Vee

Mióta Mark visszatért a vásárlásból nagyon furcsán viselkedik, és ezt nem tudom hová tenni. Folyamatosan a fenekemben van, nincs tőle nyugtom egy percre sem. Néha azon kapom, hogy csak bámul ki a fejéből, de ha megkérdezem, hogy mi baja van, azt feleli, semmi, csak túlgondolom a dolgokat. De én nem így látom, és kezdek nagyon aggódni.

Nem akarom nyaggatni, mert olyankor elkomorul a tekintete, mint az éppen lecsapni készülő vihar, és félek, hogy még engem is magával sodor. Egyszerűen letarolna, és a földdel tenne egyenlővé. Ahhoz pedig egyáltalán nincs kedvem, jobban szeretem a nyugodt pillanatokat.

– Mark, mi lenne, ha elmennénk valahová?

– Mi jutott az eszedbe? – fordul felém egy félmosoly kíséretében.

– Elmehetnénk meglátogatni édesanyámat. Szeretném, ha személyesen is megismernéd.

– Oh... Az jó – szomorodik el tekintete.

– Már annyit meséltem rólad, ráadásul telefonon már sokszor beszélgetettek – közeledni kezdek és átölelem derekát.

– Mégis mit meséltél rólam? – karját nyakam köré fonja.

– Hogy elcsavartad a fejem!

– Mégis mikor mondtad ezt neki? – lepődik meg.

– Amikor még egyetemre jártunk.

– Azt is elmondtad, hogy milyen csúnyán kikosaraztalak?

– Nincs mit titkolnom – vonom meg vállamat. – Mindent tud rólam.

– Nagyon utálhat – húzza el száját.

– Nehogy azt hidd! – puszilom meg. – Azt mondta, hogy nem lehet az emberre rákényszeríteni azt, amit nem érez.

– Nagyon kedves tőle.

– Inkább az évek meg a rutin. Megélt már sok mindent, több tapasztalata van.

– Bölcs asszony! Ki gondolná, hogy a te anyukád! – csúfolódik.

– Nagyon vicces vagy! – szorongatom meg. – Szóval megyünk?

– Halasszuk el, kérlek...

Nem értem, miért kéri ezt. Normális esetben kiugrana a bőréből, és már szaladna is csomagolni. – Valami történt! – Biztos vagyok benne, már csak rá kell jönnöm, hogy micsoda.

Rosszul esik visszautasítása, annyira beleéltem magam a kirándulásba, és hogy végre megismeri anyukám életem kisértőjét. Leengedem karomat, hagyom lógni testem mellett, de ő utána kap és szorongatni kezdi.

– Vee, ne haragudj, tényleg... Csak...

– Mi csak? Már négy napja fura vagy, és nem tudok olyat tenni, amitől mosolyognál.

– Sajnálom, rossz passzban vagyok, majd elmúlik.

– Azért lehetnél rám is tekintettel, a barátod vagyok, és tudom, hogy titkolsz előlem valamit – rántom el kezemet.

– Ne vitatkozzunk, erre most nincs szükségem.

– Hát jó. Ha nincs erre szükséged, akkor magadra is hagylak.

– Vee, ne csináld! – vág könyörgő arcot.

– Tudod, hol találsz meg, ha beszélgetni akarsz.

Felkapom a kocsikulcsot, a telefonomat zsebre vágom és elviharzok otthonról.

Csak keringek a városban, nyelem a kipufogók bűzét, a csatornákból feláramló kellemesnek egyáltalán nem mondható szagokat. – Elegem van ebből! – Csapok a kormányra, ami bele is remeg. El akarok menni, messze a város zajától, a sarkokon magukat kínáló örömlányoktól vagy éppen örömfiúktól. A sikátorokban drogot áruló dílerektől.

Mert hát gyönyörű ez a város, tele nyüzsgéssel, vidámsággal, élettel. Ugyanakkor van árnyoldala is, ami most élesen kirajzolódik előttem. Így van ez, ha rossz hangulatba kerülök, akkor az elmém is sötét színeket vesz át, és mint egy mumus, folyamatosan pusmog, hogy menjek el, nincs itt semmi keresnivalóm.

