Mark

Bárcsak megenyhültem volna, de nem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért nem árulhat el magáról pár dolgot. Nem a fizetésére, vagyonára, vagy éppen a szerelmi életére voltam kíváncsi, hanem rá. Hogyan élt az utóbbi években, mivel foglalkozott, mit csinál most és hasonlók. Szívni akartam magamba az információmorzsákat, de mindent megtagadott tőlem, és ez rosszul esik.

Reggel arra ébredtem, hogy szorosan ölel, de újra leszállt a vörös köd agyamban, kimásztam az ágyból, és pakolni kezdtem. Mikor felébredt csak törölgette csipás szemét, majd próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem voltam hajlandó válaszolni, így gyorsan fel is adta.

Ha ő nem hajlandó mesélni magáról, én miért tegyem? – Vee, akkora egy sültbolond vagy! – Rogyok bele a repülőgép ülésébe. Becsatolom az övemet, hátradőlök és lehunyom a szemem. Amilyen rosszul indult ez az egész kirándulás – nevezzük annak, mert hát nászútnak mégiscsak túlzás lenne –, olyan jól alakult, és a végén sikerült mindent elrontania. – Hát nem érti, hogy mit meg nem tettem érte?

És igen, szerettem volna tartani vele a kapcsolatot, úgy, mint régen. Nekem az is elég lett volna, ha a barátja lehetek. – Talán azt hitte, hogy majd többet akarok? – Nevetséges! Én csak a régi barátomat akartam volna visszaszerezni, aki annyira hiányzott.

– Mark, meddig duzzogsz még? – kérdezi unottan.

– Ameddig jól esik.

– Felesleges haragudni, nemsokára otthon vagyunk – teszi combomra kezét.

– Jól mondod, otthon leszünk, elválunk – lököm le kezét –, ezért felesleges is a kommunikáció.

– De most még a férjed vagyok – suttogja fülembe.

– Az lennél? – mérem végig. – Nekem nem úgy tűnik.

– Miért mondod?

– Egy férj nem hagyja el a feleségét minden ok nélkül.

– De nekünk van okunk – a dühtől remeg a hangja. – Megmondtam, az út után különválunk. Ennél tisztábban nem is fogalmazhattam volna.

– Akkor ne is hívd magad férjnek, de még csak barátnak se! – összefűzöm ujjaimat ölemben.

– Igazad, van! Annak se vagy jó!

– Hogy mi?

– Mit vártál? Folytatjuk a barátságot ott, ahol abbahagytuk? – gúnyos mosolyra húzza száját. – Ennyire naiv nem lehetsz!

– Pedig az vagyok! – könnyesedik be szemem – Jóvá akartam tenni!

– Vedd úgy, hogy letudtad az adósságodat – simítja végig arcomat.

– Még kamatot is fizettem.

– Igaz, finom kis kamat volt.

– Bunkó.

Lezárom a beszélgetést, amennyire tudok, elfordulok tőle. Nagyon fájnak szavai, főleg, hogy bűntudatom volt mindezidáig.

Abban az időben nekem is ugyanolyan nehéz volt, mint neki, ha nem nehezebb. Elvesztettem a barátomat, az egyetlent, akinek megnyílhattam, aki mellett önmagam lehettem. Ha viszonzom az érzéseit, a szüleim tönkretették volna, és ezt nem akartam.

Pedig másra se vágytam igazán, csak hogy viszonozhassam. Erre később jöttem rá, de akkor se bántam döntésemet, rengeteg fájdalomtól óvtam meg. Én tudtam, hogy mennyire kedves, odaadó, gondoskodó, megbízható, de ez a szüleimnek semmit sem jelent, csak az, hogy milyen összeg van a bankszámláján. Azt is tudom, hogy ez nagyon fájt volna neki, hogy nem felel meg szüleimnek, nem tudja mindazt megadni nekem, amit elvárnak tőle.

Kigördülnek azok az átkozott könnycseppek, és nincs megállás számukra. Nem nézek rá, nem akarom, hogy szánakozzon rajtam. Gyorsan letörlöm őket, még csak nyomuk se maradjon. A pilóta bejelenti, hogy megkezdi a felszállást, a gép remegve emelkedik, megmarkolom a karfát, nem szeretem az utazásnak ezt a részét. Egy pillanattal később melegséget érzek, és Vee forró tenyere zárul hideg kézfejemre, ami újabb könnyeket eredményez.

Az egész úton hallgattunk, de kezemet nem engedte el, egy percre sem. Leszálláshoz készülődünk, öveket becsatoljuk, és megkezdődik a landolás. Hát visszatértünk, a pokolba. Megvárjuk, amíg a többség összeszedelőzködik, majd sorjában leszállnak. Rohamosan telnek a percek, pedig legszívesebben a végtelenségig húznám, de nem lehet. Már szinte csak mi maradtunk.

