja

– Mégis mi? – nézek rá értetlenül, és már kezd felmenni bennem a pumpa, hogy nem mondja meg.

– Döbbenetes! – tátogja.

Nem bírom idegrendszerrel, kikapom kezéből, de a hirtelen mozdulat miatt elvágom az ujjamat, és vörös vérem pettyezi a borítékot, mintha megpecsételtem volna.

Gyorsan átfutom a sorokat.

„ Kedves Barátunk!

Ezúton meghívjuk önt az 1 hónap múlva tartandó esküvőnkre. Kérem, tiszteljen meg minket jelenlétével.

Blabla...

Blabla...

Blabla...

Reméljük, hogy találkozunk ezen az örömteli napon.

Mark Masa & Nuea Worrasarn

Dátum, aláírás

Kérjük, csak jelenlétével ajándékozzon meg bennünket, mást nem kérünk."

Újra és újra átfutom a sorokat, és nem értem.

– Mi áll benne? – kíváncsiskodik Yiwaa.

Kiejtem kezemből, és elveszi, majd olvasni kezdi. Forog velem a világ, rosszul vagyok, hányingerem van, és ennek ellenére mégis hevesen ver a szívem. – Ezt nem teheti! – Hét év után miért kellett felbukkannia? Miért nem felejtett el? Nem értem, túrok bele hajamba.

Azt mondják, minden hetedik év nagy változást jelent az ember életében. Hét hosszú és viszontagságos év van a hátam mögött, és most újra megjelent az életemben. – Képes volt megkeresni az a szemétláda! – De legalább máshogy tette volna, ne úgy, hogy az orrom alá dörgöli boldogságát. Muszáj még egyszer belém rúgnia?

– Nem megyek el – jelentem ki.

– De igenis elmész! – emeli meg hangját Yiwaa.

– Én ugyan nem!

– Ha kell Yoo-val együtt fogunk odarángatni!

– Engem miért keversz bele?

– Ennyi jár Vee-nek! Látnia kell, hogy mit veszített!

– Mert olyan főnyeremény lennék, mi?

– Nincs önbizalmad, ez azért van! – fogja kezei közé arcomat. – De ne feledd, egyszer még én is szerelmes voltam beléd!

– Nem is értettem, hogy miért – nevetem el magam.

– Nem fogom még egyszer elmondani – dögönyözi meg arcomat –, már így is túl sokat képzelsz magadról!

– Akkor se...

– De, és punktum! Nem vitatkozunk! Mész és kész.

– Semmi kedvem hozzá.

– Holnap elmegyünk vásárolni! Csakis új göncben mehetsz egy ilyen flancos helyre!

– Még szerencse, hogy nem kell ajándékot vinni.

– Na látod, mindenben meglátod a jót – vigyorodik el Yoo.

– És ezzel ki is fújt! – fáradtan állok fel, elköszönök, és magukra hagyom barátaimat.

Nem hiszem el, a sors játszik velem, és most ő áll nyerésre.

Az utóbbi két hét kínszenvedés volt számomra. Gyűlöltem minden egyes percét, amit nem alvással töltöttem, és abból volt igazán kevés. Yiwaa folyamatosan körülöttem sertepertélt, ide küldött, oda küldött, egyszerűen nem bírtam megmaradni a közelében. Ha véletlen volt egy szusszanásnyi időm, már kitalált nekem valamit. Így jutottam el a manikűröshöz, kozmetikushoz, fodrászhoz és még sorolhatnám. A színhelyből ítélve, előkelő társaságból áll a vendégkör, így még az alapvető etikettet is át kellett olvasnom, azzal a jelszóval, hogy nem hozhatok szégyent rájuk.

Mondom, kész öngyilkosság volt ez a két hét.

Most előttük forgolódok, teljes harci díszben. Fekete nadrág, fekete ing, borvörös sportzakóval, aminek hajtókái fekete színűek. Szerintük kiemeli fehér bőrömet, szerintem pedig túl sznob. Nyakamba két nyakláncot is akasztottak, az egyik egy egyszerű darab, semmi csicsa rajta, míg a másiknak hosszú logókája van, ami kiemeli nyitott ingemet. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét. Hajamat rövidebbre vágattam, felül meghagytam hosszabbnak, azt is hátrasimítottam, csak pár kósza fekete tincs hullott szemembe. Fülembe karikákat rakattak, egyik oldalon még egy lánc is csüngött. Világos bőrömre, enyhe alapozót kentek, és a szemem kapott egy enyhe kontúrt, csak hogy hangsúlyosabb legyen.

