Mark

Mikor felkeltem tudtam, hogy ez a nap nem teljesen úgy fog eltelni, ahogy tervezték a szüleim és Nuea. Korán reggel kirángatott anyám az ágyból, pedig szívem szerint aludtam volna még. De nem tehettem, az átkozott esküvő miatt.

A kiborulás szélén állok, de igyekszem tartani magam. Nem akarom megadni nekik, hogy lássanak összeomlani. Még ha Vee már nem is lesz az életem része, szeretném azt gondolni, hogy büszke rám, amiért erős maradok. Végigcsinálom bármibe kerül is, ráérek később összezuhanni.

Legnagyobb szerencsémre Kamphan mindig akkor jelenik meg, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Néha ugyan eltűnik, mindenféle kifogással élve, de ennyi magány kell. – Legyünk már túl rajta! – Úgyse fog megváltozni semmi, akkor miért kell az egész napomat végigszenvedni?

Felveszem az újonnan készített öltönyömet, meg kell hagyni nagyon elegáns. A fekete nadrág tökéletesen passzol rám. – Bárcsak láthatná Vee! – Fekete inget választottam hozzá, úgy gondolom, illik a mai gyásznaphoz. Az öltöny viszont ámulatba ejt. Sötétkék alapon, apró fehér tűpöttyök lepik el, a mellkasától felfelé pedig fehér vékony levélminták borítják.

Hajamra hajhabot teszek, ujjaimmal beletúrok, kócos hatást keltve. Rendezetlen fürtjeim összevissza állnak, pont ahogy Vee szereti. Azt mondta, mindig arra emlékezteti, amikor egy átszeretkezett éjszaka után felébredek.

Még ha senki sem fogja tudni, én igen, hogy ezt Vee miatt csinálom. Legalább így velem lesz egy kicsit, és ez erőt ad. Egy kis parfümöt fújok magamra és megállapítom, hogy kész is vagyok. Legnagyobb bánatomra nyílik az ajtó, és anyám dugja be makulátlanul tökéletes arcát.

– Kész vagy? – kérdezi.

– Igen – fordulok felé, hogy jóváhagyja.

– Igazítsad meg a hajad, így borzasztó! – húzza össze vékony szemöldökét.

– Felejtsd el, így marad! – préselem össze számat.

– Akkor legalább tegyél fel egy kis alapozót, a szemed alatt sötét karikák húzódnak.

– Nem.

– Ebből elég! – nagyobbra tárja az ajtót és tökéletes, rózsaszín kiskosztümjében betipeg.

Mögém húzza a puffot, vállamba kapaszkodva kényszerít, hogy leüljek.

Kotorászik a pipereasztalon, előveszi az alapozót, nyom belőle az arcomra, és értő gondossággal eldolgozza az arcomon. Minden figyelmét rám összpontosítja, és talán még zavarba is jövök tőle.

– Miért csak most figyelsz rám? – kérdezem.

– Hogy érted? – közömbösen sminkel tovább. – Nézz fel! – kihúzza a szememet.

– Miért nem törődtél soha velem, az érzéseimmel?

Keze egy pillanatra megáll, megremeg, de tényleg csak pár másodpercre, majd folytatja.

– Felneveltelek, kiiskoláztattalak és még férjet is találtunk neked.

– És ebből melyiket választottam én? – nézek rá vádló tekintettel. – A nevelést a dadámra bíztad, az iskolákat apám választotta, Nuea-t pedig te sóztad a nyakamba.

– Tehát mindent megkaptál, köszönd meg!

– Nézőpont kérdése –sóhajtom –, szerintem mindent elvesztettem.

Elgondolkodva néz rám, szemében mintha a megbánás apró szikrája gyúlna, de pislog egyet és már csak hűlt helyét látni. Ugyanaz a ridegség uralkodik benne, mint életem bármelyik pillanatában.

– Kész, indulj, az autóban találkozunk.

Felállok és kivonulok. Elvileg ide már nem kell visszajönnöm. A szertartást követő vacsora után már Nuea-hoz térek haza.

Beülök a tágas limuzinba, lehúzódik az ablak és Kamphan könyököl be. Mosolyogva végigmér, majd megszólal.

– A vőlegény hátast fog dobni tőled! –szeméből melegség sugárzik.

– Mit bánom én, hogy mit csinál – puffogom –, tőlem fel is fordulhat!

– Vigyázz mit kívánsz, lehet megbánod, ha megtörténik.

