Mark

Ha azt hiszik, hogy ilyen könnyedén feladom, hát tévednek. Még ha hozzá is kell mennem, egy idő után azt fogja kívánni, hogy bár ne történt volna meg. Erre megesküszöm, és perceken belül már kezdhetem is bosszúhadjáratomat.

A mai napomat már betervezték, hiába is ellenkeztem. Így most itt ülök a kanapén, kényelmetlenül feszengve az egyik méretre szabott öltönyömben. – Borzasztó kényelmetlen! – Lazítom meg nyakkendőmet, mire anyámtól megrovó pillantásokat kapok.

Nem is érdekel, fogom magam és felmegyek a szobámba átöltözni. Miért kellene úgy kinéznem, ahogy ők akarják? Vee elvárná tőlem, hogy magamat adjam, és nem hódoljak be másoknak. Előveszem a legkényelmesebb ruhadarabjaimat, felveszem. – Igen, ez már sokkal jobb! – Nyújtózkodok, guggolok párat, és boldog mosollyal visszamasírozok a nappaliba.

Anyám mozdulatlanul ül, de mikor meglát, egy pillanatra megdöbben, majd visszarendezi arcát, ugyanolyan szoborszerűvé, mint ahogy általában kinéz. Most is, mint mindig makulátlan a külseje. Hosszú fekete haja a hátának simul, egyetlen rakoncátlan, kóbor hajtincse sincs, fehér kosztümjét mintha ráöntötték volna. Vörösre lakkozott körmeit vizslatja, türelmetlenségnek semmi jelét nem látom. Pedig biztos vagyok benne, hogy majd felrobban legbelül.

Ha valamit igazán utál, az a késés. Már több mint fél órája várjuk Nuea-t, mert együtt megyünk kiválasztani a helyszínt, az öltönyöket, és az ünnepi menüt is ki kell választani. Igaz, hogy szűk családi körben lesz megtartva az esküvőnk, de attól még meg kell adni a módját.

Nekem elég lett volna, ha bemegyünk a hivatalba, aláírjuk a papírokat és mindenki menne a saját dolgára. – De nem! – Még a múltkori öltönyömet se vehetem fel, mivel szerintük az rossz ómen.

Nem is értem, mit gondolnak? Hogy ez majd működni fog? Boldogan élünk, míg meg nem halunk? Ezt fújhatják! Ha rajtam múlik, akkor a pokol bugyraiban fogunk élni mindannyian. Mert ezt a sorsot nemcsak Nuea-nak szánom, hanem az egész kedves családomnak.

– Nem jön a kedves leendő vejed? – kérdezem gúnyolódva kedves édesanyámat.

– Nemsokára itt lesz – néz rám közömbösen.

– Nem is tudtam, hogy későbbre beszéltük meg? – nézek az órámra. – Szerintem fél órát késik. Nem – emelem fel ujjamat – már negyven percnél tart! – mosolyodok el negédesen.

– Mark, inkább maradj csendben.

– De anyu, elkésünk mindenhonnan! Olyan kellemetlen lesz! – adom alá a lovat.

– Odaérünk időben.

– Ha te mondod.

Kínos csönd áll be kettőnk között. A faragott faliórára pillantok, ketyegésének hangja élesen kihallatszik a némaságban.

– Tikk-takk! – mondogatom. – Tikk-takk!

– Direkt csinálod?

– Igen, felebaráti szeretetből!

– Az idegeimre mész – teszi keresztbe lábát.

– Biztos, hogy én? Nem inkább Nuea?

– Jobb, ha hallgatsz – förmed rám.

Legyen, ő akarta. Felteszem a cipőbe bújtatott lábamat a krémszínű, méregdrága kanapéra.

Hátradőlök, és nagyot nyújtózok. Anyám idegesítésére felvettem a legelnyűttebb pólómat, és még így is szakítottam rá pár lyukat, a hatás kedvéért. Hozzá egy agyonkoptatott rojtos, szaggatott farmert. Az övem jókora darabja csüng a semmibe, igazán csöves hatást keltek.

