Vee

Nagy csörömpölésre leszek figyelmes, egyből elfutja agyamat a méreg. Mindenki tudja, mennyire allergiás vagyok a poharak pocsékolására. Már pedig az ügyetlenségből elkövetett baleseteket nem nagyon díjazom. Morcosan vonulok hátra, és már fejben összerakom a fejmosásra szánt monológomat.

De mikor meglátom Mark-ot a padlón csücsülve, arca falfehéren világít, minden dühöm azonnal elszáll. Ritz-től megkérdezem mi történt, de ő csak kezét széttárva annyit felel, hogy béna volt. Mark nem ilyen ügyetlen, meg is mondom neki, most viszont nincs időm nyomozgatni, be kell vinnem a kórházba, mielőtt teljesen elveszítené az eszméletét.

Kikísérem a kocsihoz, beültetem, beszállok és már hajtok is a célom felé. Folyamatosan kérdezgetem, mégis mi történt, de érdembeli választ nem kapok. – Jól van, később is megkaphatom a válaszaimat! – Mert bizony, azokat meg kell kapnom.

Bekísérem, leültetem, én pedig odamegyek a recepcióhoz és kitöltöm a szükséges adatlapot. Hosszas várakozás után szólítják, pattanok én is, hogy vele menjek, de megfogja a kezem, kedvesen rám mosolyog, és azt mondja, megbirkózik vele.

Kicsit rosszul esik, hogy nincs szüksége rám, de aztán az ajtóból visszaszól, hogy megkérdezze, itt leszek-e még, amikor végez.

– Hová mennék? – mosolyodom el, ennyi elég is, hogy túllendüljek hirtelen jött rosszkedvemen.

Fél órája várakozok, türelmetlenül dobolok a térdemen. Haza szeretnék már menni, hosszú nap volt, és a raktárban történt incidensünk is kivette belőlem az energiát. – Micsoda együttlét volt! – Elérte, hogy csak rá tudjak gondolni és senki másra.

Azt is hozzá kell tennem, hogy ezt nem most sikerült elérnie, hanem, bármilyen szomorú is, ezt már réges-régen. Most jöttem rá, hogy miért is nem akartam kapcsolatot. Miatta. Mert páromként tudat alatt, mindig is csak őt tudtam elképzelni, rá vágytam, mit vágytam? Érte bolondultam az első pillanattól fogva, ahogy meghallottam csilingelő hangját.

Emlékszem, egy időben csak Csingilingnek hívtam, amiért leszidott, ezért gyorsan abba is hagytam. Mindig azt tettem, amit ő akart, de most úgy érzem fordult a kocka.

Ritz-nek igaza volt, döntöttem, mégpedig Mark mellett. Bármennyire is lesz nehéz, magam mellett akarom tudni, akár a bárban, otthon, és az ágyamban. Eldöntetett, csapok térdemre, minket összeköt a múlt, jelen és a jövő.

– Köszönöm doktor úr, kiváltom a gyógyszereket – a vizsgáló terem felé pillantva, az ajtóban álldogál Mark.

– Tíz nap múlva jöjjön vissza varratszedésre.

– Úgy lesz doktor úr – illedelmesen elköszön, mosolyogva jön felém.

Figyelem, ahogy lassan felém lépdel, sérült keze bekötve, szája fáradt mosolyra húzódik. Még egy ilyen egyszerű tevékenység során, mint a séta, elképesztően néz ki.

Szívem megállíthatatlanul zakatol, azt dübörögi, hogy ő a tiéd, a tiéd, a tiéd. Megáll előttem, ép kezét felém nyújtja.

– Mehetünk? – billenti oldalra fejét.

Gödröcskés mosolyától elakad a szavam, és alig tudom kipréselni szavamat.

– Persze – fogom meg kezét, összefűzöm ujjainkat és felállok.

– Mit csináltak veled? – elindulunk kifelé.

– Össze kellett varrni. Kaptam fájdalomcsillapítót, illetve receptet, amit ki kell váltanunk.

A kórház mellett van a patika, ami éjjel-nappal nyitva van, kiveszem kezéből a papírt, és elindulok kiváltani.

Gyorsan elintézem a dolgokat, úrrá lesz rajtam a fáradtság, nem bírom már sokáig. Beülünk az autóba, hazahajtok, és megyünk is felfelé. A lakásba érve levesszük a cipőket, a gyógyszert kirakom az asztalra.

A fürdőben ledobálom a ruháimat, de annyi energiám sincs, hogy megfürödjek. – Majd holnap. – Alsónadrágban sétálok kifelé, mikor Mark-ra pillantok, és látom, ahogy szenved a gombokkal. Odamegyek, elütöm kezét, és megcsinálom neki. Gyengéden lefejtem róla, élvezem, ahogy az anyag lassan lesiklik fehér bőréről. – Gyönyörű látvány! – Olyan hamvas, üde, bársonyos. Nem bírom megállni, hogy ne simítsam végig nyakát, kulcscsontját, karját.

