Mark

Mézesheteink a legtökéletesebben teltek, ha lehet így fogalmazni. Nappal, ha nem voltunk műszakban átrendeztük a lakást és elpakoltuk a dolgaimat. Rengeteg felesleges ruhától, dísztárgyaktól szabadultam meg. Amit lehetett eladtam, a többit pedig leadtuk a szeretetszolgálatnak.

Muszáj összerakosgatnom egy kisebb összeget, mert nem tudom, hogy mit fognak tenni a szüleim. Azóta nem jelentkeztek, ahogy Nuea sem. Róla annyit tudok, hogy az egész napot és éjszakát lekötözve töltötte az öltözőszobában, mert Yoo elfelejtette kiengedni. Hogy ebből mennyi az igazság, azt nem tudom. Másnap reggel a személyzet talált rá, elengedték, majd feldúltan távozott. Ezt is csak onnan tudom, hogy az üzletvezető hívott fel magából kikelve.

Leordította a hajamat, csoda, hogy maradt valamennyi a fejem tetején. Közölte, hogy a változtatásokat elnézte, bár az sem tetszett neki igazán, de hogy a meztelen vőlegényjelöltet ott találták, az már több a sokknál.

Töredelmesen bocsánatot kértem, majd küldtem nekik egy bőséges ajándékkosarat, hogy megenyhüljenek. Ráadásul meg is érdemelték. Nem is tudom, hogy én mit csináltam volna a helyükben. Még aznap kaptam egy üzenetet Nuea-tól, amiben közölte, hogy mennyire fel van háborodva, illetve, hogy ennyire még senki sem alázta meg. Azt is írta, hogy ha abbahagyom ezt az idióta kapcsolatot, ami eleve bukásra van ítélve, eszem ágában se legyen megkeresni őt.

Nem értek vele egyet, a mi kapcsolatunk igenis, hogy sokáig fog tartani. Ráadásul nincs szándékomban kettőnk mellett kampányolni, elég, ha mi tudjuk, hogy így lesz.

– Mit csinálsz? – öleli át derekamat.

– Csak gondolkozok.

– Ugyan min jár az a csavaros agytekervényed?

– Ha te azt tudnád! – fordulok meg, és átölelem nyakát. – De ha kapok egy csókot, elmondom! – mosolygok rá.

– Azon ne múljon! – hajol le és megcsókol.

Ezt bizony sose fogom megunni, ahogy az együtt töltött éjszakákat se. Amikor először engedte meg, hogy az enyém legyen, madarat lehetett volna fogatni velem.

Boldoggá tett, semmi kétség. Azóta megegyeztünk, hogy ha nem is minden alkalommal, de azért néha újra úgy fogjuk csinálni, ahogy én is szeretem. –Bolond fiú! – Hát nem tudja, hogy nekem mindenhogy jó, csak vele legyek. Akkor is tökéletesen kielégülök, amikor ő hajt igába, sőt, egyszerűen fantasztikus az ágyban. De azért néha jó érzés, hogy én is megtehetem vele.

Olyan büszke voltam rá, ahogy másnap zokszó nélkül tette a szokásos dolgait. Pedig tudom, hogy alfele érzékeny lehetett, de mikor rákérdeztem, csak mosolyogva átölelt és megcsókolt. Biztosított róla, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet értem. Hát ilyen, az én csodálatos férjem. Ő a legjobb!

– Szóval? – dünnyögi.

– A hihetetlen férjemen – mormogom, és mellkasára hajtom fejem. – Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.

– De csak utánam! – beszédén hallatszik, hogy fülig ér a szája.

– Hmm... Ebbe talán még bele is egyezek! – puszilom meg, majd kibontakozok karjai közül.

– Jól teszed – suttogja. – Mindent elpakoltunk?

– Igen, már rendben vagyunk – felelem. – Nem bántad meg?

– Sose fogom megbánni! – jelenti ki. – A legjobb döntésem volt.

– Fogadjunk, csak úgy mondod! – incselkedek vele.

– Megmutassam?

Már megint kezdi! Egyszerűen nem tudom leállítani, farkasétvágya van. Nincs olyan éjszaka, hogy ne szeretkezzünk, többször is.

Megfogom kezét, húzni kezdem a hálószobánk felé, és úgy döntök, hogy élek férji jogaimmal és magamévá teszem, és ő még csak nem is sejti.

A bárban hivatalosan is főállású dolgozó lettem. A forgalom egyre jobban alakul, a vendégek csak jönnek és fogyasztanak. Már törzsvendégeink is vannak, akiket kedvezménykártyával ajándékoztunk meg, legnagyobb megelégedésükre.

