Vee

Háromnapi aggódás után az elveszett bárányka hazatalált. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, ugyanakkor fellángolt bennem a düh. El se tudja képzelni, min mentem keresztül ez alatt az idő alatt. Büszkeségből nem kerestem, nem mintha ő izgatta volna magát miatta.

Mikor megláttam, nem akartam mást, csak átölelni, magamhoz szorítani és el nem engedni. Ehelyett játszottam a közömböset, és durván beszéltem vele. Pedig még a kedvencemet is megfőzte, csak hogy kedveskedjen nekem. Tudom, hogy csak békíteni akart, de akkor ez nem nagyon hatott meg.

Hallottam, hogy fürdik, majd azt is, hogy hangosan bevágja maga mögött az ajtót. Ekkor jelzett a pocakom, hogy igencsak éhes. Amióta elment, alig ettem pár falatot. Ezért kiosontam a konyhába és a lábast magam elé véve elkezdtem befalni a nekem szánt falatokat. Annyira finom volt!

Később megfürödtem, és nem bírtam megállni, hogy rá ne nézzek, amiből az lett, hogy a karjaimban kötött ki. Talán egy óráig tanulmányoztam békés, feldagadt arcát, vörösre harapdált száját. Annyira az elején vagyunk ennek a valaminek, ami közöttünk van, nehéz az összecsiszolódás, de majd megoldjuk, persze, ha ő is akarja.

A reggeli találkozásunk a konyhában, az elvárásaim felett teljesített. Megtudtam, amit akartam, sőt, talán még annál kicsit többet is. És az a csók! Valami isteni volt, sose gondoltam volna, hogy három nap megvonás ennyire kétségbeesetté tesz.

Legszívesebben ágyba vittem volna, de sajnos nem tehetem meg. Az embernek vannak kötelességei, amiket meg kell tennie, bármennyire is mást szeretne az illető. A három nap alatt elhanyagoltam a munkámat a többiek rovására, még egy napot nem lehetek távol.

Gondolatomból Yoo térít magamhoz, mosolyogva áll a pultnak támaszkodva.

– Visszatért a galambocskád? – kérdezi.

– Még tegnap este! – mosolyodom el.

– Alig vártad, mi? – játékosan mozgatja meg szemöldökét.

– Ilyet sose vallanék be, de ha mégis, akkor valószínűleg igazad lenne.

– Vee, nem szégyen az, ha az ember szerelmes!

– Tudom...

– Olyankor csicseregnek a madarak, a világ virágba borul, és a borús időt is verőfényes napsütésnek érzékeled.

– Micsoda bölcs szavak! – alig bírom visszafojtani a nevetésemet. – Veled is ez a helyzet?

– Az én szerelmem olyan mély – teátrálisan szívére teszi kezét –, hogy az emberi ésszel felfoghatatlan!

– Nagy szavak! – még ilyennek sose láttam barátomat.

– Így is gondolom – ábrándosan néz ki fejéből. – Ő az egyetlen csillag az égen, ami a legfényesebben ragyog!

– Egyre kíváncsibb vagyok, ki lehet a te nagy szerelmed?!

– Hmm... Csak akkor mutatom be, miután elköteleződtél! Addig nem!

– Miért is?

– Mert ha már elrabolták a szívedet, akkor nem tudsz első látásra beleszeretni!

– Jézus! Mennyire nyálas vagy! – berzenkedek. – Nem vagy beteg?

– Nem, csak szerelmes! – könyököl a pultra és ábrándozva néz ki fejéből. – Majd megérted.

– Azt hiszem értem, csak én nem vagyok ennyire... ennyire... – mutatok végig rajta –, hát ilyen.

Nevetve csóválja fejét, tisztában van azzal, hogy hogyan viselkedek, ha szerelmes vagyok. Az igaz, hogy nem szoktam ennyire romantikusan fogalmazni, de ugyanakkor én a tetteimmel mutatom meg, hogy mennyire oda és vissza vagyok a páromért. Legalábbis szerintem.

Amikor szerelmes voltam Mark-ba, hmm... , nem amikor, ez rossz kifejezés. Akkor régen mindent megtettem érte, bármire is szüksége volt. Legyen az egy tanács, szívesség, vagy csupán csak egy váll, ahol kisírhatta magát. És most is megtenném mindezeket, de csak érte. Annak a kis bolondnak sikerült újra közel kerülnie hozzám, pedig nem akartam, hogy így történjen, nagyon nem.

