Mark

Nem tudom azt mondani, hogy felhőtlenül örülök annak, amit láttam. Olyan érzés uralkodik el rajtam, mintha elvettek volna tőlem valamit. Jelen esetben valakit, és az nem más, mint Vee. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy neki is élnie kell az életét, találni valakit maga mellé, aki boldoggá teszi, akivel jól érzi magát, és nekem örülnöm kellene neki. Akkor miért nem tudok?

Napok óta ezen kattogok, de nem tudok rájönni, hogy mi bajom van, és ez megőrjít. Egyszerűen nem tudom elfogadni és kész. Most is egymás társaságában nevetgélnek a másik asztalnál, andalítóan nyálas, hányingert kapok tőlük. Az ebéd mindig a kettőnk közös programja volt, de lecserélt Yiwaa-ra. – Miért kell pont egy egyetemre járnunk? – Most ülhetek egyedül az egyetem étkezdéjében, és piszkálhatom a rég kihűlt ételemet. Valami vicceset mondhatott Vee, mert Yiwaa nyerítve átöleli karját. – Miért nem tudják ezt máshol és máskor csinálni? – Forgatom szememet, és konokul bámulok előre.

– Mi a baj, Mark? Valami nem tetszik? – paskolja meg vállamat Yoo, és helyet foglal mellettem.

– Nincs baj, miből gondolod, hogy lenne? – felelem unottan.

– Csak rád kell nézni, – nevet fel – talán nem tetszik, hogy lecseréltek?

– Nem cseréltek le.

– Oh, dehogynem! – bök állával Vee felé. – Nagyon is úgy néz ki.

– A barátja vagyok, nem fog hanyagolni.

– Te talán nem ezt csinálod vele? – veti szememre.

– Mégis mit?

– Amint találsz magadnak valakit, ejted Vee-t, de amint téged ejtenek, rohansz hozzá.

– Ez nem is így van! – védekezek.

– Nézz magadba Mark, – áll fel kissé mérgesen – talán meglátod a valóságot.

Figyelem, ahogy odasétál a másik asztalhoz, nevetgélve leül, és most már hármasban beszélgetnek tovább. – Nézz magadba, meglátod a valóságot! – Lebiggyesztem ajkamat, és tovább mérgelődök magamban. Nincs igaza Yoo-nak, vagyis nem lehet igaza.

Inkább távozom, fogom a tányéromat, kidobom a kukába, és már ott sem vagyok. Elegem van az egészből, és az bánt legjobban, hogy Vee nem beszélt róla. Mégis mióta ismerkednek? Mennyire komoly? Szereti a lányt? Jól csókol? – Annyira biztos nem, mint én! – Kárörvendő vigyorra húzom ajkamat. Sajnálom Yiwaa, de elloptam a barátod első csókját. Egyrészt mert megtehettem, másrészt ő is akarta. Soha nem fogja elfelejteni, beleégett tudatába, és néha, mikor nem kellene, a lehető legrosszabb helyzetekben eszébe fog jutni.

Az a csók... Még most is érzem az ízét, a vágyát, a testemen végigfutó fürge ujjait. Nem akarom bevallani, de muszáj vagyok, felizgatott, és ha nem Vee-ről lett volna szó, ettől jóval tovább mentem volna. Elképzelem, ahogy alattam vonaglik, és megborzongok. De ez jóleső borzongás, nem tehetek róla, de néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Felidézem Vee teljes valóját. Egyáltalán nem az esetem, és ha nem ismerném, eszembe se jutna róla fantáziálgatni. De ismerem, olyan kedves és ragaszkodó, naiv és jóindulatú, fekete szeme szikrázik, főleg mikor mosolyog. Még a legrosszabb pillanatában is melegséget sugároz, hiába az ormótlan szemüveg. Fekete haja válláig ér, egy kis fazonigazítás csodákra lenne képes. Még a nagysága se zavarna, élvezném, ahogy uralmam alá hajtanám. A kicsi felülkerekedne az óriáson, micsoda váratlan fordulat.

Viszont lehetetlenség, nagyon szeretem, mint barátot, de többet nem érzek iránta, és nem akarom elrontani barátságunkat. Mert ez a húzás bizony, végzetes lenne. Ráadásul a szüleim se fogadnák el, túl alantasnak tartanák hozzám. Pedig, ha ismernék, hogy nála aligha akad jobb ember. Ezt a lehetőséget, mégsem kockáztatom, nem mesélek róla otthon, még a nevét se ejtettem ki soha. Félek, ha tudnának róla, esetleg megakadályoznák kapcsolatunkat. Ezt nem akarom, fontos nekem.

