Mark

Tegnap éjszaka óta hivatalosan is mi vagyunk. – Nem tudom elhinni! – Azóta fülig ér a szám, mintha pillanatragasztóval odaragasztották volna. Még Vee is csak mosolyog rajtam, néha összeborzolja hajamat, majd megy a dolgára. Ráadásul úton útfélen elkap és csókokkal borít, amit én boldog sóhajokkal fogadok.

Csak délután kell munkába állnom, a délelőtti műszakot Yiwaa viszi. Általában ilyenkor elég egy ember, később lesz nagyobb a hajtás. Ábrándosan pihentetem államat a kanapé háttámláján és hallgatom, Vee kiszűrődő dúdolását a fürdőből. Elég sokáig sétálgattunk az éjszaka, beszélgettünk az elmúlt évekről, illetve, hogy miket szeretnénk majd a jövőben elérni. Megváltoztunk mindketten, és ezt egyikünk sem bánja.

Végre jön a kedvenc jelenetem. Izgatottan bámulom az ajtót, már nyílik is, először a meleg gőz áramlik ki rajta, végül Vee jelenik meg, dereka körül törölközővel, sötét hajából csöpög a víz. Megrázza, majd beletúr és hátrasimítja. Izomzata minden mozdulatánál kirajzolódik, a nedvességtől még fénylik hibátlan, világos bőre.

– Mindjárt elfolysz ültödben! – villantja rám ellenálhatatlan mosolyát. – Hozzak esetleg tálcát vagy törölközőt?

– Ne! Csak magadat! – tárom szét karomat.

– Biztos, hogy ezt akarod? – húzza fel szemöldökét és látom, hogy valamire készül.

– Naná! – harapom be alsó ajkamat, mert tudom, hogy ez beindítja.

Öt hosszú lépéssel ott terem előttem, hanyatt dönt és rám fekszik. Az sem zavar, hogy vizes leszek, egyszerűen a karjaiban akarok lenni.

Addig bűvészkedik, amíg teljesen szétfeszíti lábamat, közé ékelődik, egyik karjára támaszkodik, míg a másikkal pólóm alá nyúl. Fürge ujjai zongoráznak bordáimon, gyengéden, ahogy a lágy dallam szól, majd erősebben, mikor a dal azt kívánja.

– Megkaptad, amit akartál? – suttogja szemembe nézve.

– Azt hiszem, még annál is többet – simogatom végig karját.

– Még szerencse, hogy véletlenül itt kötöttél ki.

– Mikor? – értetlenül pislogok.

– Miután különváltunk a reptéren – hajol le és megpuszil.

– Oh, hát, ízé – forgatom szememet –, az nem teljesen véletlen volt – hunyom le pillámat.

– Hogy mondod? – csípi meg mellbimbómat, mire egyből kipattan a szemhéjam.

– Tudtam, hogy hol talállak – dadogom.

– Az szép! Direkt jöttél ide? Az legalább igaz, hogy nem volt hová menned?

– Persze, hogy igaz! – fújtatok. – Nem akartam még elszakadni tőled, így megkerestelek.

– Mégis hogyan? Nem árultam el magamról semmit, és az interneten se találhatsz meg.

– Téged nem is, de a bárodat igen! – mosolyodok el.

– Arról se meséltem neked.

– Emlékszel, amikor Hawaii-on voltunk, egy névjegykártyát csúsztattál oda egy lánynak.

– Igen?

– Hát, kilestem, és megjegyeztem, amit láttam.

– Számító kis dög vagy! – mondja komolyan, de szeme mosolyog.

– Tudod jól, ha valamit szeretnék azért mindent megteszek!

– És te engem akartál? – végighúzza orrát arcélemen.

– Nagyon úgy néz ki.

– Haragudnom kellene rád, de nem tudok – illeszti ajkát enyémre.

– Mmm...

Azt hittem, jobban meg fog haragudni rám, de úgy látszik, hogy a történetünk alakulása igazán kedvére való.

Most, hogy belegondolok, még én sem tudom biztosan, miért is jöttem akkor ide. Persze, vele akartam lenni, újra be akartam lépni az életébe, de hogy ilyen szinten, arról halvány lila gőzöm se volt. De egyáltalán nem bánom, sőt! Ha nem jöttem volna hozzá, azon gyötrődtem volna egész életemben. Mi összetartozunk, nem hiába fújt össze minket újra a szél.

