Mark

Ismeretlen szám. Pár másodpercig bámulom, majd bizonytalan hangon felveszem.

– Igen, tessék? Mark Masa vagyok.

– Mark, Vee vagyok. Told le azt a csinos kis fenekedet, vendéged van!

– Ki az?

– Kamphan.

– Egy perc és ott vagyok – mondom vidáman, és már le is teszem a telefont.

Az ágyon fetrengve nézem a telefonszámot, jelenleg nem tudom, hogy boldog legyek miatta, vagy töröljem, azonnal. Legszívesebben az utóbbi mellett döntenék, ha a szívem is beleegyezne, de nem engedi. Az eszem azt kántálja, hogy nincs rá szükségem, lezárta a közös dolgainkat, de az a bennem dobogó ízé, folyamatosan, lüktet, dübörög, ellenkezik a gondolatra is, hogy ennyi volt.

Már a törlés szó fölött lebeg az ujjam, csak pár milliméter és ki van törölve. Nagyon haragszom rá, de lehet, a mérhetetlen szó jobban kifejezi érzésemet. – Az a balga! – Meg vagyok győződve róla, hogy nem gondolkozott, mielőtt cselekedett, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is bocsátok neki.

Legalábbis nem most, és abban se vagyok biztos, hogy számít-e valamit, a megbocsájtásom. Gyanítom, hogy semmit. – Ilyen az én formám! – Sóhajtom, de azért mégiscsak elmentem a telefonszámát, ha már ilyen nehéz volt megszereznem.

Papucsban lecsattogok a bárba, Kamphan-t megpillantva széttárom karjaimat, ő pedig repül is felém. Végre találkozok valakivel, aki igazán szeret, feltétel nélkül. Boldogan öleljük egymást, majd a pulthoz legközelebbi asztalhoz ülünk le.

– Úgy vártam már, hogy találkozzunk! – ujjong Kamphan.

– Ne is mondd! Senkivel se tudok beszélgetni, mindenki ferde szemmel néz – hervad le mosolyom.

– Talán egyvalaki mégsem – vigyorodik el, miközben Vee felé sandít.

– Azt inkább hagyjuk – támaszkodok kezemre. – Kapufa...

– Miért is?

– Másnál keresi a „boldogságot", ha érted mire gondolok – biggyesztem le ajkamat.

– Most még, majd változni fog – kedvesen mosolyodik el, majd megfogja a kezem. – Idő kérdése.

– Köszi, majd kiderül – mondom bizonytalanul.

– Olyan szűkszavú voltál az utóbbi időben, nem is kerestél! – von kérdőre, és igaza van, nagyon semmiről se meséltem neki.

– Vee ott volt az esküvőn, ezt mondtam már?

– Igen, bár még mindig nem tudom, ki hívta meg – gondolkodik el.

– Azt én se, de előbb-utóbb kiderül.

– Persze hogy úgy lesz – hevesen bólogat. – De most valld be, hogy csináltad ezzel a félistennel!

– Félisten? Ez meg honnan jött?

– Hát vak vagy? Magas, izmos, sötét hajú, sötét szemű, és azok a bicepszek – ábrándozik, miközben Vee-n legelteti szemét. – És láttad a fenekét? Anyám, igazán harapnivaló! – sóhajtozik.

Hátrapillantok, hogy én is megnézzem magamnak, de túl sokáig nem legeltethetem rajta szememet, ugyanis nagy léptekkel közeledik.

– Miről beszélgettek fiúk? – félrenyelek és köhögni kezdek, Kamphan pedig fülig vörösödik.

– Miért vagy itt? – kérdezem Vee-t, hogy tereljem a témát.

– Hoztam nektek limonádét – most veszem csak észre a kezében tartott tálcát, rajta az italokkal.

– Köszönjük! – ragyogó arccal veszi el Vee-től a poharat, és ráhajol a szívószálra.

Mellém áll, közelebb hajol, lehelete perzseli bőrömet, érzem a szokásos, kellemes illatát, és bepillantást nyerek csupasz mellkasára. Fehér ingben van, ujját felhajtotta, karján látszódnak az izmok játéka, felül nem gombolta be, szabadon hagyva hosszú nyakát, fehér bőrét.

Barátomra nézve, látom a nyáladzó képét, kiguvadt, mustráló szemét.

– Tálcát ne adjak? – kérdezem karba tett kézzel, enyhén duzzogva.

– Minek? – kérdezi értetlenül, de továbbra is rá bámul.

– Talán féltékeny vagy? – súgja fülembe Vee, miközben végighúzza kezét gerincemen.

