Mark

Ha azt hiszi, hogy megriadok, akkor nagyon téved. Éhesen tapadok szájára, és az sem érdekel, ha felsebzem kívánatos ajkát. Karomat nyaka kör fonom, jó erősen, hogy még véletlenül se tudjon eltávolodni. – Megvagy! – Olyan szorosan ölelem, mint a pók a hálójába ragadt áldozatát.

Nyelvünk játéka közben megfordulunk, hátrálásra kényszerítem, egészen az ajtó sima lapjáig. Halk puffanással ütközik neki, de ő csak falja tovább ajkaimat, simogatja hátamat, keze lecsúszik fenekemre és belemarkol. Megugrok kicsit, ezért szorosabban hozzá préselődök.

Tapogatózom a villanykapcsoló után, nagy nehezen megtalálom és felkapcsolom. Villan párat, az egyik égő kialszik, így csak halvány pislákoló fény marad, ami megvilágítja testünket.

Övénél kezdek el matatni, próbálom kikapcsolni, de nem adja olyan könnyen magát. Rángatni kezdem, és végre sikerül. Kigombolom nadrágját, lehúzom cipzárját, tenyeremet egyből hosszára tapasztom. Izgatottan felmordul, és minden finomkodást félredobva harapdálni kezdi államat, nyakamat.

Kihúzigálom ingjét, elkezdem kigombolni, de olyan lassan megy, hogy inkább erővel széttépem, a gombok szanaszét pattannak, és végre feltárul előttem felsőteste. Minden négyzetcentiméterét kitapogatom, érintésemre mellbimbói megkeményednek.

Lábujjhegyre állok, állát csókolom, nyelvem végig siklik ádámcsutkáján, mire kéjes nyögés szakad fel torka mélyéről.

– Élvezed? – motyogom kulcscsontja kényeztetése közben.

– Szerinted? – húzza ki ő is ingemet a nadrágból, és már hatol is be alá.

Szeretem, ahogy a bőrömhöz ér és kényezteti, azt akarom, hogy soha ne hagyja abba.

Heves csókokkal borítom egész felsőtestét, mellbimbójára tapadok, és szívni kezdem. Kezem tovább matat rajta, izgatottan simogatom, ahol csak érem. Hajamba túr, és nyöszörgéséből tudom, mennyire felizgattam.

Letérdelek elé, nadrágját alsójával együtt térdéig rántom. Ajkamat megnyalva felnézek szemébe, és izzó vággyal találom szembe magam. Pillantásom botjára téved, ami harcra készen mered a mennyezet felé, bársonyos bőrén megcsillannak előnedvének cseppjei.

Ráhajolok, nyelvemmel érintem, majd lenyalom nedvét. Érzem sós ízét, ami egyáltalán nem kellemetlen, inkább nevezném finomnak, és ebből csak még többet akarok. Megfogja tövét, célra tartja, szabad kezével hajamba túr.

– Ne csak nyalogasd! Vedd a szádba! – nyomja fejemet farka felé.

– Könyörögj érte – lehelem, miközben makkja már ajkam előtt lebeg.

– Soha! – rántja hátra fejemet, lehajol és megcsókol.

Olyan szenvedéllyel tapad ajkamra, amit mással még sosem tapasztaltam.

– Biztos vagy benne? – karcolom végig péniszét.

– Ah... Ne! – motyogja, és újra felegyenesedik.

Fejét az ajtónak támassza, szemhéját lecsukja és várakozik.

– Hallani akarom! – suttogom, és makkjának hegyét szopogatni kezdem, ízelítő gyanánt. – Mondod?

– Nem...

– Akkor, be is fejezhetjük – próbálok felállni, de visszanyom.

– Jól van, most az egyszer feladom.

– Feladod te többször is – vigyorgok arcába, megragadom farkát, annak hegyét végighúzom ajkamon.

– Mark, csináld már!

– Halljam!