Nyakamba temeti arcát, néha meg is csókolja, azon kívül csak öleljük egymást. Nem is tudom, volt-e valaha is olyan személy, akivel ennyire élveztem volna az együtt töltött pillanatokat. Általában mindig nyüzsögtem, folyton csinálni akartam valamit, igazi nyughatatlan lélek voltam. Még Nuea-val se tudtam egy rendes filmet végignézni mocorgás nélkül.

– Vee, kellj fel, menned kell dolgozni – ütögetem meg hátát. – Mindjárt dél...

– Tudom, de olyan jó itt.

– Nemsokára én is csatlakozom, de előtte még elugrok a boltba.

– Ráér! Maradj itt velem – dünnyögi.

– Maradok, amíg el nem indulsz.

Addig ütögetem mellkasát, amíg felemelkedik, kicsit arrébb gurulok, ő pedig befekszik mögém. Még fél órát pihentünk így, majd felkelt, felöltözött és jókedvűen elindult dolgozni. Hát igen, ő az én emberem, szeretem.

A nap hétágra süt, alig látni pár felhőpamacsot az égen, azok is ólomlábakon araszolnak tovább. A szellő éppen hogy meglebbenti a fák leveleit. Az emberek itt-ott beszélgetnek, sietnek valahová, az utcai árusoknál hosszú sorok kígyóznak. – Csodaszép nap! – Belemosolygok a világba, mert minden okom megvan rá. – Végre élek! – Majd kicsattanok a boldogságtól, és azon gondolkozom, hogy szeretném Vee-t meglepni valamivel. Olyan dologgal, amit pénzen nem lehet megvenni, ami kettőnkről szól, és majd hosszú-hosszú idő után örömmel gondolunk vissza rá.

A lámpa pirosra vált, ezért megállok a gyalogosátkelőnél. Nézelődök jobbra, balra, mikor egy sötétített üvegű autó áll meg előttem. Egy öltönyös fickó száll ki az anyósölésről és elém áll. Az se érdekli a sofőrt, hogy a többi sofőr nyomja a dudát, ész nélkül.

– Khun Masa, velünk kell jönnie.

– Miért is kellene? – rémülten lépek hátra párat.

– Az apja küldött minket.

– És ha nem megyek? – húzom fel szemöldökömet.

– Akkor a bárba megyünk, és annak nem lesz jó vége.

Nagyot nyelek, ennek a fele sem tréfa. Ha apám akar valamit, akkor azt eléri, és nem szeretnék Vee-nek okot adni az aggódalomra.

Az öltönyös kinyitja nekem a hátsó ajtót, én meg kénytelen, kelletlen beszállok. Hangosan rám csapja, majd visszaszál a fickó. Kattan a gyerekzár, nincs menekvés, visznek a vesztőhelyemre. Végre elindulunk, megszűnik a tülkölés, csak a kerekek surlódását hallani az aszfalton.

Ennyit a jó napról, döntöm fejemet az üvegnek, és már előre félek, hogy mit fog mondani az én drága jó apám. Gyanítom, hogy semmi jót. – Hogy talált meg? – Már jó pár hét eltelt az incidens óta, és esze ágában se volt megkeresni. – Most miért?

Apám irodájába visznek, pont úgy, mint egy rabot. Még jó, hogy vezetőszárat nem tettek kezemre. Kisérőm kopog az ajtón, és mikor érkezik az engedély, belépünk. Félhomály fogad, kicsit frusztráló. Jóatyám a mahagóniszínű íróasztala mögött gubbaszt, közben a monitorját bámulja.

– Ülj le – utasít.

Feszélyezve leülök, gyomromban a szorongás még jobban felerősödik.

– Miben segíthetek? – kérdezem.

– Három hét múlva hozzámész Nuea-hoz – jelenti ki.

– Hogy mi? Én biztosan nem!

– Ha azt mondtam, akkor úgy lesz – pillant rám ellenkezést nem tűrően.

– Felejtsd el! Nem fogok – keresztbe teszem karjaimat.

– Mark, ne játssz a türelmemmel!

– Miért kellene hozzámennem? Nem is szeretem!

– Fiam, az üzlet! Akarom azt az egyesülést! És csak akkor jöhet létre, ha odaadlak nekik.

– De miért?

– Mert nem elég a pénz, biztosíték is kell, és az te vagy.

– Talán nem vagyok elég jó neked? – lép ki a sötétségből Nuea, és helyet foglal velem szemben.

– Nagyon nem vagy! –háborgok.