– Mitől lennék? – sziszegem neki vissza.

– Nem is tudom, talán mert a barátod le se veszi rólam a szemét.

– Kamphan, ne bámuld már! – szólok rá, amitől egyből magához tér, és szégyenkezve elfordul. – Te pedig, –ragadom meg inggallérját – menj vissza dolgozni!

– Csak ezután – ragadja meg államat, arca felé fordítja arcomat és pihekönnyű csókot nyom ajkamra.

Távozása után csak pislogni tudok. – Hogy merészeli? – Nem teheti ezt velem, mi van a szabályunkkal?

– Khm... Ezek szerint igen! – vigyorog rám Kamphan.

– Mit igen? – kérdezek vissza.

– Összegyűrted vele a lepedőt!

– Nem is egyszer – kacsintok rá.

– Átkozott mázlista! – szeme ravaszkásan villan. – Mondd, hogy olyan jó volt, amilyenre gondolok!

– Te csak ne gondolkozz! – csapom meg kezét. – Legalábbis ne ezen

– Örülj neki, hogy fontosnak tartom az ápolásodat!

– Miről beszélsz?

– Hát, hogy nem vagy elhanyagolva... tudod, úgy...

– Istenem, ne agyalj rajta! Ez az én dolgom – fogom meg fejem szégyenemben.

– Jól van, nem teszem – mosolyogva kortyol bele az italába. – Miért nem mondtad, hogy ilyen helyes?

– Nem tartottam fontosnak.

– Pont ezt? – húzza fel szemöldökét. – Minden legapróbb hülyeséget elmondasz, de azt, hogy egy Adonisszal élsz egy fedél alatt, azt már nem.

– Sajnálom, kisebb gondjaim is nagyobbak ennél.

– CCC... Vee mindent megoldott neked – ingatja fejét. – Lett lakásod, munkád, és egy szeretőd is. Egyébként, hogy bírtad uralmad alá hajtani? Nem látszik alárendelt típusnak.

– Nem a szeretőm, legalábbis most már, alkut kötöttünk.

– Milyen alkut?

– A szex csak a nászútra volt engedélyezve, most hopp helyett kopp van.

– Ne csináld! Most is felfal a szemével! Folyamatosan téged néz.

– Mégis mást fektetett meg – dünnyögöm.

– Várjunk csak, ő fektet meg. Szóval, nem te... – mér végig tetőtől talpig.

– Hé! Nem ez a lényeg, hanem, hogy mással hentereg!

– Nagyon is ez a lényeg! Te soha senki alá nem kerültél, és most... – pislog nagyokat.

– Figyelj már rám! Érted, amit mondok? – integetek szeme előtt. – Van valakije!

– Kapcsolatban vannak vagy csak szeretők?

– Talán az utóbbi, de az is erős túlzás, ahogy megfigyeltem – vonom meg vállamat. – Inkább ágyrajárók.

– Akkor mit nyafogsz? Tökénél ragadd meg a bikát! Szerezd meg magadnak, persze csak ha akarod!

– Most jöttem ki egy komoly kapcsolatból, szerinted újra vágyom?

– Nem vagy te Andersen, hogy meséket adj elő nekem! – támaszkodik meg az asztalon. – Látom a szemed állásából, hogy akarod őt, és ha jól látom – billenti oldalra fejét –, mindennél jobban.

– Csitt! Halkabban, még meghalja!

Újabb lépteket hallok, szinte az az érzésem, hogy még a fülem is Vee-re összpontosít. Nem elég, hogy a szemem önállóan rá-rávillan, kezeim is önálló útra indulnak, úgy kell megállítanom őket, mielőtt megérinteném. És most tessék, a füleim is kezdik. Három lépés, kettő, egy, és itt is van.

– Mit hallok meg? – kérdezi Vee vigyorogva.

– Már megint itt vagy? – nézek rá szigorú szemekkel.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy szeretnétek-e bekapni valamit?

– Oh, mi nagyon szeretnénk valamit bekapni! – pislog rá Kamphan.

– És mit szeretnétek? – tenyerét combomra fekteti.

– Azt hiszem, nagyon is jól tudod, hogy mit szeretnénk! – kacsint Vee-re, majd elnézést kér, és magunkra hagy.

– Nagyon játékos a barátod – motyogja fülembe.

– Igen, de amilyen nagyszájú, olyan félénk is.

– Sejtettem, a hozzá hasonló fiúk olyan ártatlanok.

– És a hozzám hasonlók? – félénken nézek szemébe.