De most minden más. Leengedte falait, hagyta, hogy közeledjek és önként omlott a karjaimba. Még arról is képes volt lemondani, hogy ő legyen a domináns, és mindezt miattam. Visszalopta magát szívembe, és semmi se tudja megakadályozni, hogy újra belé szeressek. Ez a keresztem, folyton csak őt keresni, őt szeretni, őt védeni.

Csörögni kezd Yoo telefonja, előveszi, és boldogan mosolyogva emeli füléhez. Mutogat, hogy maradjak csendbe, majd megszólal.

– Igen, kis tündérbogaram? – ettől a mondattól nagyra nyitom szememet. – Mi lett a barátommal?

– ...

– A jelek szerint, – pillant rám jelentőségteljesen – minden rendben.

– ...

– Akkor ma munka után rohanok is hozzád!

– ...

– Nem, még nem. De már nem sok kell hozzá, csak ugye fától az erdőt!

– ...

– Jól van, résen leszek! Szeretlek!

– ...

– Este találkozunk, csókollak!

Lerakja a telefont, mindentudóan mosolyog rám. Olyan érzésem van, mintha rólam beszélt volna a telefonba, de elhesegetem a gondolatot. – Ugyan miért beszélne pont rólam?

Betessékelem Yoo-t a konyhába, ideje munkába állnia, az ételek nem fognak elkészülni maguktól. Ma nem lesz túl nagy forgalom, csak szállingóznak az emberek.

Nyílik az ajtó és egy fiatal férfi lép be, magas, normál testalkatú, de ami igazán feltűnő benne, hogy kiált róla a márkás ruha. A pult felé lép, baseball sapkáját az arcába húzza, így csak az állát és a száját látom.

– Mit adhatok? – kérdezem.

– Egy ananászlevet és egy jeges kávét – válaszolja.

Kifizeti az árát, majd a rendelését meg se várja, leül az egyik leghátsó asztalhoz. – Furcsa – gondolom magamban, és nekilátok elkészíteni az italait. Tálcára rakom és kiviszem hozzá, amit illedelmesen megköszön.

Hideg és kimért, még nem találkoztam ilyen személlyel. De ez nem az én dolgom, így nem foglalkozom vele. Visszaindulok a pult mögé, útközben összeszedem a kiürült poharakat, majd berakom őket a mosogatógépbe.

Csoszogást hallok a feljáró felöl, ezért arra pillantok és még pont időben, Mark jelenik meg széles mosollyal. Munkához öltözve vonul végig, megkerüli a pultot és szorosan mellettem áll meg. Széles mosollyal vigyorog, arcán a gödröcskés mosollyal és csillogó szemekkel.

– Hogy van a kezed? – megfogom, és forgatni kezdem.

– Ha nem kell mosogatnom, akkor minden rendben lesz.

– Jól van, de vigyázz magadra – húzom közelebb, hogy csak egy hajszál válasszon el minket.

A hátsó traktusból éles székcsikorgás hallatszik, odakapom a fejem, de csak a furcsa idegen feszeleg.

Felénk néz, legalábbis a sapkájának állásából erre következtetek, és valamiért rossz érzés fog el. Mark nem reagál rá, oda se figyel, csak rám összpontosít. Magam mellé állítom és elkezdem betanítani a különböző kávékülönlegességek elkészítésére. Kis noteszát előveszi hátsó zsebéből és vadul jegyzetel. Bárcsak minden dolgozó ilyen szorgos lenne, mint ő. Egyáltalán nem bántam meg, hogy felvettem.

Féltem, hogy vele is csak eggyel többen leszünk, de pozitívan csalódtam. Dolgos, szorgos, van érzéke a kiszolgáláshoz. Pont közénk való, ezen elmosolyodok. Megfogom kezét, kiveszem belőle a noteszt, és irányítani kezdem, hogy miből mennyit tegyen, milyen sorrendben.

– Így jó lesz? – utolsó simítást végzi a cappuccino-n.

Fahéjjal szórja meg a tejszínhab tetejét, és azt kell mondjam, úgy néz ki, mintha én csináltam volna.

– Tökéletes – államat vállán nyugtatom, ő felém fordítja fejét és összemosolygunk.

– Most már szent a béke? – rebegteti meg pilláját.

– Ennél szentebb már nem is lehetne – ölelem át derekát, a pulttól úgysem látszik.

–Vee! Te meg én, mi? – akadozik nyelve.

– Ezt nem itt és nem most kellene megbeszélnünk – suttogom fülébe.

– Túl türelmetlen vagyok.