– Jól van, visszaszívom, de csak a karma miatt – duzzogom. – A költöztetővel egyeztettél?

– Persze, délután leszállítják a leendő otthonodba.

– Az egy börtön számomra, semmi más.

– Majd kiderül – billenti oldalra fejét. – Izgulsz?

– Rosszul vagyok, legszívesebben hánynék!

– Bírd ki – szorítja meg vállamat –, pár óra és minden rendben lesz.

– Köszi – mosolyogni próbálok, de csak egy groteszk vigyor jön össze.

– Ott találkozunk!

– Ha el nem rabolnak az űrlények! – kiáltom hátának.

– Biztos, hogy az űrlényekre gondolsz? – kiáltja vissza.

Nem, egyáltalán nem rájuk gondoltam. A képzeletemben egy magas, fehérbőrű, sötét hajú és szemű srác jelenik meg. Szívalakú ajkán pimasz mosollyal, oldalra dönti fejét, szeme érdeklődve villog. Egyetlen kérdést suttog felém, mégpedig, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Lehunyom szemem, és megpróbálom visszatartani könnyeimet. Ekkor nyílik mindkét oldalról az ajtó, és szüleim fognak közre. Még véletlenül se menekülhessek. Istenemre mondom, olyan érzésem van, mintha a vesztőhelyre vinnének.

Ez a hely tényleg csodálatos, főleg így feldíszítve. A lombkoronának köszönhetően csak szűrt fény uralkodik a kis udvarban, a lampionok világítanak. Végig a fal mentén fáklyák gyengén lobognak. Az asztalok gyönyörűen megterítve, pont olyan gyertyákkal, amiket megálmodtam.

– Menjünk az emelvényhez – morogja apám.

Lassú léptekkel odasétálunk, néha odabiccentek egy-egy ismerősnek, de ők Nuea barátai és nem az enyémek. Nekem csak Kamphan van jelen, és...

Jól látom? Meresztem szememet a barátom mellett ülő személyre, aki szemtelenül vigyorog rám és még integet is. Gyorsan szétnézek, hátha meglátom azt a szempárt, ami álmaimban kisért, de nem látom. Egy pillanatra megállok, és amíg van esélyem odalépek hozzájuk.

– Te mit keresel itt? – szegezem kérdésemet Yoo-nak.

– A párommal vagyok – fűzi össze ujjaikat és felemeli. – Látod?

– Erről én miért nem tudok? – vádló tekintetemet Kamphan-ra emelem.

– Nem találtam a megfelelő pillanatot, hogy elmondjam – süti le szemét.

– Ezt később megbeszéljük – szűröm a fogaim között. – És ő – nézek Yoo-ra –, hogy van?

– A lehető legjobban – mosolyog rám, mindenféle szánalom nélkül.

– Az jó – csuklik el hangom.

Végül is mit gondoltam? Hogy összeomlik? Napokig, nem, hetekig nem kell ki az ágyból?

Nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy ennyire megviselje. Bár én iszonyatosan rosszul érzem magam, mérhetetlenül hiányzik, de az is igaz, hogy meg se próbált keresni. Nem tudom, semmiben nem vagyok biztos.

Csontos kezek fonódnak csuklómra, mire odakapom tekintetemet. Anyám pengevékony szájára esik pillantásom, mi torz mosolyra húzódik. Megszorít, jelezve, hogy folytassuk útunkat. Aprót biccentve barátaim felé elindulunk.

Megállok az emelvényen, annyira kínosan érzem magam. Nem akarok itt lenni, és ezt mindenki tudja, látom rajtuk. Kiver a jéghideg veríték, körmömet tenyerembe vájom, hátha megnyugtat. Szüleim hátam mögött sugdolóznak, de nem értem mit mondanak, teljesen kizárom a külvilágot.

Mozgolódást látok szemem sarkából, Kamphan közeledik, de nem hozzám, hanem a szüleimhez. Megfordulok, figyelem, ahogy sugdolózik, majd elindulnak a kijárat felé. Az órámra nézek, nem értem hová mennek, nemsokára kezdődik a cirkusz.

Tíz perc múlva megérkezik az eskető, nyomában barátommal, akinek szemében huncutság bujkál. – Valami nem stimmel! – Szüleimet keresem, de nem látom őket, ezért tátogok Kamphan-nak, aki csak a vállát rángatja széles mosollyal.

– Kedves egybegyűltek! – köhécsel az eskető. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy az itt álló fiatalembert hozzáadjuk a vőlegényhez.