Viszont, ha a másik oldalt nézzük, a legrosszabb helyzetben hagytam ott Mark-ot. Teljes kétségbeesés ült ki arcára, kezei remegtek, tekintete könnyekkel telt meg. Így a menekülés helyett inkább hazahajtok. Valahol a bűntudat és megbocsátás vékony mezsgyéjén egyensúlyozok, de győz az előbbi. Leparkolok az épület mögötti kis utcában, majd a tűzlépcsőn kettesével veszem a fokokat.

Aggódom, hogy már nem találom otthon. Esetleg megbántottam, és azt gondolja, nem ér meg ennyi fáradtságot. – Lehet elijesztettem? – Ha igen, abba beleroppanok. Nem tudnám elviselni, hogy most miattam hagyjon el. Végre megkaptam, az enyém, csak az enyém, egy ilyen kis semmiség nem veheti el tőlem, nem engedem.

Benézek az ablakon, némaság uralkodik a nappaliban, komor szürkeség, és a magány szivárog a falakból. Még a függöny se rezdül, konokul lóg lefelé, arra várva, hogy csináljak valamit. Megnyomom az ablak titkos pontját, az nyekeregve kipattan, így már könnyedén ki tudom nyitni, és már mászok is befelé.

– Mark, merre vagy? – kiáltom rémülten, de nem válaszol.

Benézek a szobájában, ágya megvetve, minden a legnagyobb rendben. – Mégis hol lehet? – Bemegyek a hálószobámba, a sötétítő behúzva, csak a gyenge résen szűrődik be egy kis világosság. Az ágyban összegömbölyödve egyik pólómat szorongatva ott fekszik ő, és halkan szuszogva alszik.

Leveszem a cipőmet, lábujjhegyen beosonok és bemászok mellé. Aggodalmam egy szempillantás alatt tovaszál, helyére békesség kerül. Óvatosan megfordítom, és a karomba emelem, nem ébred fel, karja öntudatlanul fonódik derekam köré. Álmosan nyitogatja szemeit, először meglepődés, majd boldogság járja át tekintetét.

– Visszajöttél? – rebegi, boldogan nyújtózkodva.

– Nem is lett volna szabad elmennem – puszilom meg homlokát.

– Semmi baj, igazad volt – összefűzi ujjainkat.

– Majd máskor elmegyünk, jó lesz így?

– Legközelebb? Hmm... Jól hangzik – tekintete a semmibe réved.

– Esetleg nem szeretnél találkozni? Hmm? – simítom végig ajkát.

– Dehogynem! Mindent szeretnék, ami veled kapcsolatos!

Tekintetéből látom, hogy őszintén, komolyan gondolja. Ez a tudat megnyugtatja zavaros gondolataimat, úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincs, érzem.

Mark feszültsége az idő múlásával csak nőtt. A munkájában egyre több hibát vétett, és most már a többieknek is feltűnt, hogy valami van vele. Tudom, hogy kezdenek ők is aggódni, de nem akarnak beleszólni. Amiért hálás vagyok, de azért egy-két jótanácsnak igazán örülnék. Mert kapcsolatok terén, ők kicsit tapasztaltabbak.

Fürdés után még tesz-vesz a lakásban, a dolgok állása szerint semmi sincs jó helyen. Megfogja az egyik szobrocskát, beállítja a sarokba, a fotelt áttolja a szemközti oldalra, majd vissza. Megunom nézni szerencsétlenkedését, ezért szólok neki.

– Mark, gyere ide egy kicsit – ütögetem meg a kanapét.

– Mi a baj Vee? – áll meg előttem, ujjaival végigszánt a hajamon.

– Inkább azt kérdezném, hogy te jól vagy-e? – nézek fel szomorkás tekintetébe.

– Persze, miért ne lennék? – mosolyog le rám, de ez egyáltalán nem őszinte.

Hátradőlök a kanapén, kezét fogva húzom, hogy kövessen. Feltérdel, a kanapé kemény matraca besüpped alatta.

Rácsücsül térdemre, sóvárogva végigvezeti tekintetét ruhával takart testemen. Megkönnyítem döntését, gyorsan lerántom magamról a pólómat, tenyerét végighúzom mellkasomon. Beharapja alsó ajkát, majd előre hajol, centikre megállítja ajkát az enyém előtt.

– Kívánlak – suttogja és belemarkol hajamba, amit hátrahúz.

