Vee

Nem is tudom, hányadjára olvasom el Mark nekem szánt levelét. Tudtam, éreztem, hogy valami nem stimmel vele, mégis hagytam, hogy magában őrlödjön. – És ez lett a vége! – Üveges tekintettel bámulok ki az ablakon, és csak azon tudok kattogni, hogy mit rontottam el. – Vajon az én hibám?

Már ébredésemkor észleltem, hogy ez nem a szokásos reggel. Kinyújtottam kezemet, és csak a kihűlt lepedőt tudtam markolászni, pedig akkor még teljesen máshoz volt kedvem. Pár percbe beletelt, mire kimásztam az ágyból.

A nappali és a konyha némán sóhajtoztak, alig várták, hogy megteljenek élettel. Álmosan törölgettem szememet, kipiszkáltam a csipát szemem sarkából, közben őt szólongattam, de nem felelt. – Hogyan is válaszolt volna? – Már rég elmehetett, mire én felébredtem.

A szobájába érve kicsit megnyugodtam, minden úgy volt, ahogy már megszoktam. Ágynemű bevetve, a szekrényben szépen sorakoztak a behajtogatott ruhái, a nagyobb darabok pedig felakasztva a fogason sorakoztak. – Nincs semmi baj! – Nyugtattam magam, kisebb sikerrel.

A mélységes megdöbbenés akkor ért, mikor az étkezőasztalra pillantottam. Ott árválkodott, szomorúan kacsintgatott rám. Halványrózsaszín boríték, rajta cirkalmas betűkkel ott állt a nevem, csak egyszerűen, Vee. Akadozva szívtam be a levegőt, féltem attól, ami benne áll.

Remegő kezekkel bontottam ki, széthajtogattam a papírlapot, és olvasni kezdtem. Hirtelen szédülés fogott, el, ezért leültem a legközelebbi székre, rákönyököltem az asztalra.

„Vee!

Meghoztam életem egyik legnehezebb döntését.

Tudom, hogy soha nem fogsz nekem megbocsátani, de nem is várom el. Sőt, megérdemlem, ha gyűlölni fogsz életed végéig. Azt viszont tudnod kell, hogy rövid, huszonhét évem során, veled voltam a legboldogabb. Soha senkivel nem éreztem ilyen jól magam, élveztem minden egyes percét.

Amikor újra találkoztunk, nem tudtam, hogy valakihez ilyen közel tudom magam érezni, azt pedig főképp nem, hogy én ezt akarom is.

Meg szeretném köszönni az édes pillanatokat, amiket szereztél nekem, éreztetted, hogy még én is kelhetek valakinek. Melletted azt éreztem, hogy újra vagyok valaki, egy értékes ember, akit még szerethetnek is. És, hogy te szerettél, vagyis szeretsz, számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. De...

Mindig van egy de.

Mondhatnám, hogy meg tudnám szokni a szegényes körülményeket, a kemény fizikai munkát, de ez nem így van. Vágyom a megszokott életmódom után, és tudom, hogy ez szánalomra méltó, de nem tudok mit csinálni.

Végtelenül sajnálom, hogy újra megbántalak, de meg kell tennem, a te érdekedben.

Köszönök mindent.

A te Mark-od."

Érdekes levél, de egy szavát se hiszem el, már ami az indokait illeti. Tudom, hogy boldog volt itt, egyáltalán nem vágyott a régi életére, ez csak egy hülye kifogás, semmi más. A tegnapi éjszakánk is ezt bizonyítja, olyan áhítattal omlott karjaimba, olyan odaadó volt.

Kopogtatnak az ajtón, erőt veszek magamon felállok és kinyitom. Yoo mosolygos arcával találom szembe magam, fülig ér a szája, és már türelmetlenül toporog, arra várva, hogy beengedjem. Félreállok és már törtet is befelé. Körbe néz, és tanácstalanul fordul meg.

– Mark hol van? – kérdezi.

– Azt én is szeretném tudni – rogyok vissza a székre.

– Összevesztetek? – dugja zsebre kezét.

– Bárcsak annyi lenne – sóhajtom. – Elment.

– Hogy? – kerekedik el szeme.

– Süket vagy? Itt hagyott!

– Miért?

– Ezért – nyújtom át a levelet, és ő gyorsan átfutja.

– Basszus, ez komoly?

– Hazugság a nagy része – felelem meggyötörten. – De mégis, elhagyott.

– Hmm... Várj egy kicsit – kotorászik zsebében és előhúzza a telefonját.