– Könyörgöm, szopjál már le!

Ezt akartam hallani, tudnom kellett, hogy mennyire akarja.

Eltátom számat, lassan beeresztem barlangomba. Túl türelmetlennek bizonyul, egyetlen erőteljesen rántással magára húz. Elnyelem teljes hosszát, fuldokolok, könnyem kicsordul, de csak nyelem, ahogy kacsa a nokedlit. Fejem ütemesen jár, szopogatom, nyaldosom, szívogatom. Ennyi neki nem elég. Kétoldalról megragadja fejemet, szorosan tartja és elkezdi dugni a számat. Farpofájába kapaszkodok, miközben csípője előre-hátra lendül.

– Jól csinálod, nagyon jól... – lihegi türelmetlenül.

– Mmmm...

– Mondani akarsz valamit? – mosolyog le rám, majd kisimítja szemembe hullott tincseimet.

– Mmmm...

– Azt akarod, hogy a szádba élvezzek?

Kérdésére szemem kitágul, eszem ágában sincs, hogy számba robbanjon. Sose szerettem, nem is nagyon hagytam senkinek. Persze kivételek mindig akadtak.

Utálom az érzést, mikor a sűrű massza beteríti szájüregemet, a kesernyés íz szétterül nyelvemen. Olyankor imádkozok, hogy minél hamarabb, és lehetőleg egyszerre lenyeljem. Most se akarom, remélem, nem teszi meg, de ha mégis, akkor inkább legyünk túl rajta.

Csak pár pillanatig kell várnom, és megtörténik. Hihetetlen, de most nem érzem magam kellemetlenül. – Vajon azért, mert róla van szó? – Azt mondják, ha az ember szerelmes, mindent átértékel, máshogy gondol. – De hát nem is vagyok szerelmes! – Vagy mégis? – Nem, ez nem lehet! – Ízlelgetem ízért, finom, sós, egyáltalán nem keserű. Lenyelem a nedvét, és ennyivel nem elégszem meg, félig ernyedt tagját leszopogatom, még csak egy csepp se maradjon rajta.

Miután végeztem, felállok, és rendbe akarom szedni magam, de nem hagyja, megállít.

– Mégis mit csinálsz? – ragadja meg kezemet.

– Végeztünk, visszamegyek dolgozni.

– Te csak azt hiszed! – arccal az ajtólapnak taszít, kezemet ráfektetem, és várom a folytatást.

Még szerencse, hogy rajtam nincs öv, így keze simán besiklik a nadrágomba, be egyenesen az alsóm alá. Fenekemet gyurmázza, megszorítja, majd megtalálja bejáratomat. Addig ügyeskedik testemhez tapadva, amíg száraz ujját felcsúsztatja.

– Vee, ez fáj! – kiáltom.

– Csak pár pillanat, és jobb lesz – súgja fülembe.

Kihúzza kezét, valamit matat, majd visszadugja. Most már jobban csúszik, benyálazta. Kigombolom a nadrágomat, és lejjebb taszigálom, hogy rendesen hozzám férjen. Még a fenekemet is kitolom, ő pedig csak ujjaz tovább.

Nyöszörgök a vágytól, sose gondoltam volna, hogy ez ennyire jól tud esni nekem. Hosszú ujja minden behatolásnál eléri érzékeny pontomat, amitől farkam megrándul.

– Folytasd Vee! Ne hagyd abba! – nyögöm, homlokomat, az ajtólapnak támasztom.

– Most akkor ki is könyörög kinek? – nyalja végig nyakamat.

– Fogd be és csináld!

– De türelmetlen valaki! – mozgatja meg ujjait bennem.

– Bagoly mondja! – lihegem, hátsómat mozgatom.

Felveszem az ütemet, szégyentelenül vonaglok, és csak az motoszkál fejemben, hogy ennél nagyobb valamit szeretnék magamban érezni.