– Akkor elégítsük ki a vágyaidat? – suttogom.

– Ez nem kérdés! – lecsap ajkával, résnyire nyitja, felkínálva számomra, hogy behatoljak.

Lassan kóstolgatom, ízlelgetem, mézédes, akár a harmatcsepp. Óvatosan tapogat, ujjainak érintése nyomán libabőrös leszek.

Az odakintről beszűrődő rózsaszínes, narancssárgás lemenő nap fénye bearanyozza Mark körvonalát. Pont úgy néz ki, mint egy angyal.

– Tárd szét a karod – kérem tőle komoly hangon.

Megteszi, és a mögötte elnyúló árnyékban a szárnyait vélem felfedezni. Azt hiszem, csak káprázik a szemem, – pislogok párat – de a jelenés megmarad. Lehámozom róla a felsőjét, így lesz teljes a kép.

Hófehér bőr, bearanyozva, angyalszárnyakkal. Arcán éteri mosoly, mi előcsalta gödröcskéit, fekete haján megcsillan a fény. Szemeiből a szerelem különböző árnyalatai néznek velem farkasszemet.

– Akár egy angyal – mondom neki megbűvölve.

– Akkor te mi vagy? Az ördög?

– Nem, én az vagyok, aki ezt a gyönyörű jelenést a magáénak tudhatja.

Combja alá nyúlok, és felemelkedem. Könnyedén megy, számomra könnyű, mint egy tollpihe. Szorosabban fonja karjait nyakam köré, és bevonulok vele hálószobámba.

A franciaágy sötétkék takarója hívogat, azt várja, hogy letegyem a kezemben tartott lényt. Egyik lábammal feltérdelek, gyengéden lefektetem, és élvezem a látványt. A sötét és a világos színek kontrasztjai szemet gyönyörködtetőek.

Beakasztom ujjaimat a nadrág peremébe és elkezdem lehúzni róla. Próbálom minél jobban húzni az időt, ez a pillanat izgató mindkettőnk számára. Mikor megvagyok, felegyenesedek, hagyom, hogy tekintetével felfaljon. Keze vándorútra indul testén. Elsőnek kecses nyakán vonul végig, majd kulcscsontján. Miközben ezt csinálja, letolom nadrágomat, amit az alsóm követ.

Ott állok előtte meztelenül, az érintésére várva. Feltérdelek az ágyra, lábait szétválasztom, mint amikor a folyó új utat tör magának, és a jobbikat felemelem.

– Ez a lábad – csókolom meg lábfejét –, a keleti partvidék, egészen Pattaya-tól haladva Bangkok felé.

Aprókat harapdálok finom bőrén. Végigfuttatom nyelvemet bokáján, lábszárán, majd belső combján, egész fel, a hajlatáig.

– A másik pedig – emelem fel –, a nyugati partvidék, egészen Phetchaburi tartománytól országunk fővárosáig.

Megismétlem a mozdulatokat, amit a jobb lábán csináltam. Nyöszörögni kezd, de nem mozdul, csak meg-megrezzen.

– És ez itt? – mutat ágyékára.

– Oh, ez a legfontosabb –suttogom fölé hajolva. – Bangkok.

Körbecsókolgatom ágyékát, péniszét kerülgetve, ami már az ébredés jeleit mutatja. Nyelvemmel vékony csíkot húzok egészen köldökéig, majd megfújom.

– Itt folyik a Csaophraja folyó, kerülgetve a domborzatot – érintem meg kockáit.

– Mondd tovább – kérlel.

– Fölfelé haladva – nyalom tovább –, kettéválasztja országunkat.

– És itt mi van? – mutat mellkasának jobb oldalára.

– Mae Ping Nemzeti Park, dombjaival, hegyeivel – kapom be a megkeményedett mellbimbóját.

Lehunyja szemét, úgy élvezi mesémet. Néha megsimogatja hátamat, tarkómat, hajamat.

– Mesélj a másik oldalról – nyöszörgi.

– Ez? – csavarom meg bimbóját. – Pontosan a szíveden keresztül áramlik a Mekong folyó, felette az otthonom terül el, Khok Mat.

– Csak a te otthonod? – kérdezi kétségbeesve.

– Ahol az enyém – csókolom meg a szíve fölötti bőrterületet –, ott a tiéd is.

– Köszönöm...

