Mark

Hát elkezdődött. Életem új szakaszába lépett, amit nem is várhattam volna ennél jobban. Végre kiszabadultam szigorú szüleim felügyelete alól, és ez maga volt a megváltás számomra. Nem tudom leírni, mennyire megterhelő tud lenni a megfelelési kényszer, az, hogy mindent úgy csinálj, ami számukra elfogadható. Megmondják mit tanulj, mi legyen a hobbid, kivel barátkozz. Kitörni ebből az ördögi körből nem tudsz, mert akkor csak a csalódottság marad a nyomodban. Próbálkoztam, isten a megmondhatója, de csak rosszabb lett, így felhagytam vele, beletörődtem.

Számomra is meglepő volt, mikor közölték velem, hogy beköltözhetek az egyetem kollégiumába. Még mosolyogni se mertem, nehogy visszavonják szavukat. Felvettem a szokásos márványszobor arcot, de legbelül ujjongtam.

Bár azt finoman közölték, hogy ha nem teljesítek jól, annak következményei lesznek. Meghagyták, hogy ne kerüljek bajba, ne hozzam őket kínos helyzetbe, és ha lehet, társadalmilag hozzám hasonlókkal barátkozzak.

A szüleim igazi sznobok. Bangkok elit rétegéhez tartoznak, és ez nagyban megnehezíti az életemet. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az emberek legtöbbször azért közelednek felém, mert valamit akarnak, valamire vágynak. Sok csalódáson keresztül mentem, mire megtanultam a leckét. Barátaim alig voltak, kerültem a felszínes kapcsolatokat.

Ezért megváltás volt számomra a kollégiumi élet. Amennyire tudom, titkolom valódi származásomat, azt szeretném, hogy engem kedveljenek, mint embert, ne pedig a velem járó kiváltságokat. És most itt a lehetőség, végre élhetek, csak ez számít.

Még nem kezdődött el az egyetem, így új barátaimmal kimentünk a közeli kávézóba. Mindenki be van zsongva, izgatottan várják az első napot. Számtalan ötletet átbeszéltünk, hogyan fogjuk tölteni napjainkat, és igen, szóba került a szerelem is. Megállás nélkül ecsetelték az ideáljukat, illetve ha megtalálják, hogyan fognak feléjük közeledni, csak mosolyogni tudtam rajtuk.

A kollégium felé sétálva, már messziről megpillantottam az út szélén parkoló rozzant platós teherautót. – Ez meg hogy került ide? – Furcsa látvány egy ilyen jómódú környéken látni egy ilyen veterán autót, egyből felkeltette érdeklődésemet, kíváncsian figyeltem, hátha előkerül gazdája. Szerencsém volt.

Egy középkorú asszony lép ki a kollégiumból, mögötte egy magas, testes korombéli sráccal. Megállnak a jármű mellett, megszorongatják egymást, könnyes búcsút vesznek, majd a nő beül a kocsiba, és elhajt. A srác pedig, hosszan bámulja, végül rám emeli égető tekintetét. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, nevetgélve megyünk el mellette, és ekkor megcsap az illata. Észrevétlenül mélyeket szippantok belőle, és tudom, hogy nem fogom elfelejteni. Friss, citrusos gyümölcsök aromája keveredik a bergamottal. Azt hiszem, tetszik, nagyon tetszik.

Amíg be nem fordulunk a sarkon, érzem égető tekintetét hátamban. Teljesen zavarba jövök tőle, ilyet még nem tapasztaltam. Egy pillanatra megállok, döntést hozok, meg szeretném ismerni ezt a furcsa idegent. Megállok, szólok a fiúknak, hogy menjenek tovább, nekem el kell intéznem valamit. Értetlenül bámulnak vissza rám, majd zavartalanul folytatják útjukat, én pedig rohanok vissza a kollégium elé.

De elkéstem, a fiú már eltűnt, szontyolodom el. – Nem baj! – mosolyodom el. A tanév csak most kezdődik, biztosan összefutunk még valahol. Ezzel a megnyugtató tudattal indulok fel szobámba.

