Mark

A hajnal első napsugaraival ébredek. Pár óránál többet nemigen aludtam, azt is csak forgolódva, éberen tettem. Tisztában voltam vele, hogy mi vár rám, és ez rettegéssel töltött el. Az utolsó utáni pillanatot is ki akarom élvezni, hogy az mellett vagyok, akit igazán szeretek.

A tegnap este csodás volt, ennél szebb búcsúajándékot nem is kaphattam volna. És most nem csak az együttlétünkre gondolok, hanem arra, amit utána mondott. Szeret. Még mindig ugyanaz a szerelem izzik benne, mint fiatalkorunkban, és talán, a hosszú, külön töltött évek alatt sem szűnt meg.

Bárcsak elmondhatnám neki, amit érzek, de nem tehetem. Ilyen körülmények között teljesen felesleges. Csak még nagyobb fájdalmat élne át, amikor reggel utánam tapogatózik az addig kihűlt ágyban. Pedig ha lehetne, kikiabálnám a világnak, hogy én, Mark Masa, szerelmes a hajdani legjobb barátjába, akiért az életét is feláldozná. És ha belegondolok, meg is teszem.

Azért, hogy ő békében, nyugodtan élhessen, megteszem a számomra legtaszítóbb dolgot. Mert ennyire szeretem. Nem bírnám elviselni azt a kínt, hogy mellettem hullana darabjaira, ahogy lépésről lépésre elveszít mindent, és a végén nem maradna számára más, csak a csalódottság. Ami egy idő után gyűlöletbe fordulna át, megutálva engem, az egész lényemet, létezésemet. Inkább maradjak neki egy viszonylag szép emlék, röpke együtt töltött pillanatokkal.

Kitapogatom a telefonomat, négy óra ötvenöt-öt mutat, ideje a távozásnak. Lefejtem szoros ölelését, amit dünnyögve vesz tudomásul, de nem ébred fel. Hátára fekszik, haja szétterül a párnán, mellkasáról félig-meddig lecsúszik a takaró, szabadon hagyva bőrét.

Engedélyezek magamnak egy utolsó csókot, óvatosan megsimogatom férfias állát, rózsás, szív alakú száját. Olyan nehéz búcsút mondanom, inkább nem is teszem.

Azt mondják az emberek, hogy én szép férfi vagyok, de csak azért, mert még nem találkoztak Vee-vel. Az egész lénye férfiasságot sugároz. Fehér, makulátlan bőrést sok nő megirigyelné, ahogy hosszú, sűrű, fekete pilláit is.

Igen, gyönyörű férfi, legalábbis számomra. Azzal is tisztában vagyok, hogy ő az én lelki társam, szerelmem, vágyaim netovábbja. Más körülmények között, ha nem kötnének gúzsba családom terhei, biztosan hozzá akarnék menni. Nem lenne az a pénz, ami megakadályozna benne.

Feloldom a telefonomat, és lövök pár képet, hogy mégis legyen mire emlékeznem szomorúbb napjaimon, ennyi még nekem is jár. Miután megvagyok, kicsusszanok az ágyból, de azért visszahajolok, hogy gondosan betakargassam, nehogy megfázzon.

Kiosonok a hálóból, az ajtó halkan kattan mögöttem, már nincs visszaút, megteszem. Bemegyek a szobámba, de úgy istenigazából nem akarok magammal vinni semmit, csak Vee régi elnyűtt pólóját veszem magamhoz.

Bele is bújok, még véletlenül se tudják tőlem elvenni, majd egy halásznadrágot húzok fel és már indulok is. A nappaliban megállok, ott árválkodik egy kép róla, és egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne vigyem magammal. Kihalászom a képkeretből, összehajtogatom, és becsúsztatom zsebembe.

A gondosan megírt levelem már ott várakozik olvasásra az asztalon, még éjszaka sikerült odacsempésznem, arra gondolva, hogy esetleg a sietségben elfelejtem. Itt az idő, távoznom kell. Egyre mélyebben szívom magamba a levegőt, nem szeretném elbőgni magam mások előtt. Majd mikor csak a néma falak vesznek körül, akkor adok hangot fájdalmamnak. Azok legalább meghallgatnak és szótlanul vigasztalnak.

A bejárati ajtóból még hosszan visszanézek, emlékezetembe vésem minden egyes részletét, felidézem az itt történteket, és szomorú mosollyal ajkamon behúzom magam után az ajtót.

– Szeretlek Vee Vivis, ha tudnád mennyire! – sóhajtom, és a hátsó kijárat felé veszem az irányt.

Leérve már ott várakozik apám sofőrje, a lesötétített ablakú autóval. Nyitja előttem az ajtót, és mielőtt beszállnék, még megkérdezi.

– Khun Masa, nincs poggyásza?