Barátommal sétálgatok a kikötőben, folyamatosan csiripel be nem áll a szája, de ezt kedvelem a legjobban benne. Olyan édes, törékeny kis teremtés. Nálam alacsonyabb, igaz nem sokkal, de azért mégis. A magam százhetvenkét centiméterével nem nevezhetem langalétának, de ezt dobta a gép. Világosbarna haja repked körülötte, sötétbarna szemei majd felfalnak. Megállítom, felém fordítom, olyan vékony dereka van, hogy kezeimmel át tudom fogni.

– Mi a baj Mark? Hetek óta ilyen nyomott vagy – pislog rám szép szemével.

– Semmi különös – felelem.

– Ne mondd ezt, látom rajtad! – kezd el toporogni előttem.

– Tényleg! Csak te jársz a fejemben, és amit este művelni fogunk – hazudom.

– Már alig várom – izgatottan ugrálni kezd, mint egy kisgyerek.

Ilyenkor azt gondolom, hogy ez kissé terhes számomra, jobban szeretem az érett viselkedést és gondolkodást. Mint, mint... tudjuk ki.

Egyre jobban hanyagol, és ezt nehéz megemésztenem, mintha már nem is léteznék számára. Állandóan azzal az agyfúrt kis libával van, fel nem foghatom, mit eszik rajta. Együtt járnak egyetemre, együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak. Az már csak hab a tortán, hogy elválaszthatatlanok. Viszont az egy fontos dolog, hogy nem látom Vee-t közeledni felé, csak Yiwaa teper. Barátom tartja a távolságot, de ez annak is betudható, hogy nehezen nyílik meg. De ez csak idő kérdése, a lány nagyon jól csinálja azt, amit csinál.

– Már megint másfelé jársz –biggyeszti le ajkait.

– Nyugi Cicabogaram!

– Ne Cicabogarammoz itt nekem! – kiáltja, és nem értem hangulatváltozását. – Megint ő jár a fejedben?

– Kicsoda? – értetlenkedek.

– Ki más? Vee! Igazam van, vagy igazam van? – teszi csípőre kezét.

Hogy lyukadhattunk már megint itt ki. Közöttünk ez örökös vitatéma, főleg azóta a nap óta. Addig még csak-csak elviselte, ameddig nem jelent meg Yiwaa, de onnantól fogva én is észrevettem magamon, hogy valami nem stimmel. Folyton róla beszélek, hol szidom, hol hiányolom.

– Ühüm – bólintom. – Sajnálom.

– Kend a fejedre a sajnálatodat! – köpi a szavakat. – Elegem van abból, hogy csak másodhegedűs vagyok az életedben!

– Tudod, hogy szeretlek! – próbálom békíteni.

– Nem szeretsz te senkit önmagadon kívül!

– Ez nem igaz! – fáj ezt hallanom tőle.

Tisztában vagyok rossz tulajdonságaimmal, amiből rengeteg jutott nekem, de tényleg kedvelem ezt a srácot. Nem akarok fájdalmat okozni neki és másoknak. – Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – Végre találtam valakit, akit tényleg kedvelek, szeretek vele lenni, és nem utolsó sorban jó az ágyban.

– Oh, bocsánat! Önmagadat és Vee-t! Ez már jobban hangzik?

– Ne veszekedjünk már, kérlek szépen!

Odamegy a korláthoz, rátámaszkodik, és figyeli, ahogy a lemenő nap eltűnik a hullámokban. Pár lépést teszek felé, kezemet emelem, de mielőtt hozzáérnék, leengedem.

– Tudod, igyekeztem elfogadni, hogy fontos neked –suttogja.

– Ennyi, csupán csak fontos.

– Ezt te sem gondolod komolyan? – nevet fel. – Bármi bajod van, hozzárohansz, az ő tanácsát kéred.

–A barátom.

– Az meg sem fordul a fejedben, hogy hozzám gyere? – fordul felém.

– Nem akarlak terhelni.

– Mark, én vagyok a pasid, és nem ő!

– Tudom.

– Akkor? – teszi fel kérdését. – Vee! Vee! Vee! Bárcsak ne ismerted volna meg!

– Rendes fiú, miért nem beszélgetsz vele, és akkor rájönnél!

– Még ekkora marhaságot! Vee a riválisom!

– Dehogy is! – állok egyik lábamról a másikra. – Nem szeretem, legalábbis nem úgy, mint téged!

– Mesebeszéd! – duzzogja karba tett kézzel. – Mondd, mit eszel azon a kövér disznón?

– Ne beszél így róla! Ezt még neked se nézem el!

– Látod! Megint az ő pártjára állsz!

– Ha így beszélsz róla, ne csodálkozz!

– Az igazat mondom! Hájas, zsíros a bőre és a haja, nincs humora, és még büdös is!

– Neki mindig jó illata van! – ellenkezem.

– Mark, én kedvellek, de nekem ez így nem működik – sóhajtja. – Szakítsunk!