Előfordul, hogy flörtölni kezdenek, hol velem, hol Vee-vel, de olyankor büszkén villogtatom ujjamon a karikagyűrűmet. De ha ez nem elég, akkor férjem siet segítségemre, átölel, csipkelődik velem, vagy férjeként szólít meg. Ezt a technikát eltanultam tőle és már én is alkalmazom.

Fáradhatatlanul szedem lefelé az asztalokat, letakarítom őket, majd kiviszem az újabb köröket. Szeretem ezt a munkát, bár az is igaz, hogy sose jutott eszembe, hogy valamikor ezt fogom csinálni.

– Yiwaa, lesz egy jeges kávé és egy americano, mellé pedig két narancslé –teszem a pultra a tálcámat.

– Rendben, csinálom – mosolyogva fordul a kávéfőző felé.

– Megköszöntem már, hogy odaadtad a meghívót Vee-nek?

– Ez most hogy jutott eszedbe?

– Jó kérdés –vonom meg vállamat.

– Azt hiszem, még nem – feleli.

– Akkor, köszönöm – vigyorgok rá. – Ha te nem lennél...

– Ugye? Mekkora szerencse, hogy vagyok!

– Úgy van... Teljesen máshogy alakult volna az életem.

– Ne dramatizáld túl! – szól rám. – Mindig is egymáshoz tartoztatok, csak rá kellett jönnötök.

– Ez igaz, de akkor is! Jövök neked eggyel! – kacsintok.

– Oh, az kevés lesz! Én valami nagy dologra gondoltam!

– Meglesz, ígérem! – rakosgatom a tálcára az üdítőket és a kávékat.

– Szavadon foglak! – mondja, majd dolgomra enged.

Annyian vannak, hogy észre se veszem az idő múlását, már csak azt, hogy az utolsó vendég is távozik.

Elkezdünk összepakolni, kitakartunk, elpakolunk mindent, majd munkánk végeztével mindenki elindul a saját dolgára. Felmegyek a lakásba, Vee ma nem dolgozott. Igen, most már előfordul olyan is, hogy külön műszakban dolgozunk. Biztos, ami biztos alapon. Nehogy ráunjunk egymásra, nem mintha ez előfordulhatna.

Csendben leveszem a cipőmet, benézek a hálóba, elterülve alszik az ágyon. Szokásához híven csak alsónadrág van rajta, és vérpezsdítően dudorodik tagja. Nagyot nyelek a látványra, de visszafogom magam, nem ugrom rá.

Elmegyek letusolni, frissen, üdén szeretnék mellé feküdni. Fürdés közben jövőnkön gondolkozok. Szeretnénk majd közös lakást venni, de ez attól is függ, hogy apámék mit fognak lépni. Jó dolog az albérlet, de azért egy saját kuckó mégiscsak jobb lenne.

Megtörölközök, felveszem az előre kikészített alsómat és beosonok a szobába. Óvatosan fekszek le az ágyra, nehogy felébresszem. Ujjaimat végighúzom telt ajkain, mire megmoccan, de nem nyitja ki a szemét. Folytatom a simogatást, le a nyakán, kulcscsontján, majd mellkasán.

– Mmm megjöttél? – álmosan szól a hangja.

– Igen – suttogom –, te csak aludjál tovább.

– Hogy tudnék, mikor itt vagy mellettem? – ölel át és hozzám bújik.

– Csukott szemmel? – nevetem el magam.

– Mmm... igazad van – bújik mellkasomba, és újra lassabban veszi a levegőt.

Addig nézegetem szendergő arcát, amíg engem is elnyom az álom.

A csengő hosszas sípolására ébredek. Kikelek az ágyból, veszek fel egy nadrágot és egy trikót. Álmosan dörgölöm szememet, mikor ajtót nyitok.

– Khun Masa? – kérdezi egy öltönyös, szemüveges fickó.

– Ki kérdezi? – pislogok rá.

– Nut Prompinit vagyok, az apja ügyvédje.

Meglepődök, nagyokat pislogok, egyszerűen nem értem, mit keres itt.

– Miben segíthetek? – húzom ki magam.

– Bemehetek? – barátságosan mosolyog rám.

– Ha nagyon muszáj.

– Akkor – megy el mellettem –, ezt igennek veszem.

Becsukom mögötte az ajtót, majd megkerülve őt a nappaliba kisérem. Hellyel kínálom, megkérdezem, hogy hozhatok-e neki valamit.

Szerencsére nem kér semmit, az aktatáskájában kotorászik, elővesz egy halom papírköteget. Leülök elé, szigorú szemekkel méregetem. Mosolyogva rendezgeti a papírjait az asztalon, egy pillanatra se néz fel.