Mint kiderült nem is kellett sokáig várnom, már másnap megismerhettem őt. Az első napon sikeresen elkésett, és ha ez még nem lett volna elég leállt vitatkozni egy felsőbb évessel. Meg is lett az eredménye, kidülledt szemekkel fogadta a büntetését, én pedig csak mosolyogni tudtam rajta. Társa felráncigálja ültéből, de látszik a srácon, hogy mennyire erőlködik, amit megértek.

Önként jelentkezem, hogy felügyeljem büntetésük végrehajtását. De amit igazán akarok, hogy megismerkedjek vele. A pálya felé sétálunk, menet közben megkérdezem nevét, megáll, majdnem sikerül belé ütköznöm, megfordul és rám emeli sötét tekintetét. Hang nem jön ki ajkán, csak meredten bámul. Barátja jön segítségére, átkarolja vállainkat, úgy mutatja be.

– Vee Vivis-nek hívják – mondja. – Benned kit tisztelhetünk?

– Mark Masa vagyok – mosolyodom el.

– Mark Masa – suttogja, majd bólint, hogy tudomásul vette.

– Ugyanarra a szakra fogunk járni – mondom, csak hogy mondjak valamit.

– Igen – feleli.

– Én Yoo vagyok – kotyog közbe barátja.

– Nem kérdezte – morgolódik Vee.

– Attól még megmondhatom! – vigyorodik el Yoo.

Tovább sétálunk, Yoo-nak be nem áll a szája, Vee-vel ellentétben. Furcsa páros, két teljesen ellentétes személyiség, mégis olyan érzésem van, hogy jó párosítás, kiegészítik egymást. Folyamatosan szívják egymás vérét, beszólogatnak egymásnak, de amikor futásra kerül a sor, akkor Yoo támogatja barátját, mellette fut, biztatja, hogy meg tudja csinálni.

Szórakozottan figyelem párosukat, Vee-ről szakad a víz, meg-megáll, kifújja magát, de nem adja fel, van kitartása. Egymás után róják a köröket, majd miután befejezték, lihegve fekszenek le a zöldellő fűre. Odamegyek hozzájuk, megállok felettük, és kezemet nyújtom Vee felé. Barátságosan rámosolygok, félénken pillant fel rám, majd tenyerembe csúsztatja izzadt tenyerét.

– Mehetünk? – kérdezem.

– Ha szeretnél – suttogja.

És ezzel kezdetét vette egy csodálatos barátság.

Vee remek barátnak bizonyul. Ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, szinte már elválaszthatatlanok vagyunk. Yoo pedig a mi pótkerekünk. Bárhová megyünk, bármit csinálunk, abban biztosak lehetünk, hogy felbukkan. Igazán szórakoztató, főleg, ha ezek ketten egymásnak esnek. Folyamatosan szívják egymás vérét, nem tudnak leállni. Ha elmérgesedik a helyzet, akkor jövök én a képbe, mint egyfajta villámhárító. Ki tudja miért, de mindig sikerül Vee lelkére hatnom, Elég egy kedves mosoly, egy mindentudó pillantás, és már kenyérre is lehet kenni. Néha ki is használom a helyzetet, nem tehetek róla, de élvezem, ha magaménak tudhatom minden figyelmét. Azért van olyan, hogy megsajnálom, túl naiv tud lenni, és feltétel nélkül megbízik az emberekben, nem kellene, még bennem sem.

Vee nem tudja, hogy ki vagyok, honnan származom, és milyen előnyökkel is járhat az ismeretségünk. Úgy gondolja, ugyanolyan hétköznapi diák vagyok, mint ő, és hagyom, hogy ebben a tudatban legyen. Nem kérdez a családomról, tudja, hogy nem szeretek róluk beszélni Türelmes, kivárja, hogy magamtól meséljek az eddigi életemről. Szeretem ezt a meghitt kapcsolatot, biztonságot ad. Jelenlétében mindig megnyugszom, nem kell megfelelnem, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Én pedig fürdőzhetek figyelmében.