Nagyot nyel, megborzong, de nem lép hátra. A nadrágjának gombjával babrálok, sikerül kikapcsolnom, lehúzom a cipzárt és letolom. Ügyetlenkedve rázza le magáról, meg is billen, de elkapom könyökét és megtartom.

– Amíg nem gyógyulsz meg, nincs munka.

– Bírok dolgozni – ellenkezik.

– Mégis hogyan? Fogni sem tudsz? Mosogatást, felmosást elfelejtheted.

– De ott akarok lenni, dolgoznom kell.

– Miért? – kérdezem, mert egyáltalán nem értem ragaszkodását.

– Ott akarok lenni, ahol te vagy – suttogja.

– Ez érdekesen hangzik – mosolyodom el. – Gyere, aludjunk, reggel megbeszéljük.

Hátat fordít és vonul be a szobájába, de utánanyúlok, átölelem derekát és fülébe súgom.

– Rossz irányba mész.

– De hát arra van a szobám.

– Most velem alszol – harapom meg fülét.

– Ezt szeretnéd?

– Csak az egészséged miatt – húzom szobám felé.

– Ez csak egy vágás, nem vagyok beteg!

– És ha begyullad és belázasodsz? – tolom be az ajtón. – Nem akarom, hogy rossz lakótársnak tartsanak, aki nem figyel a betegre.

– Nem tartozol értem felelősséggel.

Rosszul esik, mert tudom, hogy igaza van. Ezen viszont segíthetek.

– Nem érdekel – lököm az ágyra és bemászok mögé. – Aludjál, én is azt teszem.

– Akkor adj takarót!

– Sajnálom, az enyémet kell megosztanunk – azzal betakarom.

Forgolódik, ami idegesít, ezért megragadom derekát és magamhoz húzom. Teljesen mellkasomhoz tapad, fenekét ágyékomnak nyomja, karomat magához szorítja.

– Jó éjt Vivis...

– Jó éjt Masa...

Államat befészkelem nyakába, élvezem, hogy a karjaimban tarthatom, lehunyom szemem, és pár pillanat múlva alszom is.

Másnap korán kelek, kimászok mellőle, igaz, nehezemre esik, de ezt az ügyet gyorsan el akarom intézni. Nem akarom, hogy bárki is tanúja legyen, mert ez nem lesz kellemes beszélgetés. Megfogom a telefonomat, kimegyek a konyhába, dobok egy üzenetet Ritz-nek, hogy jöjjön be, amint tud. Pár pillanat múlva meg is kapom a választ, hogy elindult.

Felöltözök, lefőzök egy adag kávét, felhörpintem, majd, mint aki jól végezte dolgát távozni készülök. De előtte még ránézek betegemre. – Hogy tud ilyen édesen aludni? – A takarót lába köré csavarta és felhúzta, egyik karját becsúsztatta a párna alá, másikon pedig a fejét nyugtatja. Kócos tincsei összevissza meredeznek, szája résnyire nyitva, majdhogynem a nyál is kicsorog rajta.

Mivel mindent rendben találok, el is indulok. Korán van még, a többiek később érkeznek. Bemegyek az irodába, ami nem nagyobb egy magánzárkánál. Minden szükséges papír abc sorrendben katalógziálva van, sőt, típus szerint is. Bejövő számlák, kimenők, aktuális rendelések. Meg is van, amit kerestem, személyzeti karton. Leveszem, kiterítem asztalomon, megkerülöm azt és helyet foglalok.

Beindítom a számítógépet, ami már jobb napokat is megélt, de hűséges masinaként még nem hagyott cserben. Pár perc kell, hogy beinduljon, zümmög, ventilátora hangosan pörög, a monitoron számsorok futnak végig, majd megjelenik a kezdőképernyő.

Megkeresem a tegnapi CV felvételeket, és elkezdem visszanézni. Eléggé unalmas, semmi extra. Mindenki végzi a dolgát, folyik a kiszolgálás, majd azt látni, ahogy odamegyek Mark-hoz és elrángatom. Szégyenlem magam féltékenységem miatt, de ennek köszönhetem a tegnapi mámorító pillanatokat.

Egy idő után újra azt látni, ahogy megjelenünk, sejtelmesen egymásra pillantunk, utána mindenki megy a dolgára. Megint semmi, tekerem tovább. Meg is van, amit kerestem. Figyelmesen nézem minden képkockáját, meg akarom tudni, hogy mi is történt igazából.