Nem tudom, hogy mit akar, de már emeli is füléhez a készüléket.

– Édes cicabogaram! – szól bele.

– ...

– Segítségre volna szükségünk.

– ...

– Mark elment, és nem tudjuk, hol van.

– ...

– Nem, nem fog! Hagyott itt egy búcsúlevelet.

– ...

– Én is azt mondom! Kérlek, nézz utána!

– ...

– Köszönöm, hívj, amint megtudsz valamit! Szeretlek.

Azzal bontja a vonalat, én pedig kíváncsian vizslatom. – Kivel beszélt? – Most már tényleg nagyon érdekel, hogy ki az ő cicabogara.

– Most várnunk kell! Pár óra és kiderül, hogy hová lett a szerelmed! – büszkén vágja le magát a mellettem lévő székre. – Adsz egy kávét?

– Adok –állok fel –, de utána beszámolót kérek! – indulok el a konyha felé.

– Mégis miről? – kiálltja nevet utánam.

– Tudod te azt jól! – kínomban elnevetem magam.

Bevánszorgok a konyhába, felrakom a kávét és megvárom, amíg lefől. Addig is, másra se tudok gondolni, csak rá. – Miért mentél el?

Kiöntöm az adagokat, csorgatok bele tejet, Yoo-nak pedig még egy kis mézet is. Ő így szereti. Csak miatta tartok itthon ebből a ragadós cuccból, különben be nem jöhetne a portámra, nem szeretem. Nyugodtan visszasétálok, lerakom az asztalra a két bögrét és helyet foglalok. Türelmetlenül dobolok a térdemen, egyszerűen nem megy ki fejemből ez az egész.

– Szóval, – kezd bele – mint tudod, van barátom.

– Nem mondod? Még a hülyének is leesett! – morranok rá. – Ki az?

– Kamphan.

– Ki?

– Kamphan, Mark barátja.

– Azt a...! – döbbenek meg. – Mióta? Hogyan? Mégis...

– Kicsivel több, mint fél éve ismerkedtünk meg.

– Hol? Nem a mi kaliberünk!

– Hé! – szól mérgesen rám. – Azt elfelejtetted, hogy azért az én szüleimnek van mit a tejbe aprítani?

– Oh, bocsánat! Elfelejtettem! A nagy Yoo, nem a világvégi porfészekből származik, mint szánalmas barátja.

– Nem veszem a szívemre, mert tudom, hogy most nem vagy jó állapotban!

– Köszönöm –suttogom.

Nagyon gonosz volt tőlem, és nem akartam megbántani. Sose éreztette velem, hogy társadalmilag nem állunk egy szinten.

Azt szereti, ha ez a része a köd homályába veszik, és csak a szűk baráti köre tud róla. Néha olyan érzésem van, mintha szégyellené, hogy van pénze. Pedig nem kellene, igazán nem. Takarékos, jó üzleteket csinál, és a feleslegeset mindig a közös üzletünkbe fekteti. Mondtam is neki, hogy sokkal nagyobb részesedésének kellene lennie, de erre ő csak legyint, majd azt mondja, hogy azzal is megelégszik, ha a konyhát meghagyom az ő birodalmának.

– Egy buliban találkoztunk, éppen egy srácot fűztem – mosolyodik el –, mikor már majdnem elhagytuk a helyet, akkor jött belém.

– Mint a filmekben.

– Pontosan! Olyan cuki volt, ahogy nagy szemeit rám emelte, kedvesen elmosolyodott, és csak annyit mondott, hogy sajnálom.

– Ezután?

– Mit tehettem volna? Leráztam a srácot, akivel addig enyelegtem és utána siettem.

– Egyből szóba állt veled?

–Több órán keresztül fűztem, de csak a számát kaptam meg – biggyeszti le ajkát.

– Meg is érdemled! Emberedre akadtál!

– Az semmi! Nem a sajátját adta meg, hanem a bátyjáét.

– Szép – mosolyodom el.

– Ne is mondd! Felhívtam, de nem az az édes hang fogadott, amire vártam, hanem egy mély morgós dünnyögés.

– Mit csináltál?

– Addig hívogattam, irkáltam neki, amíg megunta, és megadta a tesója számát.

– Onnan már egyszerűbb volt?

– Dehogy! Egy hónapon keresztül üzengettünk egymásnak, mire eljött velem randizni.

– Rosszul tette! – nevetem el magam, de azért örülök nekik.

– Oh, dehogy! Élete legjobb döntése volt! Azóta halál szerelmes belém!