– Te? – támaszkodik asz asztalra. – A bujaság megtestesítője.

– Mindenkinek ezt mondod, akivel ágyba bújsz?

– Nem, ezt egyedül csak neked mondom – hajol közelebb, már majdnem megint ott tartunk, hogy megcsókol, de Kamphan megzavar minket. Megköszörüli torkát és ártatlanul megszólal.

– Megzavarok valamit? – képes az arcomba vigyorogva kérdezni.

– Nem, dehogyis! – egyenesedik ki Vee, majd folytatja. – Hamburger jöhet?

– Naná, dupla sajttal – rendelkezik barátom.

– Meglesz, nemsokára hozzuk.

– És velem mi lesz? – nyúlok keze után és visszarántom.

– Tudom mit szeretnél, – szorítja meg kezemet – egy hússal, de az legyen vastagabb, igazam van?

– Ha a hamburgerre gondolsz, akkor igen.

– Nemcsak arra gondolok – kacsint, majd elsétál.

Lángol az arcom, hogy ennek a kétértelmű szócsatának Kamphan a tanúja volt.

– Nem kell sietned, foglalkozz a vendégekkel – szólok utána.

– Ti is azok vagytok!

Ahogy utána nézek, megfigyelem fenekét, tényleg harapni való, semmi kétség. Még szerencse, hogy Ritz nem dolgozik, biztos balhézna, egyszerűen nem tud elviselni az a srác.

– Tényleg, beszéltél már Nuea-val? tér vissza a következő kényes megbeszélnivalónkra barátom.

– Igen, volt hozzá szerencsém.

– És mit mondott?

– Hogy menjek vissza hozzá, sajnálja a dolgot és blabla...

– Mit mondtál neki?

– Nem volt időm mondani semmit, megjelent a szeretője. Képzeld beköltöztette.

– És még volt képe, hogy ilyeneket mondjon?

– Volt. Bár sokra nem ment volna, nem akarok hozzá visszamenni.

– Végre! Állj a lábadra, azzal legyél, akivel igazán lenni akarsz, már elég régóta.

– Ezt hogy érted?

– Szerinted miért beszéltél folyton róla? – bök állával Vee felé. – Semmi sem véletlen, az sem, hogy újra találkoztatok.

– Csak a barátságunkra gondoltam.

– Álltasd csak magad! Úgy sem hiszem el.

Miért ilyen bonyolult az életem? Nuea-n gondolkodás nélkül tovább tudok lépni, a szüleim nem érdekelnek, munkám van, és tető is a fejem felett. Az ágyam viszont üres, és most csak egyetlenegy embert tudok benne elképzelni. Mégpedig a pult mögött mosolygó személyt, aki leszögezte, hogy nem lehet közöttünk semmi. – De akkor miért csókolgat?

Teljesen belemerülünk a jövőm tervezgetésében, Kamphan nagyon boldog, hogy végre önálló lettem, nem függők senkitől, és nem érdekel, ki mit gondol vagy mond rólam. Tényleg a legjobb barát, rá bármikor számíthatok, ráadásul tud titkot tartani.

A szüleim még csak nem is érdeklődtek felőlem, hogy és mint vagyok, ami talán a szívem legmélyén bánt, de majd elmúlik. Ők ilyenek, megváltoztatni nem lehet őket, csak a munka és a pénz a fontos, minden más mellékes, ahogy az ábra is mutatja.

Kamphan szeme érdekesen csillogni kezd, mikor a vállam fölött elnéz. Kíváncsian fordulok meg, és nem tudom eldönteni, hogy a közeledő hamburgereknek örül ennyire, vagy a kiszállító srácnak.

– Itt is vannak a hamburgerek – teszi elénk a tálcákat Yoo. – Extra sajttal a fiatalembernek – kacsint Kamphanra.

– Hol van Vee? – kérdezem. – Miért nem ő hozta?

– Elfoglalt, majd csatlakozik – válaszolja Yoo. – Be se mutatod a barátodat?

Meg sem várja, hogy bemutassam, magától megteszi.

– Kamphan vagyok – mutatkozik be, és még el is pirul.

– Yoo, örülök a találkozásnak – bazsalyog rá.

Annyira elmerülnek a beszélgetésben, hogy feleslegesnek érzem magam, ezért hátrapillantgatok Vee felé. Ki se látszik a munkából, hirtelen megrohamozták, ezért felállok, őket magukra hagyva, hadd beszélgessenek.

Szó nélkül megfogom a tálcát, és leszedem az asztalokat, amikért hálás pillantásokat kapok. Mikor mindennel megvagyok, beállok mellé a pultba, és elmosogatom a poharakat.

