Vee

Mindig ilyen rossz volt vele? Rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy ki tudjak elégülni, és az se kis erőfeszítésembe került, hogy őt is a mennyekbe tudjam juttatni. Viszketett a bőröm, ha hozzáért, csókját ügyetlennek és nyálasnak éreztem. Nyögései pedig olyan erőltetettek és hangosak voltak, azt hittem, összedőlnek tőle a falak.

Azt persze észrevette, hogy mikor érkezett meg Mark, és még hangosabb fokozatra kapcsolt. De hogy én mennyire nem élveztem együttlétünket, azt már nem. Nem is értem, miért mentem bele. Talán meg akartam győzni magam, hogy Mark után is van élet?

Sajnos rá kell jönnöm, hogy ha megkaptad azt, ami után évekig sóvárogtál, nem tudod csak úgy elengedni. Lehet rosszul döntöttem, amikor felajánlkoztam neki? Jobb lett volna megmaradni ismeretlen ismerősnek? Legalább nem tudnám milyen forró és szűk, mennyire élvezi érintésemet. Vagy, ahogy kielégülés után karomba omlik és hálásan dorombol.

Mark... Folyamatosan őt próbáltam Ritz helyébe képzelni, néha még sikerült is, de gyorsan elillant a kép. Ő sokkal finomabb, érzékibb, minden rezdülésére reagálok, és csak arra vágyom, hogy alattam sóhajtozzon, pont úgy, mint a nászúton.

Ehelyett, itt liheg rajtam Ritz, verejtéktől csatakosan, és még az illatunk keveredése is bántja az orromat. – Mássz már le rólam! – Fogom meg vállát és letolom magamról, hatalmas megkönnyebbülést érezve. Azt hiszem, itt az ideje, hogy véget vessek annak, ami közöttünk van. Semmi értelme, főleg, hogy nem is kívánom, sőt most azt mondanám, hogy inkább taszít közelsége. – Vajon elaludt már Mark? – Remélem nem hallgatta végig küszködésünket. Mert ezt nem lehet együttlétnek nevezni, ahhoz túl silány, semmitmondó, üres volt.

De miért is foglalkoztat ez ennyire? Hát felállítottam a szabályt, hogy házinyúlra nem lövünk! Bár már akkor sem gondoltam ezt komolyan, csak kíváncsi voltam, hogy meddig bírjuk visszatartani vágyódásunkat egymás iránt.

– Nem mész haza? – kérdezem mintegy mellékesen.

– Itt alszok – húzza magára a takarót.

– Jól van, de aludjál.

– Gyere közelebb – búgja –, át szeretnélek ölelni.

– Melegem van, inkább ne.

– Miért vagy ilyen? Régen szeretted, ha hozzád bújtam.

– Jól mondod, régebben.

– Gonosz vagy! –sértődötten fordul a fal felé.

Megvárom, amíg elalszik, majd kimászok az ágyból, és a konyhába megyek.

Kiveszem a citromos teát, amit még Mark készített, és lehúzok egy pohárral. Semmi kedvem visszamenni a hálószobámba, de valahol aludnom kell. Visszafelé sétálva Mark szobája felé pillantok, az ajtó résnyire nyitva, halvány fény szűrődik ki alatta. Önkéntelenül arra visz a lábam, benyitok, és egyből meglátom az édesen szundikáló személyt. Közelebb merészkedek, leülök az ágy szélére és tanulmányozom. Szeme környéke be van dagadva, mintha sírt volna, ajkát vörösre harapdálta. Felsőtestét nem takarja semmi, így láthatom a rajta ejtett foltjaimat.

Büszkeséggel tölt el, hogy még látszódnak, bár már sokat halványodtak. Gyengéden megérintem őket, bőrének tapintása ugyanolyan selymes, mint amire emlékszem. Nyöszörögve hátára fordul, karjait széttárja.

– Mark, felébredtél? – kérdésemre meg se rezdül. – Mark! – semmi, mélyen alszik.

Végighúzom ujjam hegyét ajkán, résnyire kinyílik. Nem bírok ellenállni a kisértésnek, lehajolok és gyengéden összeérintem ajkunkat. Meg is jön a válasz, milliónyi pillangó kezdett repkedni gyomromban.

– Miért teszed ezt velem? – dünnyögöm, majd elhajolok tőle.

Felhúzom a takarót, gondosan betakargatom, meg ne fázzon nekem. Még ülök mellette pár percet, talán úgy fél órát, de ki nézi ilyenkor az időt? Már attól jól érzem magam, hogy itt él a lakásomban, egy asztalnál eszünk, egy levegőt szívunk. Nem tudtam, mennyire üres az életem, amíg meg nem jelent az életemben, újra.