– Legalább a hajadat megfésülhetted volna! – dörren rám, tudtam, hogy nem állja meg szó nélkül.

– Ez a legújabb divat.

– A csóróknál? – megvető pillantással mér végig. – Mintha nem is a fiam lennél!

– Jobb, ha megszokod – húzom fel a pólómat, és simogatni kezdem hasamat.

– Ezt tanultad annál a... Szóval, annál.

– Neve is van! – szólok rá élesen. –Ráadásul a szeretőm.

– Már nem – megvető pillantásába egy leheletnyi kárörvendés vegyül.

– Majd meglátjuk – gúnyosan mosolygok rá. – Csak legyen vége ennek a cécónak.

Nuea a legjobb pillanatot választotta, hogy megérkezzen. Szélesen mosolyogva, úriemberhez méltóan öltözve libben be a nappaliba. Először anyámat üdvözli, mézesmázos szavakat suttog fülébe, de nem elég halkan.

– Mehetünk? – állok fel és zsebrevágom kezeimet.

– Neked...is...szia... – akadozik hangja, ahogy végigmér.

– Nem lényeg, induljunk – indulunk el a kijárat felé.

– Ülj előre! – utasít.

– Az az anyós helye, hadd üljön csak oda! – nevetek rá, majd beülök hátra.

Morogva emeli rám fenyegető tekintetét, de figyelmen kívül hagyom. Úgyse tud mit csinálni velem, ezért élvezem az ellenkezéssel járó örömöket.

– Hagyd – legyint anyám –, ma nincs magánál.

Tévedésben élnek, csak most vagyok igazán önmagam, és ezt jobb, ha ők is belátják.

Először helyszínt mentünk el nézegetni, az egyik túl nagy volt, a másik túl kicsi. Hangos vagy csöndes, mindegyikben találtam valami kivetnivalót. Anyám és Nuea a fejüket fogták kínjukban, de nem hatott meg. Az ő bajuk, ha nem bírják a kihívást.

Megérkeztünk az utolsó helyszínre. Már kívülről is csodálatos látvány, mint egy régi kúria. Falai fehérre festve hívogatja az újonnan érkezőket. Az ablak keretei tengerzöldre vannak mázolva, viszont mikor beléptünk akkor megcsapott a szantálfa illata. Tömör fából készült minden, amit az olaj átitatott, ezért érezni azt a jellegzetes illatot.

– Miben segíthetek? – kérdezi kedvesen a recepciós.

– Időpontra jöttünk – feleli Nuea –, a ceremóniatermet vesszük szemügyre.

– Oh, igen – mosolyog szélesen – Khun Masa és Khun Worasarn, ha jól sejtem.

– Azok volnánk – válaszolom zsebre dugott kézzel.

– Vedd ki a kezed – szól rám anyám –, nem illik.

– Kérem, kövessenek.

Az az igazság, hogy nagyon hangulatos ez a hely, pont kedvemre való. Kivezetnek egy hátsó kétszárnyú ajtón, egy viszonylag szűk udvarba. Csak ámulni tudok, annyira tökéletes. Középen egy vastag törzsű, terebélyes lombkoronájú tölgyfa áll, aminek lombja befedi az egész udvart.

Szemem előtt látom, ahogy az esti szürkületben, világítanak az elszórtan felakasztgatott égők, szikráznak, mint ezernyi szentjánosbogár fénye. A fa tövében, lelki szemeim előtt látom az emelvényt, rajta rózsakapuval, amit fehér és rózsaszín liliomok borítanak. Ott állok rajta fehér szmokingban, velem szemben pedig Vee-t, sötétkékbe burkolódzva, mindentudó mosollyal arcán.

A képbe belesajdul szívem, olyan szép lenne, ha ez igaz lenne. A fal tövében elszórva asztalok sorakoznak, fehér abrosszal leterítve. Gömbölyű akváriumokban lebegő gyertyák úszkálnak. A barátaink ücsörögnek, beszélgetnek, vagy az andalító zenére egymást ölelve táncolnak.