Mark takarít, tálcára pakolja a poharakat, elindul visszafelé, Ritz elé áll és kiveri a kezéből a tálcát. – Szóval így történt! – Elfelhősödik tekintetem, megmondtam neki, hogy hagyja békén. Figyelem tovább. Lehajol hozzá, mond neki valamit, mire Mark válaszol. Végül Ritz kirántja kezéből a törött poharat, ami felszántja kezét, és már csak azt látni, ahogy csöpög vörös vére.

Ez megpecsételte sorsát. Kárt okozott a bárnak, egyik munkatársát veszélyeztette, és figyelmen kívül hagyta utasításomat. – Ezt nem tűröm! – Családias hangulatban szeretnénk vezetni kis üzletünket Yoo-val, senkinek sem hiányzik az állandó feszültség.

Kopogás nélkül nyílik az ajtó, és mosolyogva lép be Ritz. Hideg pillantásomat látva arcára fagy a mosoly, és most már óvatosan lép be.

– Hívtál, hát jöttem.

– Ülj le – mutatok az előttem álló székre.

– Köszönöm, de jó nekem így.

– Azt mondtam, ülj le.

Kemény hangomtól láthatóan megretten, ezt az oldalamat nem ismeri.

– Rendben, mit szeretnél? – foglal helyet.

– Mi történt tegnap este?

– Amit mondtam! Mark ügyetlen volt, leejtette a tálcát, utána pedig az egyik törött pohárral megvágta magát.

– Valóban? Ez történt? – húzom fel szemöldökömet, mire fészkelődni kezd ültében.

– I-igen.

– Jó – a számítógép felé fordulok, pötyögni kezdek, majd miután elkészültem, kinyomtatom a papírt. – Itt a kilépőpapírod, ki vagy rúgva.

– Ezt nem teheted velem! – kerekedik el a szeme. – Miért? Nem csináltam semmit!

– Még mindig van képed ezt állítani?

– Bármit is mondott, nem igaz! Hazudik! El akar távolítani a közeledből!

– Ez nem róla szól, hanem a te munkamorálodról.

– Mit jelent ez?

– Nem jössz ki a kollégáddal, kárt okozol a főnökeidnek, és nem mellesleg testi sértésért is fel lehetne jelenteni.

– Szóval inkább neki hiszel?

– Nem, a szememnek.

Felé fordítom a monitort, és lejátszom a felvételt, onnan, ahonnan elkezdődik az incidens. Kidülled szeme, elkerekedik szája, arcából kifut a szín. Erősen kapaszkodik a szék karfájába, ujjai elfehérednek.

– Vee, ne csináld ezt! Ne rúgj ki!

– Megmondtam, hogy hagyd békén, de nem tetted. Számolj a következményekkel.

– Ha nem hoztad volna ide, mindez nem történik meg – motyogja szemét lesütve.

– Azt hozok ide, akit akarok – felelem kimérten. – A főnök én vagyok, én hozom a döntéseket és nem te.

– De, én – szorongatja a karfát – szeretlek! – kiáltja.

– Sajnálom, de már a legelején tisztáztam. Nem akarok veled lenni.

– Akkor miért adtál reményt? – pislogja ki szeméből a könnyeket.

– Minden egyes alkalommal elmondtam, hogy ez csak szex. Te voltál, aki többet képzelt bele, mint ami.

– Vee! – ragadja meg kezemet – Tudom, hogy szeretsz! Mark csak egy kis kitérő neked!

– Fejezzük ezt be. Ne a magánéletemről beszéljünk, ahhoz neked semmi közöd.

– Rendben, ez az utolsó szavad? – forgatja az elé tolt papírlapot.

– Ez – bólintok.

– Te akartad – szavai mögött rosszindulat bujkál.

Aláírja a papírt, kifizetem a bérét, még egy kicsit teszek is hozzá, majd elkísérem az öltözőbe, hogy összeszedhesse a dolgait.

Gyorsan jár a keze, pillanatok alatt összerámol, semmit nem hagy maga után. Az ajtóig kísérem, és útjára engedem.

– Remélem, gyorsan találsz munkát.

– Majd megoldom – vonja meg a vállát. – Még találkozunk.

– Nem hinném.

– Tudod, megbánod te még azt, hogy kidobtál – fordul felém, szeméből a gyűlölet lángjai csapnak felém.

– A te érdekedben is tettem.

– Szeretnéd ezt hinni, mi? – vigyorodik el. – Ne aggódj, megtalálom a módját, hogy megfizessek neked, csak várd ki!

– Menj, nincs több beszélni valónk.

Sértődötten hátat fordít, és dühös léptekkel elindul. Addig nézek utána, amíg a forgatag el nem nyeli.

Muszáj volt megtennem, nem volt más választás. Mindennek ellenére bűntudatom van, de nagyon a fejemre nőtt, és már nem lehetett vele bírni. Ráadásul, amit tett, arra nem tudok mit mondani. – Mi lett volna a következő lépése? – Legközelebb nekem esik? Vagy ha Yoo mond olyat, akkor neki? Esetleg Yiwaa-nak? Nem veszélyeztethetem a testi épségüket. Ez egy munkahely, itt dolgozni kell. Igaz, hogy nagyon barátságos a környezet, vagy talán inkább családiasnak mondanám. Ez nem megengedett, se itt, se máshol.