Muszáj felkelnem és a helyemre mennem, nem maradhatok itt tovább. Fáradt sóhaj kíséretében felállok, elindulok a szobám felé, de még az ajtóból visszanézek.

– Jó éjszakát Mark, szép álmokat! – azzal becsukom az ajtót, és visszamegyek oda, ahonnan legszívesebben inkább megszöknék.

Valami csiklandozza a mellkasomat, próbálom elhessegetni, de nem tágít, csak kuncog.

– Mark, ne már, fejezd be, aludni akarok!

– Mit mondtál? – jön a jeges kérdés.

– Hogy mi? – pattan ki szemem, és fókuszálni próbálok.

– Összekevertél azzal a... Azzal! – mutogat kifelé.

– Bocsi – nyújtózkodok.

– Azt hiszed, egy bocsi elég? – mászik ki az ágyból és elkezdi magára kapkodni az elszórt ruháit. – Amióta itt van, csak róla szól minden!

– Ez nem igaz.

– Dehogynem! Mark így, Mark úgy! – duzzogva gesztikulál. – Ne beszéljek hozzá, ne utasítgassam, ne küldjem fel a létrára! Soroljam még?

– Nem vagy a főnöke, hogy utasítgasd! – ülök fel az ágyban, és az arcomat dörzsölgetem.

– De felette állok! – üvölti, mint a sakál.

– Te csak azt hiszed! – bosszankodom.

– Megdugtad?

– Nem a te dolgod!

– Szóval igen! – neveti el magát. – Egy ilyen senkit előrébb helyezel nálam! Hihetetlen!

– Tudod mi a hihetetlen? – veszem fel az alsómat. – Az, hogy jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy néha lefeküdtünk egymással.

– Múlt időben beszélsz – tátogja.

– Hagyjál már, reggel van! – hagyom el a szobát.

Mark az ebédlőasztalnál üldögél egy szál trikóban, gőzölgő bögrével kezében. Megcsap a frissen főzött kávé illata, összefut a nyál a számban. Odasétálok a kávéfőzőhöz, töltök magamnak, feldúsítom egy kis tejjel, és már kortyolnék is bele, mikor Ritz utánam jön, de nem hozzám intézi szavait.

– Rajtad mik azok a foltok?

– Szerinted minek látszanak? – kérdez vissza Mark, halálosan nyugodt hangon.

– Ki csinálta?

– Vajon ki? Olyan nehéz lehet kitalálni, ugye? – vonja meg a vállát. – A szeretőm – süti le szemét.

– Vee? – a feje már lángol a dühtől.

– Elég legyen már – szólok közbe.

– Dehogy is, csak most kezd igazán érdekes lenni! – neveti el magát. – Mark, ha közeledni mersz hozzá...

– Ritz most fejezd be, és tűnés! Később beszélünk. – Jobb, ha távol tartod tőle magad.

– De... – képed el. – Ezt nem kérheted...

– Elég volt, menj! – mutatok az ajtó irányába, ő pedig fújtatva távozik.

Ennek tényleg véget kell vetnem, semmi értelme tovább húzni. Ha lenyugszik, beszélek vele. Remélem, el tudja fogadni, és tudunk továbbra is együtt dolgozni. Yoo-nak igaza volt, kár volt ebbe belemásznom, de akkor még olyan egyszerűnek tűnt a dolog, és még Mark kanyarba se volt.

Azzal, hogy visszacsöppent az életembe, minden megváltozott. Arról nem is beszélve, hogy mennyi minden történt már közöttünk, amire még csak álmaimban sem mertem gondolni. Igyekszem elfelejteni, átlépni rajta, de ez lehetetlenség. Most is ott ül, szomorkásan előre bámul, lógatja orrát.

– Sajnálom, nem tudja, miket beszél – dörzsölöm meg a fejemet, miközben közelebb megyek hozzá.

– Ahogy te sem – áll fel, és hátrálni kezd.

Előlem viszont nem menekülhet, sarokba szorítom. Feje mellé támasztom karomat, elfordítja fejét, de visszaigazítom, hogy a szemembe nézzen.

– Nagyon duzzadtak a szemeid.

– Biztos a fáradtságtól – motyogja.

– Nem inkább a sírástól?

– Ki sírt? – pillant jobbra, balra. – Én ugyan nem – harapja be száját.

Az állát szorosan tartva érintem meg kivörösödött ajkait, mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, kapkodva veszi a levegőt.

– Szépek a foltjaid! – érintem meg őket sorjában.

Először a nyakán, vállán, majd kulcscsontján, végül mellkasán.

– Már alig látszanak – szegezi rám kihívó tekintetét.

– Szeretnéd, ha tovább látszódnának? – billentem oldalra a fejem, miközben őt tanulmányozom.

– Nem – fordítja el erővel fejét.