– Ki a vendégünk? – jön elő a hálóból Vee.

– Apám ügyvédje.

– Ön bizonyára Khun Vivis.

– Így van – köszön és leül mellém.

Nem zavartatja magát, hogy csak egy alsó van rajta. – Ez az én férjem! – De azért felvehetne valamit, kezdek féltékeny lenni. Így egyedül csak én láthatom, és senki más.

– Miben segíthetünk? – kérdezi.

– Azért jöttem, hogy rendezzük az ügyfelem és Khun Masa között fennálló helyzetet.

– Mégpedig? – húzom fel szemöldökömet.

– Az ön apja szeretné, ha aláírná a lemondó nyilatkozatot.

– Mégis miről?

– A leendő örökségéről.

– Miért tenném meg? – nem mintha bármennyire is érdekelne a vagyona.

– Ha megteszi – emeli rám éles tekintetét –, akkor biztosítva lesznek, hogy nem fog önök elé semmiféle akadályt gördíteni.

– Ez is le van írva? – kérdezem.

Vee megszorítja kezemet, jelezve, hogy mellettem áll.

– Igen, egy külön dokumentumban rögzítve.

– Átolvashatom?

– Igen, ez csak természetes – nyújtja felém.

Aprólékosan átolvasom, még a legapróbb betűkkel írt sorokat. Teljesen korrekt, és minden fenyegetést, amit nekem tett teljességgel kizár, ha lemondok az örökségről. A legvégén ott szerepel az aláírása.

Ez egyszerű, gondolkodás nélkül aláírom, ha a másik szerződést is rendben találom. Valamennyire megnyugodnék, ha ez a papír a kezemben lenne. Apám olyan, amilyen, de a szavának mindig hinni lehet.

– Most pedig kérem a másikat.

– Adom is.

Elolvasom a címet, Lemondási nyilatkozat. Arról szól, hogy a részvényeimet átruházom rájuk, minden ingó és ingatlan, ami a nevemen van, visszaszál rájuk. Továbbá nem kérhetem, hogy haláluk után bármi is a tulajdonomba kerüljön.

Leegyszerűsítve mindent elveszítek, ami az enyém volt és az enyém lehetett volna. Kitagadnak és egy szavam se lehet ellene. Záradékban még az is szerepel, hogy a szerződés aláírása után semmilyen módon nem vehetem fel velük a kapcsolatot. Ha megteszem, a szerződés hatályát veszti, a másikkal egyetemben.

– Kérek egy tollat.

– Tessék.

Aláírom mindkettőt, majd átnyújtom az ügyvédnek. Hitelesíti, majd ad belőlük egy-egy példányt, az övét pedig táskájának mélyébe süllyeszti.

– Akkor megvolnánk? – kérdezem.

– Még egy pillanat – az utolsó kupac után nyúl és orrom alá tolja. – Ez az édesanyja dokumentumai.

– Mi áll benne? – semmi kedvem elolvasni.

Ha megteszem, darabokra török. Nem azért, mert tényleg nem maradt semmim, hanem a tudatba, hogy egyáltalán nem számítok nekik. Egyetlen gyermeküket is képesek eldobni, csak mert nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek.

– Az ön édesanyja vásárolt önnek és a férjének egy lakást.

– Mit csinált? – kerekedik el a szemem.

– Nászajándékként, illetve az aláírás után átutalunk az ön számlájára egy nagyobb összeget.

– Miért? – pislogok szorgosan.

– Nászajándékként.

– Még mindig nem értem... – dünnyögöm.

Akkor talán mégis szeret, vagy legalábbis egy kicsit törődik velem. Melegséggel tölt el, hogy gondolt rám.

– Akkor aláírja?

– Vee – fordulok felé –, mit csináljak?

– Ez a te döntésed, én nem szólhatok bele, csak támogathatlak.

Hosszasan nézem az elém tolt iratokat, jár az agyam, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

– Oh, és még valami – csúsztat elém egy borítékot.

Remegő kezekkel bontom fel, széthajtom a levélpapírt.

„ Fiam!

Szeretném azt mondani, hogy megértem azt, amit tettél, de nem tudom. A pillanatnyi szerelem kedvéért eldobtál magadtól mindent, ami idővel a tiéd lett volna. Egy olyan érzés miatt, ami jön és megy. A mi köreinkben az érzelmek luxusnak számítanak, csak érdekből házasodunk.

Talán egy hangyányit tisztellek is érte, de mindenképpen bolondnak tartalak.