Örömujjongások hangzanak el, Yoo még fütyül is, el sem tudom képzelni, minek örül ennyire. Ez maga a pokol, nincs mit ünnepelni.

– Most pedig, szólítom a vőlegényt!

Direkt nem nézek a feldíszített bejárat felé, nem akarom látni Nuea önelégült, gonosz pillantását, ami az sugallja, hogy az övé vagyok.

Egyszer csak mindenki elhallgat, csönd burkolja be a kicsi udvart. Majd halk pusmogások jutnak el hallójáratomig, de még mindig nem nézek fel. Gondolom, nem tudta elfedni lila foltjait. – Ciki, elvert a vőlegényed! – Ezt hogy magyarázod ki?

Megköszörüli torkát az eskető, és újra megszólal.

– Akkor szólítom a vőlegényt – ezt már mondta – , khmm Vee Vivis-t.

Erre felkapom a fejemet, és a vőlegény felé fordulok. Pislogok, nem hiszek a szememnek. Könny futja el, ez nem lehet igaz. Ő közeledik, ajkán féloldalas mosollyal, szeme csibészesen villan.

Lassan, megfontoltan lépdel felém, egészen az emelvény széléig, majd fellép rá, és megáll velem szemben. Lábam remegni kezd, beharapom számat, hogy elfojtsam zihálásomat.

– Te mit keresel itt? – suttogom, miközben a sírás kerülget.

– Az ember csak eljön a saját esküvőjére – feleli vidáman.

– Mégis hogy? – rebegem. – Kit veszel el?

– Téged, te kis buta! – fogja meg kezemet.

– Azt nem lehet! Bajba kerülsz! – mormogom.

Az a marék vendég, aki meg lett hívva, zúgolódni kezd. Nem értik a helyzetet, és hangot is adnak neki.

– Hol a fiam? – áll fel Nuea apja.

– Meggondolta magát – feleli Vee.

– Az nem lehet – csatlakozik anyósjelöltem.

– Mégpedig így van – vigyorog rá új vőlegényem.

Mondjuk ez a felállás már sokkal jobban tetszik, nem tagadom, de még mindig ott motoszkál bennem, hogy Vee-t meg kell védenem.

– Kedves egybegyűltek –áll fel Yoo. – Mint látják, a vőlegény megváltozott, így aki feleslegesnek érzi magát, nyugodtan távozhat – önelégülten meghajol.

Szinte mindenki feláll, háborogva távozni készülnek. Sorra hallom a különböző jelzőket, felháborítónak tartják, nevetségesnek a kialakult helyzetet.

Megvárjuk, amíg távoznak, alig maradtunk páran. Tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra, nem tudom, mi a folytatás.

– Folytathatja – szól oda Vee a zavart esketőnek.

– Mit csinálsz? –szorítom meg kezét. – Nem tehetjük.

– Márpedig itt esküvő lesz! – mosolyog le rám. – Ugye hozzám jössz?

– Nem hamarkodod el?

– Talán nem akarsz a férjem lenni?

– Mindennél jobban! – ugrok a nyakába, és szorosan átölelem.

Beszívom az ismerős illatát, hallgatom szívének heves dobogását.

– Akkor mire várunk? – kérdezi.

– Nem tudod, mit vállalsz! – távolodok el tőle.

– Pontosan tudom –hajol közelebb és megcsókol. – Már csak az a kérdés, hogy te vállalod-e?

– Ühüm –bólogatok és mindketten az eskető felé fordulunk.

Szegény megkönnyebbül, hogy végre elkezdheti, látszik rajta, minél hamarabb túl akar lenni rajta, és le akar lépni.

Elhadarja a szokásos szöveget, persze rövidítve, nehogy megint valaki közbelépjen. Összemosódnak a szavak, csak Vee meleg kezére tudok összpontosítani, ez jelenti nekem a világot.

– Mark Masa, férjéül fogadja az itt megjelent Vee Vivis-t?

– Igen – jelentem ki magabiztosan.

– Vee Vivis, férjéül fogadja az...

– Igen!

– Azért megvárhatná, hogy végigmondjam! – morogja az eskető.

– Elnézést – mondja Vee –, kicsit izgatott vagyok! – veszi elő legcsábosabb mosolyát.

– Azt látom. Nos, szóval önök férj és férj. Csókolják meg egymást!