– Mi van velünk? –sóhajtom.

Tisztában vagyok vele, hogy mire akar kilyukadni, csak nem tudja, hogyan kérdezzen rá.

– Hát tudod... Mi van velünk?

– Mit szeretnél, mi legyen?

– Muszáj neked folyton visszakérdezned? – süti le szemét.

– Naná! Különben hogy jönnél zavarba? – kuncogok a háta mögött.

– Olyan szemtelen vagy! – megfordítom és a legörbülő szájával találom szembe magam.

– Mit szeretnél hallani?

– Semmit – dünnyögi.

– Nekem elmondhatod.

–Nem most, és nem itt! – vigyorodik el.

– Talált! – fogom meg állát és mélyen szemébe nézek.

Egy percig sem tétovázik, lábujjhegyre áll és megcsókolja szám sarkát.

Szégyenlősen néz rám, de én repesek az örömtől. Nem fél kinyilvánítani, hogy kedvel engem, akar engem. körbepillantok, senki se figyel ránk, ezért lopok egy röpke csókot harmatos ajkairól.

– Érd be ennyivel! –lehelem. – Majd otthon kapsz többet is!

– Már alig várom! – dünnyögi.

Ekkor a fura idegen széke hátrazuhan, az asztal a kapkodásában majdnem felborul, ő pedig kiviharzik.

– Ez ki volt? – kérdezi Mark.

– Nem tudom, még nem láttam itt.

– Nem csodálom, nem idevaló – néz utána.

– Honnan veszed?

– A ruhái többe kerülnek, mint kettőnk havi fizetése.

– Ennyiből meg tudod ítélni?

– Persze, ismerem a márkákat.

– Sznob vagy! – morgolódom.

– Dehogy, csak ilyen emberek között nőttem fel.

– Ha velem akarsz lenni, az ilyeneket elfelejtheted.

– Azt mondod, lehetek veled? – reménykedve kérdezi.

– Majd még meglátom! Na, menj, szedd össze a poharakat.

Szinte táncolva szökken ki a pult mögül, és már csinálja is, amit kell.

Együtt dolgozva sokkal gyorsabban telik a nap. Néha Yoo is kinéz a konyhából, beszélgetünk, viccelődünk, amikor kell, dolgozunk. Szeretem a munkahelyemet, a kollégáimat, és Mark-ot.

Időben bezártunk, a takarítással is gyorsan megvoltunk, elbúcsúztunk Yoo-tól, aki már teljesen be volt sózva, hogy mehessen. Hanyatt-homlok menekült el, csak hogy édes kis szerelméhez siessen.

Olyan kellemes az este, végre nincs az a tikkasztó hőség, kevesebb a pára. Kedvem támad sétálni egyet, ezért fürdés után mondtam Mark-nak, hogy öltözzön fel és jöjjön el velem sétálni. Nem kérdezett semmit, már kapkodta is magára a ruhadarabokat.

Előre engedtem az ajtóban, majd bezártam magunk után. A hátsó lépcsőn léptünk ki a szabadba, a levegőben kellemes virágillat szálldogál, és keveredik az utcai árusok által sütött finomságok illatával. Egymás mellett sétálunk, vállunk majdnem minden lépésnél összeér. Megfogom kezét, összefűzöm ujjainkat, és barátságosan mosolygok le rá.

Kilépünk az árnyékból, a megvilágított utcára, lassú tempóban sétálgatunk. Nincs túl nagy forgalom, itt-ott üldögélnek még emberkék, beszélgetnek, vagy ők is sétálnak, esetleg hazafelé sietnek. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, amit már nagyon régen éreztem.

– Anyukád hogy van? – szakít ki gondolatomból.

– Jól, köszönöm. Lassan majd meg kellene látogatnom.

– Mehetek veled?

– Miért szeretnél jönni?

– Minden érdekel, aminek köze van hozzád – feleli. – Így természetes, hogy anyukád is. Ráadásul, szeretném látni, hogy hol nőttél fel.

– Túl kíváncsi vagy, nem gondolod? – simogatom meg kézfejét hüvelykujjammal.

– Nem, ha rólad van szó.

– Mi ez az őszinteségi roham? Nem vagyok hozzászokva.

– Hiányoztál az elmúlt napokban – dünnyögi.

– Na de ennyire? – állítom meg, elé állok és lehajolok, hogy megcsókoljam.

– Ha tudnád... – sóhajtja, mielőtt összeforrna ajkunk.

– Vee... – szakadunk el egymástól, és sétálunk tovább.