– A szépen ívelt nyakad egy átjáró, hogy egy más országba kerülj.

– Akkor a fejem Laosz?

– Igen – puszilgatva haladok felfelé.

– Mégis miért?

– Mert ellent mondasz a születésed óta berögződött nevelésnek. Más világ.

– Vee... Ez...

– Ne mondj semmit! – tapadok ajkára, majd elindulok visszafelé a kikövezett úton.

Mikor visszaérek Bangkokba, megfogom felhőkarcolóját, és húzogatni kezdem, hogy az ég felé meredjen.

– Olyan jól csinálod, sze...

– Hmm... Mit akartál mondani? – emelem fel fejemet.

– Szeretem azt, amit velem teszel.

– A legjobbat még nem is mondtam.

– Mit? – értetlenül emeli fel fejét.

Teljesen szétfeszítem lábát, és lejjebb csúszok.

– Bangkok torkolatáról még nem beszéltem...

– Hogy miről?

– A Csaophraja torkolatáról, ami a csatornában végződik.

– Oh...

Behajlítom lábait, majd bejáratát ostromlom. Szívogatni kezdem, nyalogatom. Nyelvemmel átszakítom a gátat és bejutok a csatornába.

Simogatom lábát, miközben alsó fele tocsog a nyáltól. Kicsit feljebb helyezkedek, karomra támaszkodok. Számhoz igazítom merevedését, először csak makkja veszik el üregemben, majd a hossza is. Lassan nyalogatom, szopogatom, mint egy jófajta nyalókát, kiélvezve annak minden olvadozó cseppjét.

Ujjamat összekenem nyálammal, majd nyomogatni kezdem rózsáját, mi gyorsan enged, a sok használatnak köszönhetően. Mozgatni kezdem, ki és be, néha ollózok is, miközben számból nem eresztem. Minden cseppjét magamba szívom, kár lenne akár egyet is elpocsékolni.

– Vee, feküdj mellém – kéri, nem tudok ellenállni neki.

Odafekszek mellé, oldalamra fordulok, puha bőrét simogatom.

– Hogy lehetek ilyen szerencsés? – puszilom meg vállát.

– Az lennél? – fordul meg ő is, nem néz szemembe.

– Ha rólad van szó, akkor mindenképpen – csípőjét közelebb húzom, és ékességét markolom.

– Ne gondold, hogy ilyen jó vagyok – fogja meg kezemet és szájához emeli.

Behajlítja ujjaimat, csak a középsőt hagyja, azt bekapja. Nyelvét körbejáratja rajta, szívogatja, önfeledten szopogatja.

Szabad kezével hátranyúl, addig keresgél, amíg rá nem akad hosszomra. Elégedett sóhaj hagyja el száját, majd egyből masszírozni kezdi fejét.

– Ugye csak én létezek neked? – suttogom nyakhajlatába.

– Csak te, és senki más...

– Maradjon is így – dünnyögöm és szívni kezdem a nyakát.

– Vee, téged csakis téged – kezét tarkómra csúsztatja, és szorosan magára húz. – Szívd ki rendesen!

Olyan kétségbeesett a hangja, nem tudom mire vélni. – Talán azt gondolja, hogy nem szeretem eléggé?

Hangosan veszi a levegőt, kezemben egyre keményebbé válik, ahogy én is az övében. Farkamat fenekéhez igazítja, végigszántja vele vágatát, és erre nyöszörgésben tör ki. Mozogni kezd, ringatózik, sóhajtozik ölelésem után.

Felemelem lábát, egyből tudja, hogy mire készülök, ezért megtartja a levegőben, amíg rózsájához igazítom hosszomat. Átveszem tőle a lábát, megtartom, és apró mozdulatokkal elkezdek behatolni.

– Igen, ez az! – nyögi, és jobban rám tolja hátsóját.

– Megadom neked, amit kérsz! – csókolgatom nyakát, vállát, az összes bőrfelületet, amit csak érek.

– Köszönöm – hangja elcsuklik, mint amikor visszafojtják a sírást.

Kihúzódom testéből, hátára gördítem, és újra behatolok. Teljes súlyommal ráhelyezkedek, lassan mozgok, szinte csak lüktetek benne. Ujjainkat összefűzöm, és belenézek örvényló szemébe.