– Nem vagy műszakban – suttogja, miközben a sört csapolja.

– Szükséged van rám – súgom vissza.

Érzelmes tekintettel néz le rám, egyszerűen nem tudom, mi járhat a fejében.

– Ha tudnád mennyire.

– Látod, jó hogy besegítek – mosolyodom el.

Gyorsan kiszolgálunk mindenkit, szerencsére csak melegszendvicseket rendeltek, amiket meg tudtam csinálni, majd azokat is kiviszem az asztalokhoz. Visszaérve újból a pult mögé állok, figyelem a vendégeket, ahogy falatoznak és jót beszélgetnek.

– Köszönöm – áll szorosan mellém Vee, majd tenyerét derekamra helyezi.

– Vedd le a kezed!

– Mi lesz, ha nem teszem?

– Ez! – taposom meg lábát, mire felszisszen.

– Olyan rossz vagy! – sziszegi, és a fájdalomra oda se figyelve magához ránt. – Miért érdemeltem ezt ki?

– Ne engem ölelgess, hanem a szeretődet! – biggyesztem le ajkamat.

– Ez a bajod? – neveti el magát. – Nincs szeretőm – duruzsolja.

– Akkor mitől nem tudtam aludni?

– Az csak egy botlás volt.

– Hangos botlás.

– Tudom – simítja meg arcomat.

– Engedj el, most dolgozunk – bontakozok ki karjából, éppen időben, mert Ritz éppen belép az ajtón, és már most szúrós szemeket mereszt rám.

– Mit keresel te itt? Főleg így öltözve? – undorodva mér végig.

– Állj le, csak besegített nekem – véd meg Vee.

– Műszakon kívül is itt botladozol?

– Szállj már le rólam!

– Nem is vagyok rajtad – feleli, majd elvonul átöltözni.

Előbb-utóbb kinyírjuk egymást, semmi kétségem. – Vee, a halálom a te lelkeden fog száradni! – Bosszankodom, főleg az miatt, hogy ráérez a legjobb pillanatokra, amiket érdemes megszakítania. – Utálatos pocok!

– Ismerik egymást? – kérdezi Vee, barátaink felé pillantva.

– Dehogy is! Most találkoztak először – felelem.

– Úgy látszik, jól kijönnek egymással.

Valóban, tényleg jól elbeszélgetnek, mintha Kamphan fel is élénkült volna, érdeklődve figyeli Yoo-t, és mindenre bólogat. Ő pedig csak magyaráz, mutogatva, ezzel jelentőséget adva mondandójának.

– Yoo-nak nincs most senkije?

– Elvileg van, és a kis barátunk most nagyon szerelmes!

– Nem úgy néz ki – legalábbis amit most látok, az alapján nem gondolnám.

– Mindjárt szólok neki, hogy dolog van.

Bólintok, majd visszamegyek Kamphan-hoz, szükségem van a barátomra, kell a lelki támogatás, talán most még jobban, mint eddig.

Miután elment a barátom, Vee mondta, hogy álljak be dolgozni, így a holnapi napom szabad lesz. Nem gondolta, hogy ekkora forgalom lesz, és szüksége van még egy pár szorgos kezecskére.

Jól is esik a munka, ezért nem bánom, de azt igen, hogy Ritz itt van, most is tálcával a kezemben sétálok visszafelé, és nem kirakja a lábát? Amiben sikerül is megbotlanom, bosszankodva csóválom fejemet. Nem tudom hogyan, de sikerült egyensúlyoznom, és nem ejtettem le semmit.

– Bocsika, nem akartam! – vigyora csupa rosszindulatot sugall.

– Higgyem is el?

– Azt csinálsz, amit akarsz.

Otthagyom, egy idiótával nem érdemes vitatkozni, így hát én sem teszem.

Már csak fél óra van hátra, lemosom az asztalokat, felrakosgatom a székeket, és elkezdem a hátsó részt felmosni, mivel üres a bár. Vee odamegy az ajtóhoz, megfordítja a táblát, majd eltűnik a konyhában. Ritz kihasználja a pillanatot, és kiborítja a vödrömet.

– Hogy lehetsz ennyire béna? – kérdezi.

– Ezt inkább tőled kérdezném! Most nagy a szád, mert Vee nincs itt, ugye?

– Hagyd ki belőle!

– Kihagynám, ha békén hagynál.