– Szeretem hallani, ahogy kimondod a nevem.

– Ennek örülök.

– Egyébként én mikor ismerhetem meg a múltad darabkáit?

– Abban nem lenne semmi köszönet, elhiheted nekem.

– Hogy érted?

– Régen is azért tartottalak távol, hogy ne kerülj szembe a szüleimmel és a velük járó elvárásokkal.

Nem értem, hogy jön ez most ide, annyira homályosan fogalmaz. – Nem vagyok én kódfejtő!

– Magyarázatot kérek – lóbálom kezünket menet közben.

– Ha a múltban elfogadom a vallomásodat, akkor pokollá vált volna az életed.

– Miért is?

– A szüleim nem fogadtak volna el. Folyamatos megaláztatásban és gyötrésben lett volna részed –mondja szomorúan. – Addig csinálták volna, amíg meg nem utálod saját magad és ezáltal engem is.

– Biztosan nem...

– Dehogynem! Hidd el, aki nem tartozik a köreinkbe, az szerintük csak egy paraszt a sakktáblán, feláldozható.

– Szörnyűek – suttogom.

– Igen, azok. És akkor még olyan ártatlan és kedves voltál. Nem tudtam még csak a gondolatát se elviselni, hogy tönkre tegyenek, miattam.

– Ez hihetetlen! – jelentem ki.

És nem arra gondolok, amit a szüleiről mond, hanem arra, ami a szavai mögött rejtőzik. Ha a jelekből jól olvasok, akkor Mark érzett irántam valamit régen, és talán ez az érzés sose múlt el, csak eltemette.

Valóban félreértésen alapult minden? Azért utasított el, mert meg akart kímélni? Annyi kérdés tolul elmémbe, azt se tudom, melyikkel kezdjem.

– Mark, kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Te szerettél engem? – direkt nem kérdezek rá a mostani érzéseire, törékeny virágszirmokon lépegetünk.

– Mint barátot? – észre se veszi, és gyorsít léptein, de visszahúzom.

– Nem! Úgy, mint... mint én téged... régen.

– Őszintén?

– Mindenképpen – megállítom egy kandeláber alatt, hogy tisztán lássam arcvonásait.

– Úgy gondolom, igen, szerettelek. És pont ezért elengedtelek.

– Nem bíztál bennem! – suttogom.

– Nem erről van szó! Fiatalok voltunk, és nem akartam, hogy a kapcsolatunk megbélyegezzen téged.

Szemében könny csillog, megsimogatom arcát, majd magamhoz ölelem. Ingem hátuljába kapaszkodik, magához szorít, nehezen veszi a levegőt, gondolom, már sír is.

– Mióta lettél ilyen érzékeny? – borzolom össze haját.

– Nem tudom – mormolja az ingembe. – De mióta újra beléptél az életembe, százszor többet sírok, mint eddig.

– Butuska, ne sírj! – suttogom a fülébe.

– Sajnálom, Vee... Azt, ami régen történt.

– Megértem, hogy akkor így láttad jónak – puszilom meg halántékát.

Nehéz elképzelnem, hogy valakinek ilyen a családi háttere, de nem is ismerek ilyen embereket. A pénz és a hatalom csúnya dolgokra képen. Ráadásul, ha akkor történik valami közöttünk, és tényleg rémesen alakult volna, akkor nem csak én sérülök, hanem ő is.

Úgy gondolom, ennek így kellett lennie. Érnie kellett nekem is és neki is. Megerősödtem, keményebb lettem, így már fel tudom venni a harcot bárkivel, aki kapcsolatunkra törne. Tényleg nagy csalódás és fájdalom ért akkor, de ahogy Mark hangjából, szeméből olvastam ki, neki se volt egyszerű, és ezért enyhül a haragom felé.

Amúgy se tudok rá haragudni, de most, hogy valamennyire megnyitotta felém szívét, most már inkább csak védeni akarom, mindentől és mindenkitől. Ő az enyém, és aki ezzel nem ért egyet, vagy szét akar választani, annak velem gyűlik meg a baja. Még egyszer nem engedem el, kerül, amibe kerül.

– Szóval, most akkor, hogy is vagyunk? – néz rám, pilláin könnycseppek szikráznak. – Van olyan, hogy te és én, azaz mi?

– Szerinted? – hajolok le egy újabb csókra, és ezt egyfajta pecsétnek szánom.

Igen, határozottan létezik olyan, hogy ő és én, vagyis mi. Számomra ez már nem kérdés, és elérem, hogy ő is elhiggye.