Vee

Kamphan elmesélte, hogy mi történt Mark-kal, és úgy kellett lefogni, hogy ne menjek el ahhoz a hülye gyerekhez, hogy szétverjem a fejét. – Hogy merészelt kezet emelni rá? – És még csak fel se hívhatom, hogy tudja, mennyire aggódom érte, és hogy szeretem. A többiek nem engedik, hogy kapcsolatba lépjek vele, mert szerintük a tervünk összedőlhet, mint a kártyavár.

Ezért türelmesen kivárom a holnapi napot, és akkor százszorosan fizetem vissza. Nem hagyom, hogy ne kapja meg büntetését ez a beképzelt hólyag. Ez éltetett az utóbbi két hétben, semmi más. Szerencsémre Kamphan mindenről tudósított, hová mentek, mit csináltak, melyik helyet bérelték ki, milyen menüben egyeztek meg.

Szükségem is van ezekre az infókra, hogy tervemet tökéletesíteni tudjam. Az ügyvéddel beszéltem, megírtuk a szerződéseket, a tulajdonjogaimat átruháztam édesanyámnak. Amikor eljön az idő, minden visszaáll a régi kerékvágásba és ez így lesz jó.

Nem akarom Yoo-t magammal rántani, és azt se szeretném, hogy anyukám fedél nélkül maradjon. Az, hogy velem mi lesz, nem érdekel. Munkám lesz, valahol pedig meghúzzuk magunkat legfeljebb, a lényeg, hogy együtt legyünk.

Zárva vagyunk. Mégis a kis csapat odalent gyűlik össze, hogy megvitassuk a tennivalókat. Mindenki hoz magának egy széket és helyet foglalunk az egyik asztalnál.

– Most szólok utoljára, még kimaradhattok belőle!

– Vee, mikor hagytunk cserben? – kérdezi Yiwaa.

– Ebből a buliból nem akarok kimaradni! – vigyorog rám teli szájjal Yoo.

– Muszáj megtennem a barátom érdekében –sóhajtja Kamphan, és megszorítja barátja kezét.

– Oké –nézek határozottan rájuk. – Yiwaa, te elmész anyámért.

– Jól van, nemsokára indulok is!

– Ne szólj neki semmiről, csak annyit mondj, hogy meglepetéspartit szerveztek nekem.

– Elfogja hinni?

– Persze, még arra is biztathatod, hogy indulás előtt süssön pár finom harapnivalót.

– Meglesz – mosolyodik el.

– Mi Yoo-val beépülünk a felszolgálók közé és feltérképezzük a terepet.

– Nem kérdezik majd, hogy mit keresünk ott?

– Odaszóltam telefonon, hogy Khun Masa küldd két segítőt, mivel nem akar semmit se a véletlenre bízni – szúrja közbe Kamphan.

– Megvannak a ruhák? – kérdezem tőle.

– Igen a kocsiban vannak!

– Jó. A mai nap még gyerekjáték lesz, de holnap már keményebb dió lesz.

– Én simán ott tudok lenni, Kamphan barátjaként.

– Oké, Yiwaa hozza anyámat. Felveszed a megrendelt süteményeket, elhozod, és így észrevétlenül be tudtok jönni a rendezvényre.

– Értettem. Ott leszünk időben, de indulok is, hosszú lesz az út – feláll, hátulról megölel és fülembe súgja. – Szorítok!

– Köszönöm! – ültömben átölelem, és megszorongatom, utána távozik.

– Kamphan, maradj mellette, most nagyon labilis lehet! Yoo, induljunk! Ha valami van, majd hívunk!

– Oké! – mosolyog rám, tudja, hogy mindent megteszek Mark-ért.

– Ja, és holnap ne felejtsd el, hogy el kell csalogatnod a szüleit a ceremónia megkezdése előtt!

– Nyugi, minden részletet a fejembe véstem!

– Az én kicsikém a legjobb! – hajol hozzá és megcsókolja.