Kicsatolom az övet, tekintetét kerülve, próbálok felállni, de visszaránt. Meglepődve bámulok sötét tekintetébe, nem tudom, mit akar még. Megragadja államat, és forrón megcsókol. Szenvedélyes és vad, mindent el akar venni, az utolsó morzsákat is. Nyelve táncot jár, mélyen behatol, megragadom tarkóját és csak húzom, nem akarom elengedni. De sajnos ez a pillanat is eljött, el kellet válnunk.

– Ez mi volt? Már Bangkokban vagyunk – suttogom, belül remegek.

– A gép még nemzetközi terület – simít végig ajkamon. – Muszáj volt.

– Nem volt az.

– Nem akarom, hogy az utolsó emléked rólam a veszekedésünk legyen.

– Mert ez jobb? – szipogom.

– Igen, ez sokkal jobb – mosolyodik el, majd feláll és lesétál a gépről.

A futószalagon keresgéljük a bőröndömet, amit több másik takar. Kibányássza közülük, kiszedegeti a dolgait, majd átnyújtja nekem a fogantyúját. Csendben elindulunk a kijárat felé, szinte csak vonszoljuk magunkat. – Talán neki is rossz az elválás? – Sandítok fel rá oldalról.

Hangulatomhoz méltóan borongós nap van, nemsokára esni fog, érzem a levegőben. Hosszú sorokban tolonganak a taxisok, hogy fuvart szerezzenek, leintek egyet, majd amíg kiszáll a sofőr, berakja csomagomat, addig Vee felé fordulok.

– Akkor ennyi volt – jelentem ki, miközben mellkasát bámulom.

– Ennyi – toporog előttem, biztos mehetnékje van.

– Egy ölelés?

– Kihagyom – ingatja fejét.

– Akkor rendben – nyitom ki a hátsó ajtót.

– Helló.

– Semmi viszlát?

– Pont ez a lényeg – borul el tekintete –, nincs olyan, hogy viszlát.

Gyorsan hátat fordít, és nagy léptekkel távolodni kezd. Addig nézem, amíg eltűnik a tömegben, utána beülök az autóba.

Bediktálom a címet, kibámulok az ablakon. Azt gondoltam, hogy sírni fogok, de nem, egy árva könnycsepp se hagyja el könnycsatornáimat. – Pokolba a sírással! – Erős vagyok, mindent kibírok, mert erre születtem.

Kifizettem a taxist, és elindulok közös lakásunk felé. Mikor már az ajtó előtt állok, fogom a kulcsot és illeszteném a lyukba, de meggondolom magam. – Ez már nem az én otthonom! – Megnyomom a csengőt, egyszer, kétszer, mire csoszogást hallok. Az ajtót szinte feltépte Nuea.

Arckifejezése megér egy misét, a döbbenet, zavarodottság, szégyen uralkodik el rajta.

– Megjöttem! – vigyorgok rá fülig érő szájjal.

– Te mit keresel itt?

– Meg kellene húznom magam valahol, amíg nem találok lakást.

Tolom félre az útból, és belépek a lakásba. Valami megváltozott, de hogy mi, azt nem tudnám megmondani. Pár dolgot elmozdított, hiányzik ez meg az.

– És csak így betoppansz? – teszi csípőre kezét. – Elmentél a nászútunkra!

– Szükségem volt egy kis egyedüllétre!

– Egyedüllétre mi? Kivel voltál?

– Ahhoz neked semmi közöd! Én se kérdezem, hogy mióta van szeretőd.

– Annak már vége, szakítottam – ölel át. – Bocsáss meg!

– Sajnálom, de nem megy. Jobb lesz így mindkettőnknek!

– Szükségem van rád!

– Rám vagy a pénzemre?

Lesüti szemét, és nem válaszol.

– Mark, kérlek, kezdjük újra! Tőlem haladhatunk lassan is.

Rájöttem mi a baj a lakással. Eltűntek a dolgaim.

A nappaliból a hatalmas tévét, most egy kisebb helyettesíti, a falakról nem kacsintanak vissza képeim, besietek a hálóba, a fiókjaim kifordítva hevernek a földön, ruháim sehol. A konyhába rohanok és ott is ugyanaz a helyzet, semmi sincs itt, ami hozzám köthető.

– Hol vannak a dolgaim? – dühösen meredek rá.

– Mark – kapkodva felveszi kabátját –, menjünk el egy kávézóba, és beszéljük meg a dolgot.

– Itthon miért nem jó? – húzom fel szemöldökömet.

– Elromlott a kávéfőző – de látom rajta, hogy hazudik.