– Talán az a proli semmirekellő pultosfiú jobb nálam?

– Ha tudnád mennyivel jobb, mint te!

– Még a lábadat is szét tetted neki – néz rám lesajnálóan.

– Neked ahhoz semmi közöd.

– Dehogynem! Az én leendő férjemet dugja minden este!

– Szépen beszélgessünk – szól közbe apa –, nem tűröm a csúnya beszédet.

– Elnézést apuka – bazsalyog rá Nuea –, de mérhetetlenül bánt, hogy Mark csak úgy odadobta magát egy... egy... éhenkórász semmirekellőnek.

– Vee–nek a kisujja is sokkal többet ér, mint te valaha is értél vagy érni fogsz!

– De mégis honnan tudsz róla?

Elém dob egy borítékot, amit kinyitok és rólunk készült képekkel van tele. Főleg tegnap készültek, ahogy a bárban beszélgetünk, éppen átölel. A vállamon nyugtatja állát, megpuszil és ilyenek.

– Látod, semmi sem marad titokban.

– Te voltál az a fura fickó a bárban? – kérdezek döbbenten.

– Saját szememmel akartam látni, hogy mennyire alacsonyodtál le – szűri a szavakat fogai között.

– Apa, – fordulok felé –nem megyek hozzá.

– Két választásod van –emeli fel ujjait –, hozzámész Nuea-hoz és mindened meglesz, vagy együtt maradsz ezzel a paraszttal, és a földdel teszem egyenlővé az életét.

– Hogy mi?

– Elveszek tőle mindent. A bárját, a lakását, de még az anyját is tönkreteszem. Földönfutók lesztek, szépen lassan meggyűlöl, és sírva fogsz hazarohanni.

– Ezt nem teheted... – dadogom.

– Dehogynem, és meg is fogom – szúrósan néz szemembe. – Egy heted van eldönteni, utána vállalnod kell a döntéseid következményét. Elmehetsz!

Kezével int, hogy távozzak. Remegő lábakkal felállok, forog velem a világ, de azért annyira sikerül összeszednem magam, hogy elhagyjam az irodát.

Még ki se érek az épületből, Nuea ragadja meg könyökömet és magával rángat. A szomszédos kávézóba cibál, sajnos eszembe se jut ellenkezni, a döbbenet úrrá lett az elmémen. Belökdös a leghátsó boxba, alig van világítás, de nem érdekel. Rendel három kávét, amit gyorsan ki is hoznak, majd csúsztat egy kis borravalót a pincérnek, azzal a címszóval, hogy ne zavarjanak.

– Tudod, hogy el kell fogadnod az ajánlatot, ugye? – felsőbbrendűen néz rám.

– De nem akarom –suttogom.

– Ez nem akarás kérdése, meg kell tenned, különben vége a szeretődnek. Rosszat akarsz neki?

– Semmiképpen.

–Akkor készülj fel! De vedd tudomásul, most már úgy kell tenned, ahogy én fütyülök.

– Mégis hogyan?

– Azt csinálod, amit én mondok. Azzal beszélsz, akivel megengedem. Az ágyban pedig aláveted magad az akaratomnak, de tudd, nem lesz kellemes.

– Van szeretőd! Engem hagyjál békén! – forgatom a poharat.

– Tudod, ha ő megkóstolhatott, akkor én is megtehetem.

– Egyáltalán nem így van!

– Szóljak apádnak?

– Miért?

– Nem engedelmeskedsz nekem, és ez nem tetszik. Veszélyezteti a kapcsolatunkat.

– Te egy bólogató babát akarsz?

– Valami olyasmit, amivel azt teszek, amit akarok.

– Keress mást! – utasítom vissza a lehetőséget.

– Téged akarlak. Gondolj bele... Minden éjszaka az ágyamban leszel, és kínok közt fogsz vergődni – kortyol bele a gőzölgő italba.

– Remek kilátások – dünnyögöm. – Hogy találtál meg?

– Egy angyalka volt segítségemre!

– Kicsoda?

– Itt is jön...

Hátrafordulok, és nem hiszek a szememnek. Ritz sétál be magabiztosan, és önelégülten ül le Nuea mellé. Csak pislogni tudok a döbbenettől, nem értem ezt az egészet. Azt viszont látom, hogy rövid időn belül sikerült nagyon közeli kapcsolatba kerülniük. Úgy simul hozzá, mint egy pióca, kezét combján fekteti és fülébe sutyorog.