Mi is egymás karjába simulva táncolunk, kizárjuk a külvilágot, és csak ringatózunk, mint a lágyan hullámzó óceán. – Igen, ennek így kellene lennie! – De nem lehet, ezért már nyitnám is a számat, hogy ezt a helyet is elutasítsam, de megelőznek.

– Tökéletes számunkra – ámuldozik édesanyám.

– Valóban az! – csatlakozik Nuea.

– Ha ennyire tetszik, remélem hoztad a bankkártyádat – egy bath-ot sem vagyok hajlandó érte kifizetni.

– Persze, majd én fizetek – igazítja meg az ingjét, majd elindul a recepciós nyomában.

Gondolom, megtárgyalja az üzletvezetővel a részleteket, de ez engem teljesen hidegen hagy.

– Utána megyek, és leszervezem a menüt – vet rám egy pillantást édesanyám, majd magamra hagy.

Lehunyom a szemem, – végre egyedül vagyok – és élvezem a rezgő falevelek között átszűrődő napsugarak gyenge érintését.

Az ódon, vastag falak elzárják a kinti zajokat, így csak a hangfalakból hallatszódik a madárcsicsergés. Illik a környezethez, teljesen elvarázsol, azt képzelem, hogy tündérfölön járok. Leülök, és újra felidézem Vee ravaszul mosolygós szemét, csókra hívogató száját. – Bárcsak te lennél itt velem!

Ha vele komolyra fordult volna a kapcsolatunk, tuti egy ilyen helyet választok, életünk, sorsunk összekötésére. Ezért is érint rosszul, hogy pont ezt a helyet választották ki. A menü pedig hamburgerből, sült krumpliból és hot-dog-ból állna. – Édes álom, ébredj! – Ez nem fog megtörténni, bármennyire is szeretném.

Ábrándozásomat magam mögött hagyva sétálok ki az épületből. Nem bírok tovább bent maradni, az így is meghasadt szívem tovább hasadna. –Elég a szenvedésből! – Ideje, hogy tegyek is valamit, hogy megakadályozzam ezt az isten átka frigyet.

Több mint egy órája várok rájuk, és végre méltóztatnak kart karba öltve megjelenni. Édesen összedugják fejüket, úgy csicseregnek egymással. –Hányingert kapok! – Nuea mindig ilyen simulékony volt? Hogy nem vettem észre?

– Menjünk haza, elfáradtam.

– Mégis miben? – vitatkozik anyám.

– Túl sok helyet néztünk meg. Holnap folytatjuk.

– De akkor le kell mondanom a szalont.

– Akkor tedd meg! Biztos nem fogok órákat álldogálni, hogy méretet vegyenek.

– Fiam!

– Hagyja csak, holnap is nap van! Felhívom őket, és módosítom az időpontot – bazsalyog Nuea.

– Oké, de ne hagyd otthon a pénztárcádat! – húzom el a számat. – Te fizetsz mindent!

– Van más lehetőségem? – bosszankodva motyogja leendő férjem.

Nincs, de ezt már nem mondom ki. Beülök és kibámulok az ablakon. Kizárom a külvilágot, lehunyom szemem, és megint ott vagyok a tündérkertben, vele.

Másfél hete intézzük az előkészületeket, de már a falra mászom tőle. Egyszerűen nem találok fogást, hogy meghiúsítsam az esküvőt. A végére minden döntésből kizártak, nekem csupán annyi volt a szerepem, hogy jelen legyek és bárgyún mosolyogjak.

Három napom van hátra a szabadságomból, utána a börtön vár. Hiába járhatok szabadon, attól még gúzsba leszek kötve, és ez sokkal rosszabb. Ebből nem szabadulhatok, különben az ügyvédek darabokra szednek, engem és a családomat is.

Átfutottam a szerződést, rengeteg megkötés szerepel benne, de minden csak a házasság törvényesítése után lép életbe. Addig kellene kitalálnom valamit. – De mit? – Gőzöm sincs, és már kezdem feladni. Lassan tudomásul kell vennem, hogy nincs remény.

Ma vacsorára vagyok hivatalos Nuea-hoz. Sajnos kötelező, mert ha nem lenne, akkor el sem mennék. A ruházatomon már meg sem lepődnek, minden nap csövesnek öltözök. Látom rajtuk, hogy elborzasztja őket látványom, és ezért hálás is vagyok.