Kihúzza ujjait, kemény farkát illeszti bejáratomhoz, rajtam pedig a megkönnyebbülés hulláma vonul át.

– Végre! Már azt hittem, nem leszel rá képes...

– Én mindig tettre kész vagyok – kapja be fülcimpámat és szopogatni kezdi, miközben egyre beljebb araszol járatomban.

– Benned vagyok – suttogja.

– Azt hiszed, nem tudom? Érzem! – és tényleg így van, kitölti bensőmet.

– Milyen érzés? – simít végig oldalamon.

– Ki akarod próbálni? – nyögöm, és már alig várom, hogy megmozduljon. – Segíthetek!

– Ugyan – kezdi el mozgatni csípőjét –, a te helyed alattam van, ezt ne felejtsd el!

– Hogy mondod?

– Mark, – lihegi – te mindig is alattam leszel, akár ágyban, akár kocsiban, akár a fürdőben csináljuk.

– Vee! Miről beszélsz? Ilyen helyeken még nem is csináltuk.

– Jól mondod – erősen lendíti csípőjét, már-már felpasszírozva az ajtólapra –, még...

– Ez nem egyszeri alkalom? – tekerem meg csípőmet, amitől én járok rosszabbul.

Rendesen beleremegek a mozdulatomba, érzékeny testem mindenre reagál.

A beszéd abbamarad, mozdulatainkra koncentrálunk. Hihetetlen összhangban mozgunk, ez a két test egymásnak lett teremtve, semmi kétség. Minden lökésnél hallani az ajtó duhogását, de nem érdekel, csak el akarok élvezni. Megragadja csípőmet, keményen tartja, miközben minden egyes lökésével felnyársal.

Elhúzódom tőle, de csak egy pillanatra, mégis elégedetlenül mordul fel. Megfordulok, átölelem nyakát, egyik lábamat dereka köré kulcsolom. Tudja, mit akarok, a másik lábamat is felemeli, miközben hátam az ajtónak feszül.

Újra bejáratomhoz igazítja magát, behatol és mozogni kezd. Izzadt homlokunkat összeérintjük, apró csókokat ad ajkamra. Újabb rohamot indít, megsorozza alfelemet, és én már tényleg nem bírom tovább. Magamhoz se kell nyúlnom, farkam magától lövell ki, beterítve hasfalát. Ernyedten kapaszkodok vállába, elhagyott minden erőm.

Pumpál még párat, teste megremeg, érzem, ahogy forró nedve kitölti járatomat. Elégedetten mormog, szorosan ölel, karjai között tart. Végül leemel magáról, a falnak támaszkodik, és lecsúszik. Ott állok vele szemben, egy szál fütyiben, ha az inget nem számolom. Rám sandít, megfogja kezemet és magára húz.

A combjára ülök, ernyedt péniszünk összeér, és beszédes szemébe nézek.

– Mit csinálunk mi? – szólal meg. – Megszegtük a szabályunkat.

– És ez olyan nagy baj? – suttogom és megcsókolom. – Szerintem nem.

– Elégedett vagy? – emeli fel államat.

– Nem mondom meg – nevetem el magamat, és hajába túrok.

– Szóval, akkor nem akarsz folytatást? – húzza el száját. – Kár, de nem erőltethetem rád.

– Ki mondta, hogy nem akarok! – szemében a huncutság csillog, ezt a választ várta, látom rajta.

– Telhetetlen vagy – hajol előre és nyakamat csókolgatja, amitől megborzongok.

Akár most is kész vagyok egy újabb menetre, nem tudnék neki nemet mondani. – Az övé vagyok, semmi kétség! – Döbbenek rá.

Nem tudom mióta, de az biztos, hogy ez nem most kezdődött nálam. Már régóta bennem lappang ez az érzés, de nem hagytam, hogy felszínre jusson.

– Vee, én...

– Mit akarsz mondani kistigris?