Egy percre elfog a féltékenység, de tudom, hogy holnaptól én is akkor csókolom meg, amikor csak akarom, és ez megnyugtat.

Lejelentkeztünk a recepciónál, kissé mogorván fogadott a recepciós, de azért útba igazított. Lassan lépdelünk, és csak nagyokat pislogunk. Gyönyörű ez a hely, szinte álomszerű. A sötét belső tér körbeveszi a kis udvart, ahol a fény átszűrődik a falevelek között, azon meg-megrezzenek, árnyékuk játékosan kergetik egymást a térkövön.

– Te tudtad, hogy ez ilyen szép? –súgja mellettem megállva Yoo.

– Honnan tudtam volna? – válaszolom.

– Ti vagytok a besegítők? – kérdezi egy köpcös, jól fésült idősödő férfi.

– Igen – köszönünk illedelmesen.

– Rendben – mér végig minket –, a lampionokat akasztgassátok fel a fa ágai közé, de művészi legyen, ne csak úgy ráhányva!

– Értettük – válaszoljuk egyszerre.

– Rendben, ha ezzel megvagytok, akkor keressetek meg! – távozni készül – A létra ott van az ajtó mögött.

Némán bólintunk, megkeresem a létrát, felállítom és mutogatok Yoo-nak, hogy másszon fel.

– Miért nekem kell?

– Mert tériszonyos vagyok! – kiáltom.

– Amúgy, – néz fel a lombok közé – mit jelent a művészi elrendezés?

– Honnan tudjam? Akaszd ide meg oda!

– És mik ezek a madzagok?

– Villanyszerelőnek nézek ki? – meresztem ki szememet.

– Inkább, mint pincérnek! – neveti el magát.

– Köszi – elkezdem bogozni a kábeleket. –Te, ezeket is fel kell raknunk!

– Minek?

– Szerinted a levegővel működnek?

– Próbáljuk ki.

– Oké! – megyek és kérek egy hosszabbítót.

Visszaérve leellenőrizzük a világítást, és igazam is volt. Így csodásan fog szikrázni a lemenő nap beszűrődő fényében.

Elkezdjük felrakosgatni. Nem is gondoltam, hogy ez ennyire melós feladat lesz. Egyszer-kétszer jöttek ellenőrizni, de mindig elégedett pillantással távoztak. –Szóval akkor eléggé művészi? – Nem győzök vigyorogni, jó úton haladunk.

Mikor végeztünk, ki kell hordanunk a padokat, asztalokat és egyesével letakarítani. Direkt szívatnak, amiért idepofátlankodtunk. De nem érdekel, minden egyes csepp verejtékemért megéri. A jutalom garantált, és felbecsülhetetlen.

Feltérképeztük a terepet, megtaláltuk az öltözőszobákat, szerencsére az ellentétes irányban vannak, így biztos nem futok össze Mark-kal. A tervem szép lassan sínen van, nem kell aggódnom. De azért bennem van a félsz, mert mindig közbejöhet valami.

Délután folyamán minden kidolgoztatták a belünket is, és mire befejeztük, azt se tudtam, ki vagyok. Útunkra bocsátottak, de lelkünkre kötötték, hogy reggel időben érkezzünk.

Másnap reggel Yoo-val nyomomban megállunk az ódon épület előtt. Kezünkben egy-egy szatyorral. Az egyikben a váltóruhánk van, a másikban a kellékeink.

– Odaadtad a papírokat Kamphan-nak?

– Igen, még tegnap! – feleli. – Mindent leszervezett, nem lesz gond.

– Nem akadékoskodtak?

– Dehogy! A kenőpénz mindenre jó megoldás! – mosolyodik el. – Felkészültél?

– Azt hiszem – suttogom.

– Tudod, hogy minden megváltozik a mai nap után.

– Tisztában vagyok vele.

– Akkor induljunk – vereget hátba, és besétál az ajtón.