– Nem, nincs – válaszolom szenvtelenül.

Beülök, rám csapja az ajtót, nyögést váltva ki belőlem. Ettől a pillanattól fogva kalitkába zártak. Mint egy szárnyaszegett, ritka, dalos kismadár, úgy érzem magam.

Ebből a kelepcéből, kalitkából, börtönből vagy nevezzük bárhogyan is, számomra nincs menekvés. De legalább a tudat, hogy Vee rendben lesz, valamennyire megnyugtat. Egyedül csak ő számít, és senki más. Mindig is így volt, és így is lesz.

Egy óra múlva már ormótlanul nagy családi házunk bejárata előtt parkolunk. Sose szerettem ezt a helyet, rideg, hideg, barátságtalan. Egy rövid pillanatra se emlékszem, mikor ez a palota igazi otthon lett volna. A szüleim csak az elvárásokkal jöttek, de az, hogy játszunk egyet a kertben már túl nagy elvárás lett volna.

Meg sem várom, hogy kinyissa nekem az ajtót, már pattanok is ki belőle. Nem vár engem fogadóbizottság, se lelkes ujjongás, hogy végre az eltévedt bárányka hazatalált. A ház bejárata sötéten tátong előttem, pont, mintha el akarna nyelni hatalmas szájával. Én pedig önként besétálok, pedig tudom, hogy elevenen fog felfalni.

Az előtérben toporgok még egy kicsit, nem tudom, hogy mit várnak tőlem. Menjek fel a szobámba? Várjam meg őket a nappaliban? Végül az egyik szolgáló siet segítségemre.

– Khun Masa, az apja várja a reggelizőhelyiségben – hajol meg előttem az ismeretlen szobalány.

– Köszönöm, elmehet – intek neki, és ő távozik.

Kedvetlenül csoszogok be az étkezőbe. A frissen sült bacon és omlett illata terjeng a levegőben, frissen főzött kávéval keveredve.

– Ülj le – utasít apám.

Kihúzom a mellette lévő széket és helyet foglalok. Kényelmetlenül érzem magam, utálok itt lenni.

– Megjöttem.

– Látom, jól döntöttél – hajtja össze a kezében tartott napilapot. – A megbeszéltek szerint, két hét múlva megtartjuk a szertartást.

– Muszáj olyan hamar? – nézek rá esdeklően.

– Nincs mire várnunk. Gyorsan lezavarjuk és le van tudva.

– Akkor legalább azt kérhetem, hogy szűk körben tartsuk meg?

– Mégis mit képzelsz? Hogy megint olyan nagy feneket kerítünk neki? – húzza el száját. – Azt a lehetőséget eljátszottad.

– Úgy csinálsz, mintha én tehettem volna róla!

– Ne emeld fel a hangodat velem szemben, azt nem tűröm el.

– De...

– Mondtam, nincs szavad. Azt teszed, amit mondok.

– Értettem – törődöm bele.

– Addig itt maradsz. Anyád fogja felügyelni a készülődést.

– Lesz valamibe beleszólásom?

– Nem.

– Legalább Kamphan-t elhívhatom?

Hosszasan gondolkozik kérdésemen, latolgatja, hogy milyen előnyökkel származna engedékenysége.

– Csak őt. Ő jó fiú, talán tanulhatsz tőle egy kis szófogadást.

– Köszönöm – suttogom, mielőtt meggondolná magát.

Hűvös tekintetével végigmér, arcára undor ül ki.

– Legalább normális ruhába jöttél volna haza, nem úgy, mint egy szakadt csöves.

– Szeretem ezt a pólót.

– Jobb, ha kidobod. Az én fiam, nem járhat ilyen – mutat végig rajtam –, lyukas, elhasznált ruhákban.

– Úgy lesz.

– Jól van, most menj. Nem akarlak látni, amíg nem veszel fel valami normálisat.

– Igenis – állok fel és távozni készülök.

– Ma még nyugton lehetsz, holnap elkezdtek intézkedni. Nuea viszont délután meglátogat.

A hír hallatára összerándulok, a hátam közepére se kívánom jelenlétét, de nem ellenkezek, most még nem.

Egyesével lépkedek a fényesre suvickolt márvány lépcsőfokokon. Felérve a felső szintre, balra fordulok egy tágas folyosóra, aminek a végében található a szobám. Megszaporázom lépteimet, alig várom, hogy hátam mögött becsukódjon a két hatalmas faragott tölgy ajtószárny.

A szobámban semmi se változott. Ugyanazok a krémszínű bútorok sorakoznak egymás mellett, velük szembe a franciaágyam. Kinyitom az erkélyajtót, had járja át a friss levegő az érezhetően régen szellőztetett helységet.