– Jól éreztem magam! – bújok ölelésébe.

Majdnem kicsúszott, amire rájöttem, de most még nincs itt az ideje. Tudnom kell, hogy ő hogyan érez irántam, mennyire vagyok fontos neki, mert egy újabb árulást, főleg a szeretett személytől nem élném túl. Ingjébe kapaszkodok, mellkasába fúrom arcomat.

– Mióta lettél ilyen érzelmes? – duruzsolja hajamba.

– Nem is vagyok – nyafogom.

Magamon is megdöbbenek. – Mióta nyafogok? – Általában a partnereim szoktak, nem pedig én. Megváltoztam, ilyen rövid idő alatt, Vee hatására kezdek átformálódni, és a nyafogást leszámítva, egyáltalán nem tartom rossz dolognak.

Léptek közelegnek, egyre közelebbről hallom a hangokat.

– Hová bújjak? – kérdezem felnézve, ajkamat harapdálva.

– Sehová! Maradj – leveszi az ingjét és eltakarja még mindig fedetlen alsórészünket.

Nyílik az ajtó, és Ritz feje bukkan fel a nyílásban. Körbenéz, és megszólal.

– Vee, itt vagy? – hangjában reménytelenség csendül.

– Itt vagyunk – szólal meg Vee felettébb komoly hangon.

Lepillant, a levegő megfagy körülötte, szeme szikrákat szór.

– Akkor döntöttél – mér végig bennünket.

Kimértségétől feláll a szőr a hátamon, ettől még az is jobb, ha őrjöng. Vee karja szorosabban ölel, biztonságot ad, nem lesz semmi baj.

– Nem volt szükségem döntésre, megmondtam, hogy kettőnk között nem lehet kapcsolat.

– Vele mégis – bök állával felém.

– Ez más, ne keverd össze – feleli magabiztosan, de hogy pontosan mi jár a fejében, azt nem tudom.

– Akkor vége.

– Igen, többé nincs közünk egymáshoz.

– Miatta?

– Nem, miattad.

– Ezt nem értem.

– Már nem érzem veled jól magam. Keress valaki mást!

Ez az út számára én lennék? Szeretném azt hinni, hogy velem számol, de nem vagyok benne biztos. Talán én is csak egy újabb ágymelegítő vagyok neki. – Nem, nem így van! – Lelkem mélyén sikítva ellenkezek, hogy én igenis többet jelentek a számára. Lehet, hogy nem úgy, mint régen, de akkor is fontos vagyok számára.

– Legyen! De ha összetörik a szíved, ne gyere sírva hozzám!

– Hidd el, nem fogok – válaszolja szenvtelenül.

Megszégyenülve távozik, én pedig kényelmetlenül feszengek Vee ölében. Oké, hogy nem kedvelem a srácot, de azért nem előttem kellett volna kiadni az útját, ez olyan megalázó.

Felállok, felrángatom a nadrágomat, az ingemet betűröm, és Vee felé fordulok.

– Kimehetek így?

Mosolyogva dől hátra, szemét rajtam járatja.

– Hát, ha azt akarod, hogy mindenki tudja mit csináltunk, akkor igen.

– Miért? Mi a baj? – nézek lefelé, de semmi rendellenességet nem látok.

Feláll, ő is felhúzza nadrágját az alsójával együtt, de azzal már nem fárad, hogy be is gombolja. Elém áll, kigombolja ingemet, majd újra begombolja. Minden bizonnyal félregomboltam, és még csak észre se vettem.

Hajamba túr, megigazítja, majd mikor jóváhagyja művét fenekemre csap. Mérgesen csücsöritek, de csak nevet rajtam, lehajol és megcsókol. Ettől a lopott csóktól érdekes mód, egyből megenyhülök és pironkodva elhagyom a helyiséget.