Magabiztosnak mutatom magam, de legbelül rettegek. Mindennek klappolnia kell, és akkor nem lesz baj. Az elmúlt két hétben folyamatosan erre a napra készültem, és azon gondolkoztam, hogy jól teszem-e. De miért ne tenném? Mindig is őt szerettem, őt akartam, akkor vissza kell vennem, ami az enyém. És ha egy kis nehézségbe kerül, akkor mi van?

A vasalt abroszt felterítettük az asztalokra, milliméter pontossággal. Szó szerint, jöttek és leellenőrizték. Ha hiba volt, olyan szitkozódásban volt részünk, amit nem tettünk zsebre. Felraktuk a tányérokat, poharakat, majd a dekorációt.

Valami undorító gyertyákat akartak feltenni, de nem engedtem. Khun Masa-ra hivatkozva kicseréltettem, üveggömbökre, amikbe úszógyertyákat raktam. A gömb aljához virágszirmokat szórtam, mivel Mark-nak a legjobb jár.

– Hé, Vee! – jelenik meg mellettem Kamphan.

– Te mit keresel itt? – kérdezem.

– Elhoztam Mark ruháját – mutatja felém az öltönytáskát.

– Értem. Egyébként a menü?

– Sima liba! Megkönnyebbültek, hogy változtattunk rajta.

– Nem értetlenkedtek?

– Nagyon jó a meggyőző erőm! – villantja ellenálhatatlan mosolyát.

– Mit fogsz csinálni a szüleivel?

– Félrehívom őket, és mondom, hogy a százegyes szobában valaki várja őket.

– Jó lesz, csak óvatosan, le ne bukj!

– Nem fogok! Ígérem – teszi szívére kezét.

– Menj, vigyázz rá, és ne engedj senkit se a közelébe!

– Úgy lesz! – tiszteleg és elmegy.

Számba veszem az elvégzett dolgokat. Anyu már itt van, miután Yiwaa-val felveszik a süteményeket, idejönnek. A díszítés tökéletes, papírok rendben, menü elintézve.

Ha már muszáj ez az egész cécó, olyan legyen, amit én is élvezek. Lassan Yoo-nak is mennie kell, majd barátjával tér vissza. De előtte még segít nekem. Odabent szorgoskodnak, behűtik a pezsgőt és a különböző italokat. Minket figyelmen kívül hagynak, de nem érdekel, jobb is így.

– Megjött – lép mellém Yoo.

– Kezdődhet!

– Úgy van, most megy be az öltözőszobába.

– Vigyél neki italt, és nézz körül.

Megragadom a két táskát, és várok Yoo jelzésére. Negyed óra múlva megjelenik, bólint és követni kezdem.

– Gyorsan és tisztán! – mondom neki.

Kopogni kezd az ajtón, majd közli, hogy szobaszervíz. A fal mellé húzódom, nehogy észrevegyen idő előtt. Hangosan kiabálni kezd a bent lévő, hogy már megint zavarják, pedig ő nem rendelt semmit.

Majdnem kiszakítja az ajtót, és vitatkozni kezd Yoo-val. Szegény bólogat, töredelmesen elnézést kér, majd felém pillant, hogy kezdhetem. Odalépek az ajtóba, szélesen rámosolyodok Nuea-ra és megszólalok.

– Jöttem azért, ami az enyém – veszedelmesen villan szemem, kezem ökölbe szorul, és hatalmas balhorgot viszek be.

Jól sikerült, mert egyből eszméletlenül rogy össze. Megkerülöm, hóna alá nyúlok, Yoo a lábát ragadja meg és bevonszoljuk.

Gyorsan becsukjuk az ajtót, nehogy lebukjunk. A közelben lévő széket a szoba közepére húzom, beleültetjük Nuea-t. Szétnyílik rajta a köntös, teste mellé hullik, mi pedig leesett állal bámuljuk.

– Te, ennek jó kicsi! – bök oldalba barátom.

– Látom! Elnyeli a szőr! – pislogok párat, hogy jól látok-e.

– Hogy volt hozzá gusztusa?

– Ez egy nagyon jó kérdés!