– Ne már, ez csak egy félreértés!

– Nem, nem az! Én olyan valakit akarok, aki teljes mértékig rám koncentrál, nem pedig a barátjára.

– Ígérem, változtatni fogok.

– Nem fogsz, és ezt te is tudod. Ennyi volt.

– Komolyan beszélsz?

– Igen, szép volt, jó volt, de elég volt.

Ellöki magát a korláttól, majd hátra se nézve távozik. Újfent darabokra törték a szívem, ez hihetetlen. Pedig már azt hittem, hogy jó úton haladunk, és ebből több is lesz. Vele akartam lenni, esetleg összeköltözni, együtt élni, és még ezer és egy dolgot fel tudnék sorolni. Szomorúan nézek utána, figyelem hetyke járását, és mintha megkönnyebbült volna, hogy megszabadult tőlem. – Ekkora teher lennék? – Miért nem látják meg bennem az értékelhető dolgokat?

Addig álldogálok magányosan a kikötőben, míg le nem megy a nap, és mindent betakar a sötétség.

Sietnem kell, be kell jutnom, mielőtt bezárják a kollégium ajtaját. Éppen, hogy sikerült visszaérnem, már a portás zárta az ajtókat, de kellő könyörgés árán beengedett. Nem győztem hálálkodni, de mikor rápillantottam, szánalom sütött malacszerű szemében.

Arcomra rászáradtak a néma könnyek, barázdákat szántva rajta. Nem tudok mit kezdeni magammal, a liftnek is pont most kellett bedögölnie. Egymás után szedem a lépcsőfokokat, fordulok jobbra, fordulok balra, és tudattalanul a huszonegyes számú ajtónál találom magam. – Vajon zavarhatom? – Vagy inkább menjek el, és békéljek meg egyedül? Nagy levegőt veszek, és egyet koppintok. Ha kinyitja, elsírom neki bánatom, ha nem, csendben távozom.

Már fordulnék meg, mikor kitárul az ajtó, és megszólal.

– Mark, mi történt? – kérdezi aggódva.

– Szakítottunk – sírom el magam.

Széttárja karját és pillanatokon belül ölelő karjai között találom magam. Annyira megnyugtató, nem akarok elhúzódni. Lassan beljebb tipegünk, becsukja mögöttünk az ajtót.

– Nincs semmi baj – csitítgat. – Mondd el, attól jobb lesz.

– Nem akarok róla beszélni.

Megfogja kezemet és az ágyhoz vonszol. Felülünk rá, hátunkat a falnak támasztjuk. Átöleli vállamat, és nem szól. Szeretem benne, hogy mindig tudja, mit kell csinálnia, mire van szükségem.

– Majd elmondod, amikor készen állsz.

– Yoo hol van? – szipogom.

– Jó kérdés, hajnalban valamikor hazatalál, tudod, hogy így szokta.

– Igaz – bólintok.

Hosszú perceken keresztül ülünk egymás mellett, majd mikor készen állok, elkezdek beszélni.

– Szakított velem.

– Erre már rájöttem.

– Azt mondta, nem szeretek magamon kívül senkit. Igaz ez? – pislogok rá nagy szemekkel.

– Igaz, hogy kicsit énközpontú vagy, de az nem, hogy csak magadat szereted – szórítja meg vállamat. – Hiszen engem is szeretsz, nem?

Most újra eltört a mécses, eszembe jutott minden, amit barátom, vagyis exbarátom mondott. Közelebb húzódok hozzá, arcomat mellkasába temetem.

– Akkor miért mondta?

– Jó kérdés, talán nem szeretett téged igazán.

– Ne mondd ezt! – lököm el magam. – Igenis, szeretett!

– Nem, ő csak azt akarta, hogy állandóan vele legyél, uralkodni akart rajtad!

– Nem úgy van! – de most, hogy mondja, van benne valami.

Folyamatosan ellenőrizgetett, mindig le kellett jelentkeznem, nem tetszett neki, hogy a barátaimmal találkozom. Vee-től meg egyenesen rosszul volt. Párszor megemlítette, hogy hanyagolhatnám a barátságunkat, amit úgy oldottam meg, hogy kevesebbet voltam Vee-vel.

– Jobbat érdemelsz – fogja meg kezem. – sokkal jobbat.

– Vee, soha nem fogok találni olyat, aki igazán szeret!

– Dehogynem! – puszil bele hajamba. – Ne add fel!

Már kivagyok a sírástól, de szavaira újra ömleni kezdenek. Ő annyira bízik bennem, jót akar nekem.

– Én csak azt szeretném, hogy szeressenek! Ez olyan nagy kérés? – nézek fel rá könnyes szemekkel.

– Nem, nem az – fogja meg államat és felemeli fejemet. – Mark, én...