Zárás után van még bőven tennivaló. Yoo a konyhát takarítja, Vee a pult mögött bogarászik, így rám és Ritz-re marad a többi. Egymást nagy ívben kerülgetve szedegetjük össze a poharakat, rám sem néz, de ha mégis, akkor ölni tudna pillantásával.

Valamennyire meg tudom érteni, érzései vannak egy olyan ember iránt, akit szerinte elvettem tőle. – Badarság! – Nem lehet elvenni valakit, aki sosem volt az övé. Ezt igazán tudhatná. Okos, értelmes srác, csak éppen nem a megfelelő sráchoz ragaszkodik. Márpedig nem vagyok hajlandó átengedni neki, bármennyire is szeretné.

Ezen gondolkozva, megrakom a tálcámat, poharat pohárba, vagy éppen korsóba, hogy minél több ráférjen. Annyira belemerülök, nem is figyelek a környezetemre. Bár jobban tettem volna, ha mégis. Egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyel senki, Ritz előttem terem. Gonosz vigyorral arcán megbillenti a kezemben tartott, megrakott tálcát. Az nagy robajjal a padlóra zuhan, és a poharak hangos csörömpöléssel széttörnek. A szilánkok szanaszét repülnek, kisebb, nagyobb darabokban.

– Olyan ügyetlen vagy! – kacarászik rajtam kárörvendően.

– Miattad volt! – guggolok le és elkezdem szedegetni.

– Tudod, itt az a szabály, hogy amit összetörsz, azt ki is fizeted – suttogja. – Oh, de el is felejtettem, hogy te nem tartod be a szabályokat.

– Tudod, a szabályok azért vannak, hogy megszegd őket. Erre még nem jöttél rá? – vigyorgok rá, mint akinek muszáj.

– Majd meglátjuk ki nevet végén – guggol le mellém, és úgy tesz, mintha segítene, de csak feltart.

– Azt hiszem, ezzel már tisztában vagy – motyogom, majd még hozzáteszem. – Olyan fáradt vagyok, alig várom, hogy ágyba bújhassunk.

– Te másztál be az ő ágyába? Csak így történhetett.

– Ha tudni akarod, megsúgom, csak neked – picit közelebb hajolok –, ő mászott be az én ágyamba minden egyes alkalommal.

Kár volt kihúznom a gyufát, mert éppen egy törött pohár van a kezemben, amit megragad és kiránt. Éles széle végigszántja tenyeremet hosszában, amiből dőlni kezd a vér.

Hangosan feljajdulok, egyrészt a kezembe hasító, lüktető fájdalomtól, másrészt mindjárt elájulok, mert nem bírom a vér látványát. Forog velem a világ, szédülök, fenekemre huppanok. A közeledő trappolásra összpontosítok, hallom Vee aggódó hangját.

– Mégis mi történt? – kérdezi Ritz-től.

– Szerinted? Ügyetlen volt!

– Ezt nem veszem be! – ragadja meg kezemet és valamit köré teker. – Nem ilyen ügyetlen!

– Vee – nyöszörgöm –, fáj...

– Gyere, állj fel, beviszlek a kórházba.

Felnyalából a földről, igyekszem megtartani magam, de nem nagyon megy. Ha Vee nem lenne itt, biztos elvesztettem volna az eszméletemet.

Amíg elérjük a kocsit, faggatni próbál, hogy mégis mi történt, hogyan történt, de én csak azt tudtam hajtogatni, hogy majd később, most nem. Beültet, becsatolja az övemet, és utána már indulunk is. Megragadja ép kezemet, szorongatja, és azt hajtogatja, hogy mindjárt elmúlik a fájdalom. – Mégis mit gondol? Hogy egy gyenge szellő is le tud dönteni a lábamról? – De tény, az aggódása szívemig hatol, melegséggel tölt el. Azt hiszem, Kamphan-on kívül nem foglalkozott velem senki. Vagyis de, még egyetemista korunkban. Méghozzá az a személy, aki mellettem ül.