– Hazudsz – suttogom és nyakára hajolok.

Pontosan oda, ahol a jelem látható. Először csak apró puszikkal borítom, majd végignyalok rajta, végül rátapadok és szívni kezdem. Térde megrogy, vállamba kapaszkodik.

– Ne – nyöszörgi, de nem lök el.

Áttérek a többi foltjára, elvégzem ugyanazokat a becézgetéseket, vérem felforr, alig bírom visszatartani magam.

Tarkójára csúsztatom tenyeremet, belenézek szemébe és feladom ellenállásomat. Megcsókolom. Már ettől mennyekben érzem magam, pedig nagyon nem is csinálunk semmit. Finoman kóstolgatom, de tartja magát, nem engedi, hogy behatoljak szájába. Testünk egymásnak feszül, érzem minden porcikáját, és merevedését is. Nem tudja eltitkolni, hogy kíván engem, és ezzel boldoggá tesz.

– Olyan kívánatos vagy! – suttogom ajkának, mire engedni kezd.

Birtokba veszem, nyelvén érzem a kávé kesernyés ízét, lassú nyelvcsapásokat tesz, nyakam köré fonja karját, teljesen elveszek.

Hirtelen éles fájdalom hasít ágyékomba, kétrét görnyedek és elterülök a földön. Tenyeremet a fájós részemre szorítom, várom, hogy elmúljon ez a határozottan kellemetlen érzés.

– Ezt miért kellett? – sziszegem fogaim között.

– Menj ahhoz, akivel az éjszaka voltál – szánakozva néz le rám –, ne engem csókolgass.

– Féltékeny vagy? – érzelmek sokasága suhan át arcán.

– A fenéket! Csak hagyj békén! – elmegy mellettem, még csak meg sem sajnál.

– Tudom, hogy nem gondolod komolyan! – kiálltom utána.

– Rosszul tudod! – jön a válasz.

Ezt megérdemeltem, de tényleg. Felállok, a fájdalom kissé alábbhagyott, de még nem az igazi. Görnyedve megyek a mosdó felé, ideje elkezdeni a napot.

Vasárnap lévén alig vannak a bárban, ezért csak én és Yoo vagyunk bent. Mark-nak mondtam, hogy elég, ha estefelé csatlakozik, akkor talán nagyobb lesz a nyüzsgés.

Gyönyörű rendet hagyott itt tegnap este, minden csillogott villogott. Igazán kitett magáért és még csak meg se köszöntem.

– Mark hogy viselte a tegnap éjszakát? – támaszkodik a pultnak Yoo.

– Inkább azt kérdezd, nekem milyen volt – dünnyögöm.

– Mesélj, milyen volt?

– Borzasztó! Legközelebb szólj rám, hogy ne csináljak ekkora hülyeséget!

– Én megpróbáltam, de füled botját se mozdítottad! – neveti el magát.

– Köszönöm az együttérzésedet! – csóválom fejemet.

– Hé! Mióta mondom neked, hogy hanyagold Ritz-et! Nem hozzád való!

– Nem a pasim, csak elvoltunk – vonom meg vállamat. – Nem akartam tőle semmit.

– Úgy ahogy a többitől se?

– Pontosan, nem akarok elköteleződni.

– Na és Mark? Vele mi a helyzet?

– Ő más, mindig is más volt.

– Szóval, ő az egyetlen, aki megszelídíthetné a mi kistigrisünket? – teszi vállamra kezét.

Ha valakinek sikerülne, az bizony Mark lenne, de még neki sem fog sikerülni. Nem hagyhatom, hogy újra az ujjai közé csavarjon, mert megint úgy járok, mint régen. Kivert kutya lennék, aki egy kis törődésért mindenét odaadná. Ezt pedig nem akarom, nem éri meg.

– Talán, de nem fogja – mondom teljes meggyőződéssel.

– Mondod te, én meg hiszem, amit látok barátom.

– Mégis mit látsz? – fordulok vele szembe.

– Szerinted miért költözhetett hozzád? Vajon miért dolgozik itt, mikor megbeszéltük, hogy nem veszünk fel senkit? – veszi ki kezemből a tiszta poharat. – És a legjobb kérdés, hogy miért vizslatod minden lépését?

– Honnan tudod?

– Látod, nem is tagadod! – vigyorodik el. – Újra az ujjai köré csavar, és még csak észre se veszed!

– De én ezt nem akarom! – vágom hozzá a törlőkendőt.

– Ugyan, ne nézz engem madárnak! Nincs ebben semmi rossz.

– Te miért nem ellenzed a dolgot?

– Talán, mert még a legrosszabb pillanatokban is vele voltál a legboldogabb.

– Így lenne?