Mielőtt bárkinek is eszébe jutna megszabadulni pólómtól, levetem és az ágy vastag matracát megemelve alá rejtem. Itt biztonságban lesz, nem találja meg senki. Eszembe jut a fénykép, amit még reggel mélyesztettem a zsebembe, előhalászom, és fájdalmasan mosolyogva végighúzom rajta ujjaimat.

– Vee, kérlek, ne haragudj! – suttogom, mintha megértené, pedig ez csak egy kép, semmi más.

Nem tudom ki készítette róla ezt a képet, de nagyon jól sikerült. Kedvesen mosolyog rajta, kicsit oldalra billentette fejét – nála ez már szinte berögződés –, és egyenesen előre néz. – Hová tegyelek? – Ahol senki se találja meg, és bármikor elővehetem.

Odamegyek az íróasztalomhoz, kihúzom a fiókot, turkálok benne egy darabig és előveszem az ollót. Méretre vágom a képet, el kell férnie a telefontokom hátuljában. Többször is odapróbálom, egy milliméterrel se akarok többet levágni belőle, mint amennyit muszáj.

Végeztem, biztonságban lapul telefonom mögött, és jól is van ez így. Megsimogatom, majd az éjjeliszekrény sarkára rakom, én pedig úgy döntök, hogy elmegyek zuhanyozni. Hátha segít rózsásnak éppen nem nevezhető hangulatomon.

De nem segített. – Mégis mit képzeltem? – Bebújok az ágyba, magamra húzom a takarót és begubózok. Folyamatosan a Vee-vel töltött pillanatok peregnek le szemeim előtt, nem bírom leállítani. – Vajon, hogy érzi magát? – Mostanra már biztosan felébredt, keresett, és csak remélni tudom, hogy megtalálta a levelemet.

Nem bírom megállni, hogy ne eredjenek el könnyeim, de most már nyugodtan folyhatnak, megállíthatatlanul, úgyse láthatja senki. Ezért utat engedek nekik, és álomba sírom magam.

Több órát alhattam, és arra ébredek, hogy valaki erővel veri az ajtómat. Kikászálódok az ágyból, odavánszorgok az ajtóhoz és résnyire nyitom. Abban a pillanatban, ahogy ezt megteszem, nagy lendülettel kitárul, gyorsan hátralépek, mielőtt fellökne. Észhez se térek, már nyakamba csimpaszkodik az egyetlen ember, aki most valamennyire vigaszt tud nyújtani fáradt lelkemnek.

– Kamphan, te hogy kerülsz ide? – kérdezem megilletődve, mert még neki se mondtam el, hogy hazajövök.

– Azt hiszed, hogy nem tudom meg? – szorongat még erősebben.

– De mégis honnan?

– Ne törd a fejed! – hirtelen elenged, beljebb taszigál, és bezárja mögöttünk az ajtót. – Mark, mi a fenét keresel itt?

– Oh, Kamphan! – görbül lefelé szám, és már szántják is arcomat a könnyek. – Nem is akarok itt lenni!

– Nem értelek, akkor miért vagy itthon? – fogja meg kezemet és az ágyba húz.

Mind a ketten befekszünk, magunkra húzzuk a takarót, megfogjuk egymás kezét, mint mindig is, amikor lelki válságban voltunk.

– Nem tehettem mást – szipogom.

– Vee mit szólt hozzá?

– Nem tudom – nyöszörgöm.

– Hogy hogy?

– Eljöttem, mielőtt felébredt volna.

– Nem értelek, annyira vele akartál lenni, mégis otthagytad.

– Nem volt más választásom, el kellett jönnöm.

– Csak magyarázd meg! Nem ítélkezek! – simogatja meg kézfejemet.

– Hozzámegyek Nuea-hoz – suttogom, majd számat kezdem el harapdálni.

– Mi van? – arcára mély döbbenet ül ki.

– Jól hallottad! – kín és szenvedés hallatszik ki elgyötört hangomból. – A férje leszek.

– Neked elmentek otthonról! Azt hittem, Vee-t szereted! Mindig is őt szeretted!

– Most is őt szeretem! – számban megérzem a vér ízét, sikerült sebesre harapdálni számat.

– Akkor? – tekintete teljesen összezavarodott.

– Ultimátumot kaptam.

– Mégis kitől?

– Apámtól – sóhajtom –, ha nem megyek hozzá Nuea-hoz, akkor tönkreteszi Vee-t, földönfutó válik belőle – zokogom.

– Meg tudja tenni?

– Van olyan, amit nem? – a sok sírástól már reszelőssé vált a hangom.

– Igaz – töpreng egy darabig, majd folytatja –, és akkor most ezt, hogy oldjuk meg?

– Nem tudunk tenni semmit, két hét múlva esküvő.

– Olyan hamar? Mi ütött beléjük?

– Nem tudom, de már a gondolatára is rosszul vagyok! – hebegem.