– Hogy akarná azt bedugni bárhová is?

– Nem lehet, hogy visszafelé nőtt? – nevetem el magam. – Na, add a kötelet, nem érünk rá.

– Attól sokkal jobbat is hoztam! – sejtelmesen mosolyogni kezd.

Kotorászni kezd a szatyorban, és előhúz egy bilincset.

– Ezt honnan szedted?

– Miért, neked nincs? – kérdezi értetlenül.

– Még nincs! – de be kell szereznem egyet, mert igen érdekes képek villantak be.

Hátracsavarja Nuea kezét, majd kattan rajta a bilincs. Nem bízom a véletlenre, a lábát a székhez kötözöm, jó erősen. – Ebből szabadulj ki, ha tudsz! – Felkapom az első kezem ügyébe akadó rongyot, ami véletlenül az alsónadrágja, és a szájába tömöm, majd a ragasztószalagot körbetekerem fején.

Tökéletes munkát végeztem, meg se bír mozdulni. A másik széket odahúzom Nuea elé, és leülök. A szoba most békés magányba borul, még egy pisszenést se lehet hallani. A bézs falak nyugalmat árasztanak, az asztal tömve piperecuccokkal. Ünnepi ruhája a fogasra akasztva várja, hogy felvegyék. De sajnálom, ez ma nem lesz használva.

– Mehetsz, a többit rám bízhatod – mondom Yoo-nak.

– Csak ügyesen, később találkozunk.

Az ajtó halkan kattan mögötte, végre magunkra maradtunk.

Felkészültem, eljött az én időm, most én jövök. Nem hagyom veszni a lehetőséget, egész életemben erre vártam. Elnézegetem az eszméletlen ellenfelemet, és már látom, hogy felesleges volt aggódnom. Szerencsétlen semmirekellő, aki olyanra vágyott, ami sose volt az övé.

Nyöszörögni kezd, majd nyitogatja szemét. Jól elbánt vele Mark, állán, homlokán lila foltok éktelenkednek. – Hát ezért kellett ennyi smink? – Gondolom nem akart magyarázkodni, mert akkor kiderült volna, mit is akart csinálni.

– Csipkerózsika, térj magadhoz – suttogom.

Fókuszálni kezd, majd hátrahőköl, mikor megpillant. Feszelegni kezd, de a csomó nem enged.

– Felesleges, nem szabadulsz – mosolyodom el.

– Mmm...

– Gondolom, tudod, ki vagyok – hintázok a székemen –, és azt is, hogy miért vagyok itt.

– Mmm...

– Leveszem, ha nem kiabálsz – hevesen bólogatni kezd.

Odamegyek és letépem a ragasztószalagot, mire hangosan nyikkan.

– Mit keresel itt te fattyú? – emeli fel hangját.

– Megmondtam, hogy ne hangoskodj! – rúgok a székbe.

– Jól van – morogja. – Minek jöttél?

– Nem mondták még, hogy csúnya dolog ellopni azt, ami a másé?

– Ő hozzám tartozik – sziszegi fogai között.

– Tévedés – ülök vissza a székre –, mindig is hozzám tartozott. Te csak egy rossz tévedés voltál számára.

– Elveszítesz mindent, ha nem jön hozzám.

– Lehet, – billentem oldalra fejem – de az még rosszabb lenne, ha őt veszíteném el.

– Szeretem!

– Ne nevettess! – borul el tekintetem. – Csak a vagyonát akartad és a testét.

– Nekem is van pénzem!

– A bankszámlád nem ezt mondja! – veszem elő a papírokat.

– Ezt honnan szerezted? – kerekedik el szeme.

– Megvannak a kapcsolataim. Megmutassam a majdnem apósodnak?

– Hogy mi?

– Azt is tudom, hogy a családod a csőd szélén áll, és csak ez a házasság tudna megmenteni titeket!

– Mégis hogyan?

– Maradjon az én titkom!

– Mit fogsz csinálni? Nem fogják engedni, hogy veled menjen!