Ezt a kérdést magamnak címeztem, mert még én se vagyok biztos a dologban. Olyan könnyű kívülállóként tanácsokat osztogatni, de benn lenni nem olyan egyszerű. Mi lenne a legjobb döntés?

Szabadjára engedni, és azt is elfelejteni, hogy létezik, vagy újra a közelembe engedni, és várni, hogy mi fog ebből kisülni. – Nem, az elengedés nem jöhet szóba! – Itt kell maradnia, velem. Legalábbis még egy darabig biztosan.

Merengésem közben kiszolgálok pár újonnan érkezőt, legalább nem kell válaszolnom Yoo kérdéseire. Valahogy mindig ráérez a dolgokra, és addig nem hagyja békén az embert, amíg a számára kielégítő választ meg nem kapja.

Megszólal a telefonja, arcán óriási mosoly terül szét, és felveszi.

– Szia, édes kis cukorborsóm! – szól bele.

– ...

– Nem, még ma nem láttam.

– ...

– Igen, jól. Alakulnak a dolgok – vigyorog rám, mint akinek elment az esze.

– ...

– Lassan, de biztosan. Nem olyan egyszerű, makacs, mint az öszvér.

Most rólam beszél valakivel? De miért? Vagy tévedek?

– ...

– Még szükség van egy kis időre. Aha, igen.

– ...

– Az baj, kifutunk az időből.

– ...

– Oké, nemsokára találkozunk! Szeretlek!

Ez igen érdekes telefonbeszélgetés volt, nem akartam fülelni, de olyan hangosan beszélt, hogy minden szavát értettem. Yoo és az ő rejtélyessége, sose fogom megérteni, de talán jobb is.

– Mikor fogom megismerni? – kérdezem.

– Kit? – bámul rám értetlenül.

– A cukorborsódat!

– Előbb, mint gondolnád, sokkal előbb! – sejtelmesen elmosolyodik és visszamegy a konyhába.

Leszedem az asztalokat, letörölgetek, kedvesen mosolygok mindenkire, kiszolgálom őket. Tényleg kellemesen telik a mai nap, végre van egy kis nyugalom.

Az ajtó nyitódására leszek figyelmes, és egy fiatal srác sétál be az ajtón. Valahonnan nagyon ismerős, de nem tudom hová tenni. Bizonytalanul néz körbe, majd mikor megpillant mosolyogva közelít felém.

– Segíthetek valamiben? – kérdezem.

– Igen, Mark-ot keresem – mogorván méregetem, a féltékenység fellobban lelkem elrejtett zugában.

– Ki keresi?

– Kamphan vagyok, egy barátja.

Kamphan, ízlelgetem, és eszembe jut, hogy már említette nekem Mark ezt a nevet. A barátja, vagyis a legjobb barátja, és szigorúan csak is azok. Megnyugszom, szerencsére nem mondanám vetélytársnak. Igazán bájos, kedves arcú, vékony fiú, de egyáltalán nem Mark esete, mivel az én vagyok.

– Gyere, foglalj helyet, mindjárt szólok neki – előveszem a telefonomat, de eszembe jut, hogy még a száma sincs meg. – Meg tudnád adni a számát? – vigyorodom el.

– Idegeneknek nem adom meg a számát!

– Nem vagyok idegen, Vee vagyok, Mark... barátja – vagy valami olyasmi, teszem hozzá magamban.

– Oh, te vagy az! Úgy örülök, hogy megismerhettelek! – ölel át, én pedig tanácstalanul állok földbe gyökerezett lábakkal. – Annyit hallottam már rólad!

– Tényleg? Miket? – Mark mesélt rólam? Szinte hihetetlen.

– Igen, ha az egyetemi dolgokról volt szó, folyamatosan rólad beszélt! Alig vártam, hogy megismerjelek! – csicsergi, és leül a bárszékre, én pedig a pult mögé állok, vele szemben.

– Gondolom semmi jót – kényszeredetten mosolyodom el.

– Dehogy is! Csakis jót! Folyton azt hajtogatta, hogy te voltál az egyetlen jó dolog az egyetemen – kezét szája elé kapja –, bocsi, kicsit sokat beszélek! Lehet nem kellett volna elmondanom!

– Semmi baj, – enyhe mosolyra húzom a számat. – Akkor megadod a számát? – nyújtom felé a telefonomat.

– Naná! – pötyögi is befelé, majd visszaadja a készüléket.

A névjegyre pillantva nagy szemeteket meresztek. sose mentenék el senkit így, ez túl gyerekes. Elég lett volna egy szívecske is, de itt három is van Mark neve előtt és a végén. Bámulom pár másodpercig, majd tárcsázom, és a fülemhez emelem a telefont.

– Mark, Vee vagyok. Told le azt a csinos kis fenekedet, vendéged van!