– Nem fordítva?

– Szó se róla, ez csupán csak részletkérdés! – vigyorog veszettül.

– Minden jót nektek!

– Köszi, úgy lesz! – elhallgat és kortyolgatni kezdi a kávét, amiről én már rég elfelejtkeztem.

– Szerinted, tud információt szerezni? – kérdezem félve.

– Biztosan. Legjobb barátok, illetve a szüleik üzleti kapcsolatban állnak. Számíthatsz rá!

– Köszönöm!

– Nem kell, te is megtennéd fordított esetben! – veregeti meg vállamat.

Végül elfogytunk a szavakból és csak bámultunk egymásra, vagy a lassan vánszorgó óra mutatójára. Életemben nem telt az idő ilyen lassan, és ez kicsinál.

Dél elmúlt, mikor jött az a bizonyos hívás. Türelmetlenül felugrok fel, hogy kikapjam a telefont a kezéből, de megakadályoz benne. Figyelmeztetően felemeli ujját, hogy álljak le, majd ő intézi. De olyan nehéz csak itt ácsorognom, mikor szükségem van minden morzsára, ami Mark-kal kapcsolatos.

Végül leteszi, azzal búcsúzva, hogy nemsokára találkoznak. Idegesen állok egyik lábamról a másikra, kínoz a szótlansága.

– Mondd már, hogy mi van! – támadom le.

– Van egy kis gond –néz jobbra, balra, de rám nem.

– Mégis mi? – tárom szét karomat.

– Nemsokára itt lesz Kamphan, és elmondja.

– Megint várnom kell?

– Attól tartok – dünnyögi.

Fel-le kezdek járkálni, a szőnyeg ki fog kopni, ha így haladok. – Mikor érkezik már? – Nem bírok sokáig várni, felemészt a hiánya, újra magam mellett akarom tudni.

Gondolom azt hitte, hogy csak úgy feladom és elengedem. – Mekkorát tévedett! – Már nem az a gyenge lelkületű fiú vagyok, mint régen. Most már sokkal magabiztosabb, erősebb vagyok, és ami az enyém, azt nem engedem el.

A régi szép időkben sírva menekültem volna a megnyugtató puha párnáim közé, de az a világ már a múlté. Az is igaz, hogy ha komolyan venném a levelét, akkor biztosan megzuhantam volna, de tudom, hogy most nem erről van szó. – Fogadni mernék rá! – Még ha nem is mondta ki, hogy szeret, tudom, hogy így van. – Azok a szemek nem hazudnak! – Az érintései, a mosolya, pillantásai, mind azt sugallják, hogy halálosan szerelmes belém.

Ő az enyém, és ha bárki megpróbál közénk állni, annak velem gyűlik meg a baja. Senki sem bánthatja, egyedül csak én érhetek hozzá, hozzám tartozik.

– Itt is van! – ránt ki gondolataimból Yoo. – Lemegyek elé, egy perc és itt vagyunk.

– Oké – bólintok.

Tényleg csak pár perc kellett, hogy visszaérjenek, egymás kezét fogva sétálnak be, majd a nappali felé irányítom őket és helyet foglalunk.

– Kérlek, mondd, hogy jól van! – hangomból a kétségbeesés halk sóhaja hallatszik ki.

– Attól függ, honnan nézzük – néz szemembe Kamphan.

– Ne húzd az időt, mondd ki!

– Hozzámegy Nuea-hoz – jelenti be.

Yoo és az én állam is hangosan koppan a padlón, szemünk elkerekedik, és a hitetlenség lángjai csapnak ki.

– Ez most komoly? –nyögi Yoo.

– Sajnos igaz...

– Tévedtem volna? – döbbenten kérdezem magamtól. – Tényleg nem szeret? – Becsapott volna a saját érzékszervem.

Vajon azt hittem el, amit szerettem volna, hogy igaz legyen? Minden hamis volt? Csak becsaptam magam, hazudtam magamnak, mert el akartam hinni. –Olyan hülye vagy Vee!

– Nem tévedtél – sóhajtja Kamphan –, tényleg szeret, túlságosan is.

– Akkor miért? – kérdezi Yoo, párjának kezét szorongatva.

– Hogy is mondjam? –kezd bele. – Muszáj volt neki.

–Semmi se kötelező! – vitatkozik Yoo, ami kedves tőle, tudom, hogy csak engem akar védeni.

– Ultimátumot kapott –dünnyögi.

– És? – húzódok közelebb.