– Elvitte a cica a nyelvedet? – néz rám sajnálkozóan Ritz.

– Te állsz a háttérben? – nyögöm ki.

– Megmondtam, hogy ezt még megbánod! – szikrázó szemekkel néz rám.

– Mit ártottam neked?

– Elvetted tőlem, ami az enyém volt! Tudod, kölcsönkenyér...

– De így Vee-nek is fájdalmat fogsz okozni!

– Mert őt annyira érdekelte, hogy mit okoz nekem?

– Rólam se feledkezzünk meg! – szól közbe Nuea.

– Miért neked mit okozott? – kérdezem tőle.

– Megdugta azt, akit én akartam.

– Kapcsolatunk alatt egyszer se hoztad ezt szóba...

– Hülye lettem volna! Akkor elszaladsz, és nem jössz hozzám.

– Odalett volna a pénz?

– És a hírnév és a csillogás... De legfőképpen a pénz.

– Undorodom tőletek!

– Majd megszokod. Egyébként, kicsapongó életet fogok élni, jobb, ha már most tudatosítod magadban.

– Ez nem gond, megkönnyebbülés.

– Viszont neked nem szabad – int nemet ujjával. – Ha megcsalsz, azt nagyon meg fogod bánni.

– Nem egyeztem bele!

– Belefogsz, muszáj lesz – mosolyodik el Ritz. – Különben a drágalátos Vee-d teljesen tönkre fog menni.

– Apád el fogja érni, hogy soha az életben ne tudjon felállni! – nevetgél közbe Nuea.

– Azt hiszem, én most megyek – állok fel, és már indulnék is, de megállít leendő férjjelöltem.

– Hová mész?

– Van még egy hetem, nem emlékszel? – mondom meggyötört hangon. – Ez az idő még az enyém.

Nem várok választ, sebes léptekkel hagyom el a kávézót.

Amint kiérek, patakokban kezd el folyni a könnyem, nem akarom elhinni, hogy ez velem történik meg. Még reggel azt hittem, boldog, csodálatos életem lesz egy olyan ember mellett, akit teljes szívemből szeretek. És mindez egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Nem tehetem meg, hogy nem engedelmeskedek apám akaratának. Vee megdolgozott mindenért, amilye van, és én nagyon büszke vagyok rá, hogy önerőből jutott arra a szintre, ahol most van. Nem bírnám elviselni, hogy én okozzam a vesztét.

Akkor már inkább gyűlöljön meg, utáljon, kívánja a halálomat. És miután ezzel megvolt, szépen lassan elfelejt, talál valakit maga mellé, és boldogan éldegélnek majd, miközben a bárban dolgozgatnak. Vesznek majd egy közös lakást, lesz egy kutyájuk vagy egy macskájuk, esetleg mindkettő. Lesz közös gyerekük, majd megoldják.

Csodálatosan kiegyensúlyozott életük lesz, pont olyan, amit magamnak képzeltem el, vele. Talán, ha szerencsém van, majd messziről figyelhetem őket, már attól boldogság fog eltölteni, hogy látom, ahogy tovább lép és éli az életét.

Meg tudok békülni a sorsommal, vagyis meg kell békülnöm. Beletörődök, nincs mese, érte még erre is képes vagyok. Az sem érdekel, hogy mennyi nehézségen kell majd keresztülmennem, semmibe fognak venni, én csak egy használható játékszer leszek, semmi más.

Ráadásul ezt még apám is helyesli. Egy cseppnyi sajnálat, szánalom nem volt szemében, csupán a rideg számítás. Szinte láttam a szemében peregni a bath-okat, és gondolatban már az összeolvadás okozta előnyöket latolgatja. – Miért utál ennyire? – Egyszerűen nem értem. – Tényleg csak ennyi lennék számára? Egy eszköz?

Megteszem, meg kell tennem, de még van egy hetem. Olyan csodálatossá kell varázsolnom, ami egy életre szóló emlékeket biztosít számomra, mert ezekre bizony, szükségem lesz. Másom se lesz, csak ez.

Össze kell szednem magam, ilyen állapotban nem mehetek vissza, még észreveszi Vee, hogy valami baj van. Nem akarom, hogy aggódjon, elég lesz majd ha akkor tudatosul benne, mikor még egyszer, utoljára kilépek életéből. Remélem, még ezt az utolsó csalódást át fogja vészelni, muszáj lesz neki. Egy szebb jövő reményében el kell felejtenie, így lesz neki a legjobb, és talán, nekem is.