Ahogy telik az idő észreveszem, hogy néha-néha rajtam felejti tekintetét, de amikor ránézek, elfordul, és úgy csinál, mintha nagyon elfoglalt lenne. Először feszélyezve éreztem magam, féltem, hogy esetleg többet érez irántam, és ez elrontja barátságunkat. De nem, semmi jelét nem adta érdeklődésének. Nem mond félreérthető dolgokat, nincsenek véletlen érintések, csupán csak rajongás sugárzik fekete szeméből. Ezt betudom annak, hogy felnéz rám, barátjának tart.

Az egyetem parkjában ütjük el szabad óráinkat, egy jókora tölgyfa árnyékában. A nap fénye átszűrődik a lombkoronán, mit meg-megrezzent a lengedező szél. Vee hátát a fának dönti, kezében tankönyvet tart és békésen olvasgatja.

– Emeld fel a kezed! – kérem tőle.

– Miért?

– Csak csináld! – mosolygok rá.

Vonakodva bár, de megteszi. Ölébe fektetem fejemet, onnan nézek fel kíváncsi tekintetébe.

– Mit nézel? – zavarban van, fülei elpirulnak.

– Téged – emelem fel kezemet és megérintem állát.

– Ne... – suttogja, és elrántja fejét.

– Miért vagy ilyen szégyenlős? – engedem le kezemet.

– Ki mondta, hogy az vagyok?

– Látom rajtad, Pufirizsa!

– Ne kezd már te is! – szontyolodik el. – Elég Yoo-tól ezt hallgatnom.

– Hol van most?

– Ha jól tudom, valami szoknya után szaladgál.

– Mi lett a múltkori fiúval? – érdeklődöm.

– Ismered, nem tud sokáig megállapodni.

Tény és való, olyan sűrűn váltogatja partnereit, mint más az ágyneműjét. Az viszont becsülendő, hogy házinyúlra sosem lő.

– Na és te? – érdeklődöm.

– Mit én? – kérdezi, közben csavargatni kezdi egyik hajtincsemet.

– Volt már kapcsolatod?

– Nem.

– Voltál már szerelmes?

– Mi ez a faggatózás?

– Csak kíváncsi vagyok rád!

– Tudsz rólam mindent.

– De ezt még nem! – villantom rá legszebb mosolyom, mert tudom, hogy ez beválik.

– Mmm... Azt hiszem.

– Csak hiszed, vagy tudod is? – ülök fel, és közvetlenül az arcába bámulok, alig pár centi választ el minket.

Nagyot nyel, homloka gyöngyözni kezd, orrlyukai kitágulnak. Résnyire nyitom ajkamat, pillantása odavándorol, és elmélázik rajta.

– Tudom – suttogja és megnyalja kiszáradt ajkát.

– Csókoltál már meg valakit? – zavarában pislogni kezd. – Válaszolj!

– Igen – dadogja.

– Hazudsz – húzom féloldalas mosolyra számat. – Nem csókolóztál még.

– Minek kérdezed, ha úgy is tudod? – dünnyögi.

– Mert szórakoztató – pillantok le ajkára.

– Ez fájt! Ne rajtam szórakozz.

– Tudod – hajolok nyakához, és mélyet szippantok illatából –, neked mindig olyan jó illatod van.

– Viccelsz velem? – fordítja oldalra fejét.

– Nem – suttogom, visszafordítom, és ha lehet, még közelebb tolom arcomat az övéhez.

– Mi-mit csinálsz? – hebegi.

Összeérintem orrunk hegyét, hallom, ahogy hevesebben veszi a levegőt, teste remegni kezd. Végül úgy döntök, hogy halványan, ugyan, de megérintem ajkát ajkammal. Egy pillanat csupán, csak egy játék, de ahogy elhajolok tőle, szemében a vágy és a zavarodottság tüze ég.

– Nem lett volna szabad, sajnálom – törlöm meg számat.

Félreérti mozdulatomat, látom rajta. Azt hiszi, undorodom tőle, és azért csináltam.

– Valóban – szeme sarkában könnycsepp gyűlik, de mielőtt kitörne, felpattan.