– Szerinted megkérdezem majd? – gúnyos mosolyra húzom számat.

– Ezt megbánod!

– Sose! – állok fel és vetkőzni kezdek.

– Te mit csinálsz? – riadtan mozgolódik és hátradől a székkel.

– Mint látod, átöltözök – felelem. – Esküvőre vagyok hivatalos.

– Kiére?

– Az enyémre!

Világosság gyúl szemében, tekintete kitisztul és rángatózni kezd. Komótosan szabadulok meg ruháimtól, majd elmegyek zuhanyozni. Hadd szenvedjen ez a félnótás, nem érdekel.

Izgatott vagyok az előttem álló események miatt. Gyorsan lesikálom magam, majd törölközővel a derekamon visszamegyek.

– Ne tedd ezt! Abba tönkremegyek – sírva könyörög.

– És az nem zavar, hogy Mark-ot teszed tönkre? – felállítom közben a széket.

– Tényleg akarom őt!

– Te önimádó barom! – mászok arcába. – Lehet, hogy akarod, de az érzéseivel nem foglalkozol!

– Dehogynem! Szeretem!

– Ebből elég! Csak hazugság hagyja el a szádat! – újra bekötözöm a száját, jobban szeretem, amikor csendben van.

Felveszem a szövetnadrágomat, ami kiemeli fenekemet, szépen simul a combomra. Belebújok a kék selyemingbe, beigazítom a nadrág derekába.

Minden mozdulatomat gyűlölködő pillantások követik, de nem érdekel. A tükör elé állok, hátrafésülöm hajamat, a beáramló napfényben kékesen csillog. Befújom magam parfümmel, amit Mark annyira szeret. Nyakamon ezüstnyaklánc csillan, ahogy fülembe ezüstkarika. A jeles alkalom tiszteletére kihúzom szememet, tetszeni akarok neki.

Életemben nem izgultam még ennyire. Meghoztam életem legkomolyabb döntését, és nem bánom, egy cseppet sem. – Remekül nézek ki! – Mérem végig a tükörképemet. Az órára pillantok, és most tudatosul bennem, hogy eljött az idő. – Ideje színre lépnem! – Mély levegőt veszek, kifújom, beszívom.

– Szoríts nekem, hogy igent mondjon!

– Mmm...

–Köszönöm a jókívánságokat! – nézek rá. –Ja, és még valami!

Óvatosan végignéz tetőtől talpig. Tudatosul benne, hogy számára ennek a történetnek itt a vége. Lehajtja fejét, és nyüszítve – legalábbis én annak hallom – zokogni kezd.

– Ha még egyszer meglátlak a közelében, elintézem, hogy soha többet ne kellj fel a székből!

Rázárom az ajtót, még ha el is szabadulna, akkor se tudjon kijutni innen. Elhaladok az egyik vendégszoba mellett, ahonnan istentelen káromkodás és dübörgés hallatszik ki.

– Engedjenek ki! Bezártak! Valaki!

– Jó helyen vannak ott, ahol vannak!

Megállok a kertbe vezető kétszárnyú ajtó mellett. Óvatosan kikémlelek, szemügyre veszem a környezetet. Édesanyám és Yiwaa az egyik asztalnál üldögélnek a fa takarásában. Yoo és Kamphan az első sorban ülnek az emelvény előtt. Pár, számomra ismeretlen ember üldögél még a sorokba rendezett székeken. Mark falfehérre váltan álldogál a ceremóniamester előtt, aki már belekezdett szövegébe.

– Kedves egybegyűltek! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy az itt álló fiatalembert hozzáadjuk a vőlegényhez.

Örömujjongások hangzanak el, Yoo még fütyül is, bár ő tisztában van a helycserével.

– Most pedig, szólítom a vőlegényt!

Nagy levegőt veszek, kilépek az udvarra. Hirtelen szemembe süt a nap, elvakítva az elém táruló látványt, egyetlen döbbent embert kivéve, akit tiszta szívemből szeretek.