– Igen? – suttogom.

– Kedvellek.

– Tudom, a barátom vagy.

– Nem, nem úgy – néz komolyan szemembe, én pedig pislogni se merek.

Egyre csak közelít, rémísztő érzés. Meg akar csókolni, pedig nem bíztattam.

– Vee, ne – suttogom, tenyeremet mellkasára simítom.

– Miért? Én tényleg komolyan érzek irántad – remegve leheli.

Hagyom, hogy puha ajkait az enyémre nyomja. Reszket, annyira fél, és ideges. Gondolom, nem tudja, hogy mire számíthat. Nagy kockázatot vállal azzal, hogy felvállalta érzéseit. Kóstolgat, aprókat harap, majd nyelvével masszírozni kezdi ajkamat. Akaratlanul válaszolok neki, és visszacsókolok. Tudom, hogy nem lenne szabad, de most erre van szükségem, hogy érezzem valaki közelségét.

Ugyanolyan jó, mint legelőször, semmi kétség. Nyelve táncba hívja enyémet, ami készségesen csatlakozik, és azon vannak, hogy kiderítsék, melyikük a dominánsabb. Tenyere a combomra siklik, tétovázva simogat ujjaival, egyre feljebb és feljebb. Nem kéne ezt csinálnunk, nagyon nem. Hirtelen lököm el magamtól, és a levegőt kapkodva bámulunk egymásra.

– Mark én...

– Ne, ne mondj semmit! – emelem fel kezemet hárítóan. – Ez meg sem történt.

– Nem söpörhetjük be a szőnyeg alá – fájdalom tükröződik szemében. – Olyan nehéz, elfogadni?

– Vee! – nyöszörgöm. – Mi barátok vagyunk, semmi több.

– Ennyi? – hajtja le fejét.

– Kedvellek, de ez nem több – állok fel. – Nem lehet több, sajnálom, én nem érzek úgy, mint te.

Szemem láttára kezd összemenni, remeg, fájdalom járja át testét, lelkét.

.– Ba-barátok még lehetünk?

– Azt hiszem, nem lehet – hátrálok. – Vége van, miattad! – fakadok ki.

– Miattam? Nem csináltam semmit!

– Miért kellett bevallanod az érzéseidet? Elrontottál mindent! Utállak! – már majdnem az ajtónál vagyok. –Tönkretetted a barátságunkat...

– Mark, ne mondd ezt! Kérlek! Tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg – remegő lábakkal közelít.

– De én nem tudok úgy tenni, sajnálom – suttogom. – Mérhetetlenül sajnálom.

Azzal kilépek a szobából, és mint beigazolódott Vee életéből is.

Másnap megkeresett a volt barátom, hogy átgondolta a dolgokat, és mégsem akar szakítani, mert szeret. Semmi kedvem nem volt hozzá, de tehetetlenségemben rábólintottam, így újrakezdtük. Ez egyvalamiben segített, méghozzá abban, hogy lefoglalt, és nem gondoltam Vee vallomására.

Attól a naptól fogva kerültem őt, párszor még próbálkozott, de teljesen figyelmen kívül hagytam, mivel ha szóba álltam volna vele, csak reményt adtam volna neki, és azt nem akartam. Ha ő jobbra ment, akkor én balra. Még az óráimat is átcseréltem, hogy véletlenül se ütközzünk. Fájt így látnom őt, még az én szívem is beleszakadt, nemhogy az övé.

Ritkán mikor megtehettem, lopott pillantásokat vetettem rá, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a kedves, mosolygós arca eltűnt, szeme megfakult, már nem szikrázott többé a boldogságtól. És ezt én tettem vele, soha nem bocsátom meg magamnak. Néha hallottam felőle, csak úgy szippantottam magamba az információmorzsákat, mint azt is, hogy Yiwaa-val nem működött a dolog, így inkább maradtak barátok.

Sikerült úgy alakítanom a napirendemet, hogy többé alig láttam. Még az albérletből is kiköltöztem, biztos, ami biztos. Egy idő után ő is kerülni kezdett, így nem volt nehéz dolgom. Próbáltam Yoo-val beszélni, de nem volt hajlandó rám nézni, nemhogy meghallgatni. Szeméből sugárzott a szemrehányás és az utálat, amit megértek. Tönkretettem egy olyan embert, aki egyáltalán nem érdemelte ezt meg, de muszáj volt, az ő érdekében.

Így telt el minden nap, egymás után, majd a hónapok. Észre se vettem, és már a vizsgáinkra készültünk. Teljesen beletemetkeztem a tanulásba, még a barátomtól is megszabadultam. Vee-nek igaza volt, ebben is.

Egyre ritkábban jutott már eszembe, és végül, hosszú évek után elfelejtettem az egyetlen embert, aki úgy szeretett, ahogy vagyok.