Minden egyes, apró lökés a vég felé sodorja, lassú izzás ez, nem olyan heves és forró, mint általában. De mégis azt érzem, hogy érzelmileg most kapcsolódunk egymáshoz a legjobban. Lábát átkulcsolja derekamon, kezével hátamat simogatja. Lihegek a megerőltetéstől, sokkal nehezebb visszafogni magam, mint beleadni minden erőmet.

Gyöngyözik homlokomon az izzadtság, de nem érdekel. Lenézek bájos arcára, és nem hiszek a szememnek.

– Te sírsz? – döbbenek meg és még a mozgást is abbahagyom. – Fájdalmat okoztam?

– Csak örömkönnyek – bújik nyakamhoz. – Minden a legnagyobb rendben! – próbál megnyugtatni, de nem hiszek neki.

– Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod! – simogatom meg haját.

– Nagyon is jól tudom, és ezt szeretem benned – fogja meg kezemet, és tenyerembe puszil.

– Csak ezt? – incselkedek vele, mire egyből felfelé görbül szája.

– Ha jól teljesítesz, – mozgatja meg alfelét – akkor elmondom, hogy még mit.

– Legyen – mellé támaszkodok, és elkezdek mozogni.

Fülemben csengenek nyögéseinek még az utórezgései is, teljesen átadja magát az érzéseknek, vágyainak és nekem.

Orrom hegyéről mellkasára csöppen egy izzadtságcsepp, annak közepén billeg. Feltérdelek, fenekét feljebb húzom, majd előre dőlök. Hús a húshoz, test a testhez ütődik. Nagyobb tempóra kapcsolok, szüksége van rá, ahogy nekem is.

– Már mindjárt – lihegi.

– Tudom – érzem összehúzódásaiból.

Közénk akar nyúlni, de megelőzöm. Elütöm kezét, mert most azt szeretném, hogy ténylegesen tőlem menjen el, minden értelemben.

Simogatom makkját, elkenem rajta a váladékot, majd megragadom és verni kezdem. Majdhogynem sikerül egy ütemre csinálni, de a csípőm kicsit gyorsabban mozog. Lehajolok, ajkunk összeforr, teljesen belesüppedünk a pihe-puha párnába.

– Mmm... – nyöszörgi, és már ebből is megértem, hogy mindjárt elmegy.

Megtekerem csípőmet, felfelé döfök, majd lefelé, utána újra körkörösen. Kipattan szeme, háta ívbe hajlik, vállamba mélyeszti körmeit, és közénk élvez.

Ennek köszönhetően egész testem görcsbe áll, lábujjaim begörbülnek, és még egy utolsó durva lökés kíséretében forró nedvemet szűk járatába spriccelem.

– Mark – zuhanok testére.

– Mi az? – mosolyog szemembe.

– Tudod, hogy fontos vagy nekem?

– Mindig is tudtam.

– Akkor jó.

Ölelkezünk egy darabig, majd felkelek és kimegyek rendbe tenni magam. Miért érzem azt, hogy a mostani szeretkezésünk teljesen más volt?

Talán az érzéseink miatt, amiket egyre jobban megmutatunk a másiknak? Mindegy is, megtisztítottam magam, felkapok egy alsónadrágot és megyek is vissza. Leheveredek az ágyra, hátradőlök, figyelem Mark távolodó alakját.

Meg akarom várni, hogy visszatérjen, de kezdek bóbiskolni. Próbálom erőszakkal nyitva tartani szememet, de úgy látszik, legyűr a fáradtság. Azt még érzem, ahogy süpped az ágy, meleg teste hozzám bújik, ránk hajtja a takarót.

Fordulok egyet, lábamat átvetem rajta, felsőtestét átölelem, szorongatom, el nem engedem. Olyan kellemes az illata, egész életemben ezt szeretném érezni, ahogy testének melegét, csókjainak ízét, vágytól csillogó szemét.

– Mark – motyogom –, ugye nem hagysz el?

– Mmm...

– Mark, én... szeretlek...

Testének enyhe remegését érzem, néha még sípol is, ahogy veszi a levegőt, és mintha szipogna. Biztos a meghatódottságtól, hogy végre kimondtam. Nyakába fúrom arcomat, megszorongatom, és újra kimondom.

– Szeretlek, annyira szeretlek...