A lakás vigaszdíj, és kérlek, fogadd el. Valamennyire szeretném a bűntudatomat ezzel csillapítani. Nem vagyok szentimentális, de szeretnék jól aludni éjszakánként.

A pénzt arra költitek, amire akarjátok. Nem érdekel. De ha rám hallgatsz, félreteszed, mert eljön az idő, mikor a családot bővíteni szeretnéd, és erre tökéltes lehet. Manapság könnyű béranyát szerezni, már csak az a kérdés, hogy ki lesz az apa.

Viszont, ha jól beosztod, akkor két gyerek is kijön belőle. Szóval jól gondold meg, hogy visszautasítod-e ezt a lehetőséget vagy sem.

Mondanám, hogy szívből kívánom, hogy boldog légy, de ez nem volna igaz.

Anyád."

Ez egy igen érdekes levél, csak forgatni tudom ujjaim között, és felőröl a tanácstalanság.

Abban igaza van, hogy előbb vagy utóbb biztosan szeretnénk gyerekeket, és ez megkönnyítené a dolgunkat. Egyből előbukkan egy kép, ahogy egy édes, helyes kisfiú rohangál körülöttünk, aki Vee-re hajaz. Vagy egy copfos kislány, ugyanolyan gödröcskékkel, mint amik nekem vannak.

Egy boldog és teljes család. És csak egy aláírás választ el tőle. – Eldobjam a jövőnket? – Szenvedtünk már éppen eleget, ennyi jár nekünk. – Vee, hogy gondolná? – Kezébe nyomom a levelet, én pedig felállok és kimegyek a konyhába egy pohár vízért.

Hagyok neki időt, hogy átolvassa, utána megyek vissza. Kérdőn nézek rá, arca semmiről sem árulkodik.

– Nos? – kérdezem visszaérve.

– Ezt neked kell eldöntened – mondja – elfogadom, bárhogy is döntesz.

– Köszönöm.

Megfogom a levelet és a szerződést. Mérlegelem egy darabig, majd aláírom. Önző akarok lenni, most az egyszer magamra és Vee-re gondolok.

Tudom, hogy megoldanánk, rengeteg nehézség árán, de miért utasítsam vissza ezt a lehetőséget. Anyámnak ebben igaza van, ezzel egyszerűbb lesz, és hiába van is ellenérzésem, a jövőmre való tekintettel belemegyek.

Akarom azokat a gyerekeket, és az sem érdekel, hogy ehhez el kell fogadnom ezt az ajánlatot. végkielégítésként tekintek rá a sok évnyi küzdelem, szenvedés miatt. Visszaadom az ügyvédnek, aki ezt is elrakja, majd elém csúsztat egy lakáskulcsot, egy tulajdonlapot, rajta a leendő lakásunk címével.

– Akkor végeztünk is – áll fel –, Khun Masa, Khun Vivis – hajol meg – örültem.

– Részünkről a szerencse – felelem, majd kikísérem az ajtóig.

Megvárom, amíg lemegy a lépcsőn, és becsukom az ajtót. Hát végleg vége a régi életemnek, és előttem az új.

Visszamegyek Vee-hez, aki már a kanapén üldögél, elgondolkozva néz ki az ablakon.

– Jól tettem? –mászok ölébe.

– Ezt neked kell tudnod, nem igazolhatom a döntésedet.

– De haragszol?

– Ugyan miért? – simogatja meg hátamat és rám villantja a világ legszebb mosolyát. – Azért, mert jót akarsz nekünk?

– Tudom, hogy megoldottuk volna, csak...

– Csak nehezebben.

– Így van! Én pedig azt akarom, hogy minden sínen menjen. Boldogok legyünk.

– Azok leszünk. Te és én, na meg a nemlétező gyerekeink.

– Meg se kérdeztem, hogy akarsz-e majd egyáltalán?

– Viccelsz? – csípi meg arcomat. – Szeretném ezeket a gödröcskéket egy gyermeken látni.

– Ahogy én is ezeket a dús ajkakat – lehelem és megcsókolom az említett testrészt.

Több szó nem esik róla, besöpörjük a szőnyeg alá, majd a megfelelő időben elő fogjuk kotorni. – De nem most! – Addig még sok víz fog lefolyni a Mekong-on.

Még ha feszengve is érzem magam, kettőnk miatt tettem és a leendő családunk miatt. Most már nincs előttünk akadály, biztonságban leszünk, távol a szülemtől.

Végre révbe értem, azzal vagyok, akit igazán szeretek, és boldogan tekintek a jövőnk elé. Mert most már mindenünk megvan, és ami a legfontosabb, itt vagyunk egymásnak, más nem számít.