– Az apja megfenyegette, hogy tönkretesz és a földdel tesz egyenlővé, ha nem teszi azt, amit mondd neki.

– Ezt nem teheti! – kiáltom.

– Sajnos megvan hozzá a hatalma.

– Akkor mit tehettünk?

– Ez attól függ, hogy mit vagy képes feláldozni érte!

– Mire gondolsz?

– Mennyire félsz elveszíteni mindent?

Talán a legtöbb ember elgondolkozna ezen, de én nem. Egyáltalán nem érdekelnek olyan szinten a földi javak, mint a legtöbb embernek.

Ha kell, hazamegyek és halászni fogok, úgy, mint az apám. Hajnalban kelek és sötétedéskor térek vissza, csak legyen mellettem. Nem kell több, mint egy kicsi ház, ahol meghúzhatjuk magunkat. Még megvan apám csónakja, csak ki kell pofozni.

Még emlékszem azokra az időkre, mikor együtt éltünk. Apa, anya és én. Nem voltunk gazdagok, sőt, inkább szegényeknek mondanám magunkat, de annál boldogabb életet éltünk. Szerintem Mark-nak is megfelelne, egyáltalán nem okozna neki gondot.

– Szóval mi a válaszod? –húzza fel szemöldökét Kamphan.

– Ha kell, mindent feláldozok, csak mellettem legyen.

– Helyes válasz – enyhén elmosolyodik –, de akkor se lesz olyan egyszerű.

– Mennyi időnk van?

– Két hét múlva esküvő.

– Hogy mi van? – pattanok fel. – Az nem lehet!

– Hidd el, megoldják! Máris elkezdték szervezni.

– Ahhoz még nekem is lesz közöm – szorítom ökölbe kezemet.

– Mégis mit tudnál csinálni? – kérdezi Yoo.

– Hah, nem egyedül csinálom, ti is kelletek hozzá! –vigyorodom el, és egy terv formálódik bennem.

– Yoo, beszélj az ügyvédünkkel – adom ki az utasítást. – Kamphan, te pedig figyeld minden lépésüket! Mindenről tudni akarok!

– Úgy lesz! – vigyorodik el.

– Oh, és akadályozd meg, hogy hozzáérjen! – szemem gyilkosan villan. –Ha hozzá mer érni, megölöm!

– Megteszek mindent, ami tőlem telik.

Pár részletet még átbeszélünk, legalábbis a legfontosabbakat.

Új szerződést fogunk írni, ahol a cég teljesen Yoo nevére fog kerülni, én pedig láthatatlan tulajdonos leszek. Minden ingóságomat anyám nevére iratok, autót, házat és még a bankszámlámat is. – Rajtam nem fognak ki! – Ha kell, mindenemtől megszabadulok, hiszen nincs olyan, amit ne lehetne újra megszerezni.

Azt hiszem, így működni fog, és igen, tényleg képes vagyok mindenre, csak hogy velem legyen, és ne kerüljön rossz kezekbe. Amint rendeződni fognak a dolgok, elbeszélgetek majd vele, hogy ezt mégis hogy gondolta. Az lett volna a minimum, hogy szól nekem, de nem! Ő ment a saját feje után, és most jó nagy bajba került.

Most pedig rángathatom ki belőle, pedig elkerülhettük volna. – Buta fiú! – De attól még szeretem. Már csak a tökéletes megoldást kell megtalálnom, hogy többé se ő, se én ne kerüljünk ilyen helyzetbe. – Mégis mit kellene még tennem? – És ekkor bevillan, a tökéletesnél tökéletesebb megoldás.

Elszántan elmosolyodok, és már előre látom döbbent arcukat, ahogy leolvad felsőbbrendű arcukról a mosoly, és rájönnek, hogy többé nem uralkodhatnak felette. – Oh, Mark! Csak gyere vissza! – Már alig várom, hogy újra a karomban tarthassam.

Az biztos, hogy először kap egy hatalmas elfenekelést, majd egész éjszakás ágytornára kötelezem, ami után, csak nyögve tud majd kikászálódni az ágyból. Ezt még párszor megismétlem, csak, hogy megtanulja a leckét, és többé ilyen butaságot ne csináljon.

– Mark Masa, miért nehezíted meg az életemet?

Egyszerre aggódok, féltem és szeretem. De azt is tudom, hogy neki is helyén van az esze, nem fogja olyan könnyen feladni, nem nyugszik bele. Tudom, hogy nem bírná ki, ha elveszítene, csak még rá kell jönnie.