Mit ártottam én neki? Persze azon kívül, hogy ugyanarra a személyre vágyunk? Folyamatosan azt a pillanatot lesi, hogy mikor tud bajba keverni, persze csak akkor, amikor senki se látja, és ezt már nagyon kezdem unni.

Feltörlöm a maradék vizet, és hátramegyek a raktárba, hogy lecseréljem. Észre se vettem, hogy valaki követ, csak azt, hogy megragadja vállamat és a falhoz csap. Csak úgy nyekkenek, nem számítottam rá.

– Mikor mész már el? – pipiskedik fölém Ritz.

– Majd, ha Vee elküld!

– Csak szánalomból tart még itt, ugye tudod? – a mellkasomra támaszkodva a falhoz szorít.

– Ezt még te sem gondolod komolyan? – nevetek fel. – Nézett valaha úgy rád, mint rám? – húzom fel szemöldökömet.

– Igen.

– Hazudsz – vigyorgok a képébe, és megfogom a csuklóját. – Tudod, még a riválisodnak sem tarthatsz, esélyed sincs velem szemben.

– Bevallod, hogy őt akarod? – hebegi kitágult pupillákkal.

– Azt vallom be – csavarom meg csuklóját, és ellököm magam a faltól –, hogy álmaiban én lebegek, reggel, mikor felébred, én vagyok az első gondolata. És csak megsúgom, tegnap éjszaka, miközben alatta nyögtél engem képzelt oda.

– Az nem lehet...

– Mégis melyikünk van jobb helyzetben? – hátrálásra kényszerítem, és most ő nyomódik a falhoz. – Te, akit csak használ, vagy én, akire vágyik?

– Ezt még megbánod!

Akkora pofont kever le, hogy még a szám is felreped, kiserken a vérem, ő pedig önszántából nekimegy a falnak és jajgatni kezd.

Sipákolására bejönnek a többiek, kérdezik mi ez a hangoskodás. Én a számat fogdosom, ömlik belőle a vér, mire Vee egyből odajön és zsebkendőt szorít rá.

– Ő volt az, megütött! – panaszkodik Ritz.

– Ne hazudj! – fújtatok a méregtől.

– Elég legyen! Unom már! – kiálltja Vee. – Ritz, menj haza, és addig ne is gyere vissza, amíg normálisan nem tudsz viselkedni. Ha nem megy, megválunk egymástól.

– Miatta? – mutat rám.

– Nem, hanem mert nem tudsz viselkedni! A munka az munka, ha nem tartod magad ehhez, akkor vége. Keress más munkát.

– Jól van, elmegyek – szegi fel állát. – Majd hívlak.

– De csak akkor, ha már döntöttél – szól utána, de nem néz rá, csak az én számmal van elfoglalva.

– Milyen érzés Vee, hogy marakodnak érted? – veregeti hátba Yoo.

– Én nem marakodok! – ellenkezek. – Folyton belém köt! – védekezek. – Vagy ha úgy van, el is mehetek, keresek más munkát. Nem szeretném felborítani az életeteket.

– Mark, ne csináld – szól rám Yoo.

– De tényleg, felesleges vagyok – hajtom le fejem és elmenekülök.

Messzire nem jutok, a folyósón utolér Vee elkapja csuklómat, és magához ránt.

– Ki mondta neked, hogy menj el? – simogatja fejemet.

– Senkinek sem kellek – szipogom.

Azt hiszem, most jön ki rajtam a felgyülemlett feszültség a szüleim, Nuea, Ritz és még Vee miatt is. Arcomat mellkasába temetem, és potyogni kezdenek könnyeim.

– Csss... Nyugodj meg, itt jó helyen vagy, és mindenki szeret.

– Úgy lenne? – nézek rá reménykedő szemekkel.

– Buta fiú – szorít magához és megcsókol.

Végre ott vagyok, ahol lennem kell, Vee karjaiban. Tudom, hogy csak vigasztalni akar, de attól még nagyon jól esik. Ekkor fájdalom nyíllal a számba, mire felszisszenek.

– Nagy ütést vitt be az az aprócska fiú – neveti el magát.

– Ezen én is meglepődtem – mosoly húzódik ajkamra.

– Menj fel, mára végeztél!

– Rendben – indulok el, de még visszaszólok. – És köszönöm.

Igaza van Kamphan-nak, még nincs itt az ideje, hogy megfutamodjak, és nem is fogok. Oka van annak, hogy Ritz kikelt magából, és annak is, hogy folyamatosan csókolgat Vee, az apró érintésekről már említést sem teszek. Még ha rosszul és lassan haladunk, de legalább nem egy helyben toporgunk, és már nekem ez is valami.