– Oké – söprögeti le a nemlétező porszemet zakóm válláról Yiwaa –, tökéletes vagy!

– Szerintem is – füttyent Yoo –, ha nem lennél a barátom...

– Ácsi, ácsi! Egy pályán mozgunk, ezt ne felejtsd el! – hátrálok pár lépést.

– Gyere, leszek a sofőröd!

– El tudok menni egyedül is!

– Azt már nem! Ismerlek, pár ital le fog csúszni, hívj, ha jönni akarsz!

– Akkor inkább el se vigyél!

– Nyuszi vagy, Vee! Mozgasd a hátsódat! Indulj! – lökdös kifelé Yiwaa.

Yoo előre megy, kinyitja nekem az ajtót, én pedig rettegve ülök be a hátsó ülésre. Izzadni kezdek, kényelmetlenül érzem magam, és nem akarok elmenni. Már megint kezdődik, vajon most mi fog megváltozni?

A szálloda elé érve, alig álltunk meg, de már nyitották is nekem az ajtót. Szorongva kiszállok, kétségbeesetten nézek Yoo-ra, de ő csak mosolyog, felemeli öklét és biztat, hogy minden rendben lesz. Biztatására kihúzom magam, és egyenes gerinccel elindulok a bejárat felé.

Erőt veszek magamon, és ennek eredményeként, nem látni rajtam semmit. Féloldalas mosolyra húzom ajkamat, de mivel nem ismerek senkit, így csak magányosan sétálgatok. Egy előnye van az esküvőknek, mégpedig, hogy könnyen és szabadon lehet ismerkedni. Ilyenkor az egyedülállók, hajlamosak belemenni egyéjszakás kalandokba, mivel el vannak keseredve. Én pedig készenállok ezt ki is használni. Ragadozó tekintettel mérem fel a felhozatalt, és már találtam is pár jelöltet. Pár mindent igérő pillantás, és már össze is súgnak. Nem kell sok idő, és az egyik már meg is fog környékezni.

Ahogy keringek, megjelenik a ceremóniamester, felhívja magára a figyelmet.

– Kedves vendégeink! – kezd bele. – Legyenek kedvesek kifáradni a szabadba, nemsokára kezdődik a ceremónia, foglalják el helyeiket.

Megindul az embertömeg kifelé, és én csak erre vártam. Odasétálok a pulthoz, megkocogtatom, hogy felhívjam magamra a kiszolgáló figyelmét.

– Mit adhatok? – kérdezi.

– A legerősebbet, amid van!

Megkapom a kért italt, forgatom kezembe, csodálom meleg, sötét színét. Beleszagolok, és egy régi, minőségi whisky-t ismerek fel. – Ezt már szeretem! – Legalább a minőségre odafigyelnek. Belekortyolok, ízlelgetem, majd lenyelem. Közben figyelem, ahogy szállingóznak kifelé az emberek, lassan megtalálják a helyüket, és várják a csodát. Eszem ágában sincs kimenni, nem akarom látni, ahogy egybekelnek.

Felhangzik az esküvőkről ismert dallam, kiráz tőle a hideg. Lehúzom a maradék italomat, a poharat a kiszolgáló felé csúsztatom, és bólintok, hogy töltsön még.

Kinézek az üvegfalon, és az emelvényen meglátom a fiatal párt. Mindketten hófehérben, egymásra mosolyognak, szívem összeszorul. – Állhatnák én is ott! – De nem állok, itt könyökölök, és iszok. Elkezdődik a szertartás, mindenki csendben marad. Szerencsére semmi sem halaltszik be. – Még csak az hiányozna! – Így is kikészülök.

Ekkor a közönség soraiból valaki felpattan, kézzel, lábbal hadonászik, a jelenlévők összesúgnak.

– Mi történik? – húzom fel szemöldökömet.

Az emelvényen hevesen vitatkoznak, legalábbis gesztusukból ezt olvasom ki. Az alacsonyabb illető hatalmas pofont kever le a vőlegénynek, majd lepattan onnan, és megindul az épület felé. Akaratlanul is teszek pár lépést, és észre se veszem, hogy a lábam egészen az ajtóig visz. Automatikusan nyílik, majd belém ütközik az egyetlen olyan személy, aki a mai napig kisérti álmaimat.

Szomorú tekintetével felnéz rám, majd szeme kikerekedik, és egyetlen mondat hagyja el száját, azon a csilingelő hangján, ami úgy hiányzott.

– Hát te mit keresel itt?