Yiwaa érkezik először, csinos, mint mindig. Ma is virágos kisruhában van, ami már védjegyévé vált. Amióta ismerem, csak ilyeneket hord. Azt mondja, ezzel akar emlékeztetni az életem első randijára. De ez badarság, él-hal a virágokért, otthon is teli van velük minden. A kert, a szobák, még a wc-be is rakott. A hajában lévő kis csatokon is folyton visszaköszön a virágmotívum, de ezt minden személyes dolgáról elmondhatnám.

– Vee, mit keresel itt ilyen korán? – pakolja le a táskáját.

– Volt egy kis dolgom.

– Miféle? – mosolyogva néz rám.

– Tegnap történt egy kis incidens.

– Yoo mesélte – fogja meg táskáját, majd elindul az öltöző felé –, egy perc és jövök.

Felveszi a munkaruháját, és hozzá a virágos kötényt. Vicces látvány, mert egyáltalán nem illik ide, de már a vendégek is megszokták.

– Iszunk egy kávét?

– Naná! Csak egy kávéra van szüksége az embernek, hogy szebben lássa a napot!

– Tudtam, hogy rád számíthatok – húzom féloldalas mosolyra számat.

Beüzemeli a kávéfőzőt, aláhelyezi a két bögrét, mivel mi abból isszuk. Miután megvan, hideg tejet önt bele, egyiket odaadja, másikat ő kortyolgatja. Az élvezettől lehunyja szemét, és ártatlan mosoly terül el arcán.

– Ez mindig jól esik – nyitja ki szemét. – Egyébként, Ritz hol van? – pillant körbe. – ilyenkor már itt szokott lenni.

– Nem jön többet.

– Hogy hogy? Miért? Mark miatt?

– Miért jön mindenki Mark-kal? – kérdezem dühösen.

– Jaj, ne duzzogj már! – karomra fekteti kezét. – Nyilvánvaló. Mark a te középpontod.

– Ez nem igaz!

– Ccc... Vee, nincs ezzel semmi baj, de tényleg.

– Dehogynem, nem lenne szabad így lennie.

– Mégis így van – engedi el karomat, és a mosogató felé fordul. – Nem tehetsz ellene semmit.

– Tudom – hajtom le fejemet.

– Na, ne szomorodj el! Ennek örülnöd kellene!

– Meg is magyaráznád, hogy miért?

– Vee! Mit nem adnék, ha én is ennyire tudnék szeretni valakit, ahogy te szereted őt.

– Nem is szeretem – billegtetem kezemben a bögrét.

– És ezt higgyem is el? Úgy sem fogom.

– Hmm... Egyébként nem miatta.

– Mit nem miatta?

– Ritz-et nem miatta küldtem el.

– Akkor?

Elmeséltem az egész történetet, kiegészítettem a hiányzó láncszemekkel, és végül ő is belátta, hogy helyes döntést hoztam.

Már csak Yoo-nak kell beszámolnom a fejleményekkel, szerintem örömujjongásban fog kitörni. Valamiért ő sosem szívelte Ritz-et, azt mondta, hogy csak kihasznál, és hogy megengedek neki mindent. Visszagondolva igaza volt. Szánalmat éreztem iránta, és ezt előnyére fordította. Kicsit szégyellem, hogy hagytam magam megvezetni, de többé nem fordul elő.

– És Mark-kal mit fogsz kezdeni? – kérdezi Yiwaa.

– Mégis mit kezdenék? – mosolygok rá.

– Tudod te azt jól! Mondd el!

– Megszerzem...

– Nem lesz nehéz dolgod.

– Miért ne lenne?

– Mert legalább annyira odavan érted, mint te érte – rántja meg vállát.

– Nem hinném, sose érzett irántam semmit.

–Így gondolod? – hangjában meglepődés csendül.

– Te nem?

– Vee, ennyi idő után se jöttél még rá, hogy ő is érzett irántad valamit?

– Az lehetetlen.

– Dehogy – neveti el magát. – Csak nem tudsz a jelekből jól olvasni.

– Nem értelek.

– Szerinted miért duzzogott, amikor randizni kezdtünk? Vagy miért hozzád ment, amikor baja volt? Mindenben a te véleményedet kérte.

– Butaság – csóválom fejem.

– Akkor ne hidd el. Nekem mindegy.

Lelkem mélyén szeretném elhinni, amit mond. És ha átgondolom a dolgokat, akkor még talán igazat is adok neki. – Remélem, nem képzeljük be, és tényleg így van. – De akkor miért utasított el?