A telefonomat bámulom, annyiszor nézegettem az utóbbi időben, hogy már tönkre kellett volna mennie a kijelzőnek. De bármikor megnyitom nincs rajta üzenet, vagy nem fogadott hívás. – Hát ennyire hidegen hagy a távozásom? – Én balga, reménykedtem benne, hogy keresni fog, de nem tette.

Nagy levegőt veszek és elindulok lefelé, megelőzve, hogy szólongassanak. A házban csak a szolgálók vannak, apám dolgozik, anyám meg elment a barátnőivel csacsogni. – Legjobb! – Legalább egy időre megszabadulhatok tőlük, már csak Nuea-t kellene leráznom, de azt hiszem, ez erőm felül van.

Kisétálok a felhajtóra, nézem a csillagos eget, amin egy felhő se kúszik. Legalább ez nem változik. Mindig tudni fogom, hogy ugyanazt a sötét, csillagos égboltot fogjuk nézni, még ha máshonnan is. Ennyi jut nekem, a közös ég, mint egy elszakíthatatlan kapocs, összeköt minket.

Messziről hallom Nuea tűzpiros sportkocsijának brummogását. Ezzel kompenzálja farkának méretét, és mit ne mondjak, szüksége is van rá. Hiába magas, és szép hosszú ujjai vannak, de ott ahol kell, igen csökevényes.

Megáll előttem, lehúzza az ablakot, és kiszól, hogy szálljak be. Megteszem. Felcsavarja a hangerőt, és már száguld is kifelé. Pillanatok alatt felgyorsul, erősen kapaszkodok a fogantyúba, ujjaim kifehérednek.

– Hová megyünk?

– Haza – feleli.

– Nem vacsorázni indultunk? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.

– Otthon is ehetünk – harsogja túl a zenét.

– De...

– Nem. Ott eszünk és kész. Az elmúlt napokban elviseltem a hisztidet, de elég volt.

– Nem akarok oda menni.

– Márpedig jössz, nincs ellenkezés.

Feladom, most úgyse tudok mit csinálni, nem szálhatok ki. Elegem van már abból, hogy az emberek kedvük szerint bánnak velem. Rángatnak ide-oda, figyelmen kívül hagynak. – Mi vagyok én? Játékbaba?

Hangos fékcsikorgás közepette állunk meg a régi otthonom parkolójában. Gyorsan kipattanok, még egy percet nem tudok elviselni vele egy ilyen szűk térben.

Kiszáll ő is, megkerüli az autót, majd maga előtt tolva navigál felfelé. Valamiért rossz érzésem van, de hangot nem adok neki, úgyis felesleges. Túl gyorsan érünk fel, időm sincs átgondolni a dolgokat. Kinyitja az ajtót és belök rajta, majd be is csukja.

– Mit fogunk enni? – kérdezem, mert ételnek hűlt helye.

– Van egy kis chips, meg zabkása, ha gondolod! Szolgáld ki magad – rúgja le a cipőjét, és elterpeszkedik a kanapén.

– Mégis minek kellett ide jönnöm?

– Szerinted?

– Honnan tudjam? – tárom szét karomat.

– Hogy együtt legyünk, mi másért?

– Nem ráért volna az esküvő után – állok meg előtte.

– Elegem van abból, hogy mindig az van, amit te akarsz! –áll fel és úgy kiabál le rám.

– Mondanám azt, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz! – bököm meg mellkasát.

– Mostantól az lesz, amit én mondok! – tarkómra simítja kezét, mitől kiráz a hideg.

– Szerinted! Idióta vagy! Mindig is az voltál!

– Majd meglátjuk ez után is ezt fogod-e mondani!

–Mi után?

Erőszakosan tapad ajkamra, próbálom összeszorítani, de olyan erősen akar behatolni, feszegeti, lökdösi számat, hogy nehéz kitartanom.