– Vee, ne haragudj! – nyúlok fel, és húzni kezdem ingének alját.

– Nem haragszom – fejti le kezemet –, de többet ne csináld – azzal magamra hagy.

Én csak, csak mit akartam? Húztam az agyát, de most megsértettem őt, pedig nem ezt érdemli. Fiatalság, bolondság. Este jóváteszem, ígérem meg magamnak.

Elmentem a közeli cukrászdába, megvettem a kedvenc rizstortánkat, ami eperszósszal van megtöltve. Ez a sütemény valami csoda, és tudom, hogy nem fog tudni neki ellenállni. Hazafelé menet írtam neki egy üzenetet, hogy ha végzett a tanulással, ugorjon át hozzám. Más esetben rögtön jött volna a válasz, de most várnom kellett rá negyed órát. Nincs nekem ez megszokva, talán még zokon is veszem.

Órámra pillantva bőven van még időm az esti találkozóhoz, még Vee látogatása is belefér. Veszek egy gyors zuhanyt, és miután végeztem, magam köré tekerem a törölközőmet. A vízcseppek utat törnek lefelé felsőtestemen, és belevesznek az anyagba.

Kopogtatnak, olyan finoman, ahogy csak Vee szokott. Mosolyogva megyek ajtót nyitni, és amikor kinyitom, kedves látogatóm döbbent arckifejezésével találom szembe magam.

– Gyere be, ne ácsorogj már a küszöbön – ragadom meg csuklóját és berántom.

– Miért vagy meztelen?

– Nincs szemed? Törölköző van rajtam! – mutatok az említett tárgyra.

– Mindegy – kerül ki, és leül az ágyamra –, miért hívtál?

Zavarán csak mosolyogni tudok, annyira ártatlan, nem olyan romlott, mint mi, nagyvárosiak.

– Vettem neked valamit! – és már suhanok a hűtőhöz.

Tányérokra teszem a süteményt, és odaballagok hozzá. Mosolyogva kezébe adom, és helyet foglalok mellette.

– Ezt most miért? – pillant rám kérdőn.

– Mert bűntudatom volt – felelem, és eszek egy falatot. – Egyél! A kedvencünk! – mosolygok rá.

– Nem kellett volna – dünnyögi, de azért elkezdi enni.

Szeretem nézni, ahogy eszik, mindent olyan jóízűen fogyaszt el. Ha valami igazán a fogához való, akkor képes lehunyni szemét és még hümmög is hozzá, ahogy most is teszi. Szeretem ezt az oldalát, nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Ha jó kedvem van, vagy éppen rossz, amikor összetörik a szívem, ő mindig ott van mellettem, és a támaszom mindenben.

.– Kérdezhetek valamit? – kérdezi, füle tövig pirul.

– Mondd ki! – nyalom le a kanalat.

– Milyen a jó csók?

Meglepődöm kérdésén, ugyanakkor számítottam is rá. – Ezt most hogyan magyarázzam el?

Felé fordulok és végigjáratom rajta tekintetem. Kedves arca van, kissé pufi, amibe az ember legszívesebben belecsípne, barackszínű ajkai között kivillan hófehér fogsora, igaz, a fogszabályzó rontja a látványt, de az előbb-utóbb lekerül róla. Keskeny szemei örökké vidáman csillognak, igaz, hogy kicsit teltebb, mint az átlag, ennek ellenére mindig nagyon jó illata van. Nem olyan testes, áporodott, hanem friss és üde.

– Ezt nehéz elmagyarázni – felelem, és leteszem a tányért. – Miért kérdezed?

– Csak elgondolkoztam.

– Nem volt még senki, akit szívesen megcsókoltál volna?

Félve rám emeli tekintetét, ami törékenységet, védtelenséget, bánatot sugall.

– De, volt – sóhajt lemondóan, és továbbra is szemembe néz.

Ekkor értem meg, hogy kire is gondol. Járatom agytekervényeimet, vajon mennyit rontanék a kapcsolatunkon, ha megtenném. Azzal is számolok, hogy ő a barátom, és ennyit megtehetek érte.