Közelebb lép, szorosan átölel, ajkunk egybe forr. Nem érdekli, hogy ki nézi a jelenetünket, olyan forrón csókol, hogy teljesen elgyengülök tőle, karjába omlok és hevesen viszonzom.

A megmaradt vendégek ujjongani, tapsolni, fütyülni kezdenek, mire szégyenlősen különválunk. Az orrunk alá tolják a hivatalos papírokat, amiket alá kell írni, hogy hitelesítve legyen a frigyünk. Először Vee írja alá, majd én is a dokumentum fölé hajolok. A tollat a papírhoz illesztem, már majdnem megvagyok, mikor hangos kiabálásra figyelek fel. Egy pillanatra felnézek, meglátom szüleimet felénk rohanni.

–Alá ne írd! – fenyegetve mutogat apám.

– Mark, ezt nem teheted! Azt csinálod, amit mondunk neked! –kiáltja anyám.

– Azt ti csak hiszitek –vigyorodom el és egy gyors mozdulattal odafirkantom nevemet.

– Most már a törvény szerint is férj és férj. Köszönthetik az ifjú párt!

Lihegve értek az emelvény elé szüleim, térdükre támaszkodnak, tőlük szokatlan a látvány.

– Mit tettél fiam? –döbbenet ül ki apám arcára.

– Férjhez mentem, nem ezt akartad? – karolok bele Vee-be.

– Apuka, anyuka –hajol meg előttük –, a nevem Vee Vivis.

– Tudjuk – köpi a szavakat apám. – Jól meggondoltad?

– Igen, a legjobb döntést hoztam –bólogatok hozzá.

– Hát jó – húzza ki magát. – Tudod, mi jön most?

– Tudjuk –szól közbe Vee –, és megküzdünk vele.

– Legyen – fúrja tekintetét férjem szemébe. – Mark, innentől azt csinálsz, amit akarsz. Nem tartozol a családunkhoz, magadra maradtál – emeli fel állát.

– Nem, Vee-vel maradtam –bújok hozzá.

– Ne gyere sírva vissza, hogy nem tudtok megélni!

– Még ha földönfutók is leszünk, eszembe se jutna hozzátok fordulni –jelentem ki büszkén.

Döjfösen végigmér apám, anyám szánakozva néz rám, majd megfordulnak, és távoznak.

Magunkra és szerény vendégseregünkre maradtunk. De nem bánom, most igazán boldog vagyok. Az eskető hozzánk fordul, kezünkbe nyomja a dokumentumokat, ellát pár jó tanáccsal, illetve gratulál. Marasztaljuk vacsorára, de fontos elintéznivalóra hivatkozva ő is távozik.

– Kisfiam! – jelenik meg egy középkorú hölgy. – Miért nem mondtad? –ölelgeti meg fiát.

– Meglepetésnek szántam! – puszilja homlokon. – Haragszol?

– Nem –patakokban folyik a könnye. – Olyan boldog vagyok! – rajongva néz fel rá, majd felém fordul. – És te – mér végig –, lett még egy fiam! – ölel át – Olyan boldog vagyok!

– Köszönöm – tétován viszonzom ölelését.

– Ezt megúsztad! –szól közbe Yiwaa. – Majdnem farok nélkül maradtál!

Odakapom kezemet, eltakarva, hogy még véletlenül se tudjon revansot venni.

– Sajnálom! Muszáj volt – hajtom le fejemet.

– Tudom, de szólhattál volna, mielőtt hanyatt homlok elmenekülsz!

– Így láttam jónak – suttogom.

– Buta, buta fiú! – közelebb lép és ő is átölel. – Gratulálok –súgja fülembe –, de a fenyegetésem attól még áll.

Fogadjuk az öleléseket, mosolyokat, jókívánságokat, majd két asztalt összetolunk és leülünk. A pincérek fapofával felszolgálják a vacsorát, ami hamburger és sült krumpli. – Tökéletes! – Ennél jobb már nem is lehetne, hihetetlen, ami az utóbbi egy órában történt. Még most sem hiszem el!

– Mégis hogyan hoztátok ezt össze? – kérdezem a Vee-t.

– Közös munka volt! – feleli. – Összedolgoztunk –mosolyodik el.

Töviről hegyire elmesélik a történetet, én pedig csak pislogok, mint hal a szatyorban. – Ezt mind értem tették? – Szívem megtelik szeretettel, és rá kell jönnöm, hogy igenis van, akik szeretnek, akik féltenek, és csak jót akarnak. A barátaim, az anyósom és a férjem, nem is kell ennél több.