Megunja ellenkezésemet, és akkorát harap a számba, hogy a vérem is kiserken. De nem foglalkozik vele, behatol számba, engem pedig a hányinger kerülget. Forog velem a világ, a lábam egyre csak gyengül, nem akarom, hogy feladja. Ütöm, ahol érem, karmolom arcát, véres barázdákat szántva rá.

Dühösen taszít el magától, majd utánam nyúl és a földre taszít. Hangos koppanással érek a földre, de nem érdekel, igyekszem elmászni előle, csúszok a fényesre csiszolt padlón. Nem hagy menekülni, lehajol, megragadja bokámat és visszahúz.

Ráül csípőmre, tenyerével elnyomja mellkasomat, majd felsőtestével rám nehezedik. Csókjaival borítja el szabad bőrömet, amik viszketni kezdenek érintése nyomán.

– Undorodom tőled! –sziszegem fogaim között.

– Azt hiszed, nem tudom – fröcsög a nyála, ahogy kiabál. – Még mindig azután a fattyú után sóhajtozol!

– Százszor különb, mint te! –szabad kezemmel behúzok neki egyet.

– Most megtanulod! – tépi szét pólómat, én pedig hánykolódok alatta. – Ne mozogj, hamarabb szabadulsz!

– Álmodozz csak, hogy hagyom magam!

Közénk nyúl, kikapcsolja nadrágomat, lehúzza a sliccemet. Ellenkezek, lökdösöm, rugdalózom. – Honnan van ennyi ereje? – Hirtelen megfordít és térdemig rántja a nadrágomat. –Meghalok, ha megteszi!

Matatni kezd a sajátjával, kihasználom a pillanatot, hogy nem figyel rám. Gyorsan kihúzom magam alóla, mire elveszti az egyensúlyát és elterül a földön. Felpattanok, felrángatom a nadrágomat, majd belerúgok a bordájába.

– Ha még egyszer megpróbálod – rúgok még egyet –, kiheréllek!

– Neee – köhögi és összegörnyed.

– Megmondtam – következő rúgás –, hogy ne érj hozzám! Mit nem értesz ezen? – leguggolok, és hajánál fogva felemelem fejét.

– Az enyém vagy! – nyöszörgi.

– Én – verem a padlóhoz fejét –, Vee Vivis-é vagyok, senki másé! – még egyszer beleütöm fejét, majd felállok.

– Akkor inkább senkié! – vért köpköd szanaszét.

– Majd meglátjuk! Még egyszer ne próbálkozz ilyennel.

Békén akarom hagyni, de kívánja rúgásomat, úgyhogy megteszem neki. Köhögni kezd, nyöszörög és jajgat. – Megérdemli! – Hangos csattanással zárul be mögöttem az ajtó.

Egy pillanatra hátradőlök, most kezd elmúlni az adrenalin hatása. Remegni kezdek, most tudatosul bennem, hogy az az állat mit is akart csinálni velem. Ellököm magam az ajtótól, és támolyogva elindulok valamerre, de hogy merre azt nem tudom.

Kétségbeesetten húzom elő a telefonomat, és sírva tárcsázom barátom számát. Pár csörgés után felveszi. Egyből azt kérdezi, hogy jól vagyok-e, mire nemmel feleltem. Kérnem se kell, már mondja is, hogy menjek el hozzá. Szerencsére közel lakik, így tíz perc séta után, már ott állok háza előtt.

Megnyomom a csengőt és már nyitja is ki a kaput. Rám néz, elszörnyed, beránt és szorosan átölel, amiben elveszek. Mióta elhagytam Vee-t, egyedül csak nála találok vigaszt. Beszívom ismerős, megnyugtató illatát, és feltöltöm magam energiával.

– Gyere, beszélgessünk! – fogja meg kezemet és behúz a házba.

– Köszönöm, – suttogom – csak rád számíthatok...

– Ha te azt tudnád, hogy hány emberre számíthatsz még – sóhajtja.

Nem tudom, kikre gondol, de most nincs is lelkierőm ezen gondolkodni. Felosonunk a szobájába, bebújunk az ágyba, megfogja kezem, de nem szól és nem is kérdez, és ez most jó nekem, nagyon jó.