– Vee-nek miért nem mondtad el?

– Mit csinált volna? – kérdezem. – Hagyott volna mindent veszni, csak hogy velem legyen. Ez miatt viszont egy idő után meggyűlöl!

– Butaság! – mosolyog rám. – Ő az az ember, aki mindig is szeretett és szeretni fog. Adnod kellett volna egy esélyt neki, nem pedig a vesztedbe rohanni.

– Nem tudhatod!

– De te sem – húzódik közelebb és bátorítóan átölel.

A Kamphan-ban megbúvó nyugalom átragad rám, kezdek lehiggadni, ugyanakkor még mindig reménytelennek látom helyzetemet.

Isteni közbeavatkozás szükséges ahhoz, hogy kimásszak ebből a kutyaszorítóból. De talán az is megteszi, ha elteszem láb alól Nuea-t. Úgyis csak a problémám van vele, ráadásul, ha beváltja ígéretét nekem végem.

A gondolatra, hogy hozzám ér elkap a hányinger. Az pedig hab a tortán, hogy még az ágyamat is meg kell vele osztanom. – Nem! Soha! Inkább meghalok! – Hozzám csak Vee érhet, senki más. De hogy fogom ezt megakadályozni? Szinte egyenlő a lehetetlenséggel, de nem tudom elfogadni, nem akarom tudomásul venni, hogy nekem ez jár.

– Megoldjuk, csak adj pár napot! – suttogja – Ígérem, kitalálok valamit!

– Mégis mit? Ugyanolyan tehetetlen vagy, mint én!

– Nehogy azt hidd! Van pár trükk a tarsolyomban, csak bízzál bennem!

– Bízok! – szorítom meg kezét.

– Csak ne ellenkezz a szüleidnek, hagyj rájuk mindent, ne foglalkozz velük!

– Az nem lesz nehéz, még csak rájuk nézni se bírok.

– Nem lesz gond, bízz bennem!

– Oh, Kamphan! – fejemet mellkasába fúrom, és újra szipogni kezdek.

Gyengéden simogatja hajamat, és csak azt mantrázza, hogy megoldja, ne aggódjak, nem lesz semmi baj. De könnyű ezt mondani. Vee nélkül teljesen elvesztem, nincs értelme a létezésemnek.

Újra kopognak az ajtón, egyszerre dugjuk ki fejünket a takaró alól, és a zaj forrása felé fordulunk. Hangos dörrenéssel kivágódik, és mosolyogva lépeget be Nuea. Arcán undorító mosoly terül el, tekintetéből az önelégültség sugárzik felénk.

– Drágám! Hát nem is üdvözlöd életed szerelmét?

– Talán Vee Vivis-nek hívnak? – szegem fel büszkén államat.

A takaró alatt megszorítja Kamphan kezemet, és egy félszeg mosollyal jutalmaz.

– Ki ne ejtsd annak a semmirekellőnek a nevét előttem! – háborodik fel. – Én vagyok a leendő férjed, társad, szerelmed!

– Egy valamiben igazad van – köpöm a szavakat –, a leendő férjem – a lehető legtöbb undort sűrítettem ebbe a két szóba –, de az én társam és szerelmem az egyáltalán nem te vagy!

– Majd megtanulod, hogy ki a főnök! – sziszegi fogai között – Addig foglak – ránéz Kamphanra, és visszanyeli a feltörni készülő szavait –, addig foglak nevelni, amíg ki nem vered a fejedből azt a csóró halászfiút.

– Meglátjuk – gúnyosan elvigyorodom –, ki keseríti meg kinek az életét – mászok ki az ágyból és elé állok. – Mert ahogy te tönkreteszed az életemet, úgy én is a tiédet! Ezt ne felejtsd el! – bököm meg mellkasát.

– Mit tudsz te tenni ellenem? – bizonytalanul neveti el magát.

– Ha eddig a menyországban érezted magad, tudd, ezen túl a pokol kénköves bugyraiban fogsz fürödni!

– Nem hiszem, ahhoz túl jószívű vagy!

– Nehogy azt gondold! – nevetem el magam. – Elvetted a legfontosabb embert az életemből. Most én következem!

Némán hápog, nem tud mit válaszolni. Igen, képes vagyok rá, meg tudom csinálni, és akkor majd rájön, hogy rossz emberrel húzott ujjat. Megmutatom neki, ki is az igazi Mark Masa.

Az leszek, aki mindig is voltam. Megvédem a szerelmemet, bármi áron, és a sérelmeket százszorosan adom vissza. Előások minden kis piszkos titkot róla és a családjáról. Megvan hozzá az ismeretségem, na és a pénzem. Kezdheted gyűjteni a pénzt a temetésedre, mert miután végeztem veled, a felsőbb tízezer számára halott leszel.