– Egyébként – szólalok meg, miközben a sült krumplit beletunkolom a ketchupba. – Valaki tudja, hogy Vee hogy került az előző esküvőmre?

Néma csend, mindenki hallgat. Gyanús ez nekem, tudnak valamit. Vee-re nézek, aki széttárja karját, jelezve, hogy ő sem tudja.

– Az úgy volt – kezd bele Kamphan –, hogy meghívtam Yoo-t.

– Igen, csak én nem akartam elmenni, meg nem is értem rá – bólogat.

– De a meghívót odaadtam?

– Igen, de azt elvesztettem – vonja meg vállát.

– Én viszont megtaláltam – kotyog közbe Yiwaa.

– Hol találtad meg? – kérdezi Yoo.

– Kikukucskált a táskádból, én meg kíváncsiságból kivettem és megnéztem.

– És? – fordulunk felé egyszerre.

– Mit és? Odaadtam Vee-nek, hogy menjen el! – vigyorog teli szájjal.

A döbbenet még enyhe kifejezés, ami kiült az arcunkra. Hirtelen senki se jutott szóhoz, elképzelni se tudtam, hogy mégis hogy jutott meghívóhoz.

– De miért? – kíváncsiskodik Vee.

– Miért? Miért? Szerinted? – szegezi rá tekintetét. – Mindig is megvesztél miatta, gondoltam, ha odaküldelek vagy lezárod a dolgokat, vagy – mutat ránk – megakadályozod, hogy máshoz menjen.

– Végül egyik sem jött össze – szólalok meg –, nem zárta le, de nem is akadályozta meg.

– Viszont elérte, hogy belé szeress! – kacsint rám, a többek pedig füttyögni kezdenek.

– Hé! Álljatok le! – int csendre mindenkit Vee. – Még nem mondta, hogy szeret!

– Egyszer sem? – kérdezik a jelenlévők.

– Nem, ezzel még tartozik – szorítja meg kezemet.

Yoo babrálni kezd a távirányítóval, és a hangfalakból felhangzik egy lágy melódia. Megfogom Vee kezét, és felhúzom.

Már kezd besötétedni, a világítás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, a levelek meg-megrezzenek a gyenge levegőmozgásnak köszönhetően. A kis udvar közepére sétálunk, és a zene ütemére táncolni kezdünk. Átöleli derekamat, szorosan tart, el nem enged. Nyaka köré fonom karjaimat, felnézek éhesen csillogó szemébe.

Burok vesz minket körül, csak ő és én létezünk, na meg az andalító zene. – Megcsináltuk. Ketten, megcsináltuk! – Mindig is rá vártam, csak sokáig tartott, mire rájöttem.

– Vee – suttogom.

– Igen?

– Szeretlek, úgy... igazán... teljes szívemből.

– Tudom – csókol meg, majd szorosabban ölel. – Én is téged.

– Ez az én szerencsém – és tényleg így is gondolom.

Ő jelenti számomra az életet, és ezt még csak nem is sejtettem. Nélküle nem akarok lélegezni, nem akarok felkelni és még sorolhatnám.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek! – suttogom újra és újra.

– Ezt sosem fogom megunni – sóhajtja. – Felkészültél?

– Mégis mire?

– A nászéjszakánkra...

Megfogja kezem, odasietünk a többiekhez, gyorsan elköszönünk, persze mindenki tisztában van azzal, hogy hová sietünk.

Sejtelmes pillantásokat, jókívánságokat kapunk. Yiwaa mondja, hogy Vee anyukája, vagyis az anyósom, ma nála alszik. Hálás pillantással jutalmazom, de már hangosan megköszönni nem tudom, Vee kezemnél fogva rángat el. Megszaporázzuk lépteinket, már-már szaladunk, a dolgozók értetlenül néznek ránk.

Kinyitja az autójának ajtaját, meg se várja, hogy beüljek, megkerüli, bepattan, és már indulunk is.

– Azt ugye tudod, hogy büntetést érdemelsz?

– Ühüm... – bólogatok. – Szeretném, ha a férjem megbüntetne!

– Meg is foglak, csak érjünk haza.

Vee még sose hajtott ilyen gyorsan, türelmetlenül dobolt a kormányon. – Férjem! – Ízlelgetem a szót, nem lesz nehéz megszoknom. Ő és én már egyek vagyunk, összetartozunk, és ezzel az éjszakával megpecsételjük. – Szeretlek Vee, tényleg, annyira szeretlek!