– Add ide a tányért!

Kezembe adja, és enyémmel együtt kiviszem a konyhába. – Biztos jól meggondoltam? – Nekem nem jelent semmit, ő viszont megkapná, amit akar, élete első csókját. Ráadásul nem panaszkodhatok, igazán jó vagyok benne, legalábbis a visszajelzések alapján. – Hát legyen! – Essünk túl rajta. Elé állok, vállára teszem kezemet, és gyengéden hátrafelé nyomom testét.

– Mit csinálsz? – értetlenkedik.

– Nyugi! – húzom feljebb a törölközőt, hogy az ölébe tudjak ülni. – Most megtapasztalod, milyen is a csók.

– De én – dadogja –, nem kértelek.

– Nem is kellett – mosolyodom el –, szívesen mutatom meg.

Könyökére támaszkodik, úgy néz fel rám. Ragadozónak érzem magam, pedig nem is áll szándékomban zsákmányt ejteni. Megigazítom a törölközőmet, hogy még véletlenül se villanjon ki olyasmi, ami nem a szemének való. Kényelmesen elhelyezkedek, vízszintesbe nyomom, kezeit derekamra vezetem.

– Ez rossz játék – suttogja, de nem veszi el kezét.

– Ez nem játék, csupán csak egy lecke.

Előre hajolok, feje mellett támaszkodok meg, majd szemébe nézek. Pupillája kitágul, lélegzete elakad, és türelmesen vár. Megfogom állát, szorosan tartom, közelíteni kezdek.

– Csukd be a szemed – suttogom.

Megteszi, mire elmosolyodok, és gyengéden összeérintem ajkainkat. Puhább, mint gondoltam. Ajkaim közé csippentem alsó ajkát, majd a felsőt. Végighúzom rajtuk nyelvemet, majd óvatosan beljebb is tolom. A fogainak ütközöm, és addig feszegetem, míg szét nem nyitja őket, és pedig becsusszanok közéjük. Körbetapogatom szájának belsejét, ízlelgetem, még érezni az eper ízét, egyáltalán nem kellemetlen. Szegény, annyira meg van szeppenve, hogy mozdulni sem mer. Nyelvét kezdem el becézgetni, megpróbálom felébreszteni benne az ösztönt, játékra hívni, és végül sikerül is. Apró mozdulatokat tesz, lemásolja az enyémeket, és meg kell hagyni, nagyon jó tanítvány. Megmozdítja kezeit, ujjaival bordáimat érinti, kicsit csiklandós érzés, de tetszik. Hosszan csókolózunk, azt szeretném, ha maradandó élmény lenne részére. Egyre jobban élvezem, teljesen el is feledkezem róla, hogy őt csókolom, csak a feltörő vágyamra koncentrálok. A kezdeti lassú nyelvcsapásokat felváltotta a vad, mindent elsöprő ostromlás. Önkéntelenül dörgölőzni kezdek hozzá, és akaratlanul többet akarok. Mikor is bevillan, hogy Vee van alattam, az én kedves barátom. Tudom, hogy nem folytathatjuk tovább, mert még a végén olyat tennénk, amit mindketten megbánnánk.

Elválasztom ajkainkat, felemelem fejemet, és megsimogatom arcát.

– Most már kinyithatod a szemed – mondom neki, mire egyből kipattan.

– Ez... Ez... – ennél többet nem tud kinyögni.

– Jó volt ugye? – kérdezem, mire zavarodottan bólint.

– Akkor – szálok le róla –, most már tudod milyen a csók.

– Igen – nyúl felém, de visszarántja kezét, és felül. – Köszönöm.

Nem mer szemembe nézni, lángba borul arca.

– Ne legyél szégyenlős, – mondom neki – barátok között előfordul az ilyesmi.

De ezt még én sem hiszem el. Elfordulok, és megérintem bizsergő ajkaimat. Vajon most jót tettem, vagy elrontottam mindent? Majd kiderül, söprőm az ágy alá gondolataimat, az idő majd megmondja.