– Nuea! Az igazat!

– Az igazat mondom! – kiáltja. – Miért vagy ilyen gyanakvó? Ezt sose szerettem benned!

– Mást sem! – feleselek.

– Menjünk! – kezd el rángatni kifelé.

Mielőtt elértük volna az ajtót, az kitárult, és egy mosolygós fiúval találtam szembe magam.

– Szívem, megjöttem! – kiáltja nevetve, de ledermed, amikor meglát.

– Ezt nevezem! Még ki se hűlt az ágyam, már mást dugtál bele! – a fiú felé fordulok – Bocs, nem rád haragszom! – majd újra Nuea-ra koncentrálok.

– Mark, én...

– Hol vannak a cuccaim? – emelem meg haragtól fűtött hangon.

– Beszéljük meg!

– Veled semmit se akarok megbeszélni! Elegem van! Vége.

A fiú motoszkálni kezd mögöttem, majd megragadja kezemet, és egy kulcsot helyez a tenyerembe.

– Egy raktárban van a hetes út mellett. A Siam múzeumtól nem messze.

– Ismerem a környéket, tudom hol a raktár – mosolygok rá. – Köszönöm.

– Szívesen!

– Csak egy jó tanács, menekülj!

Szóhoz sem tud jutni, fogom a bőröndöt, és elhagyom a lakást. Azt hinné az ember, hogy ez mekkora fájdalom lesz, de nem, inkább megkönnyebbülés, hogy most már tényleg vége, ennyi volt.

Beülök a kedvenc kávézómba, rendelek egy vaníliás lattét, közben a kirakat előtt elvonuló embereket figyelem. – Most hogyan tovább? – A lakásomat most hagytam hátra, a szüleimhez pedig, ha fizetnének se mennék.

– Elnézést! – szólít meg a pincér.

– Tessék?

– Le van tiltva a kártyája – ezen meglepődök, de odaadom a másikat is.

– Akkor ezt próbáljuk meg – csipog a készülék.

– Ez sem jó.

Sorra próbáljuk, de mindegyiket elutasítja a gép. Már csak egy lehetőségem van, az aranytartalékom. Odaadom, és végre elfogadja. Szégyenkezve kérek bocsánatot a kellemetlenségért.

Szóval a szüleim így állnak rajtam bosszút, milyen nevetséges. Szerencsére nem tudnak a saját kártyámról, amit titokban csináltattam, és a fizetésemet mindig átutaltam rá. Legjobb döntés volt tőlem, de nem pocsékolhatom. Így az a lehetőség, hogy szállodába menjek, ki van zárva. – Vee, mit csináljak?

Te mit tennél a helyemben? Feladod, mint régen? Meg sem próbáltál meggyőzni, csak elfogadtad a tényeket, hogy elutasítottalak. Még jó, hogy nem hasonlítok rád. Egy terv körvonalazódik bennem. – Én nem fogom feladni! – Már csak azért se, amiért ennyire akarja.

Hol is kezdjem a keresést? Előveszem a telefonomat, rákeresek az interneten, de nem találok róla semmit. – Tű a szénakazalban! – Hosszasan keresgélek, mérgelődök, majd bevillan egy kép. Nem is kép, egy névjegykártya, ahogy Vee odacsúsztatja egy lánynak. – Mark, gondolkozz, gondolkozz!

Csak a sarkát láttam, valami poharak, meg az Y&V felirat, vagy fordítva. Izgatottan kutatok utána, és mikor megtaláltam, hangosan felkiáltottam, erre mindenki furán nézett rám.

– Elnézést! – ragadom meg a bőröndöt, és elhagyom a kávézót.

Egy régi, de hangulatos épület előtt szobrozok. Ugyanolyan a cégér, mint amit a névjegykártyán láttam. Mély levegőt veszek, és belépek.

Viszonylag félhomály fogad, de nagyon kellemes a bár atmoszférája. Mindent fával borítottak, még érezni a friss lakkozást. Néhol égősorok világítanak, igazán hangulatos. A mennyezetről gyertyaalakú lámpák lógnak, a pult antikolt hatású, öreg tölgy színű. Ahogy körbenézek, ez a szín uralkodik. Tetszik, határozottan tetszik.

A pultos mosolyogva biccent, figyeli, ahogy helyet foglalok az egyik boxban. – Most jó alakítást kell nyújtanod, ezen áll vagy bukik minden!

– Elnézést, mit hozhatok? – kérdezi a pultos.

– Hol van a pincér? – kérdezem.

– Sajnos egyedül vagyok, ma úgy néz ki mindenkinek dolga akadt – feleli.

– Egyedül vinni egy műszakot nem egyszerű.

– Estére befutnak a többiek is.

Ez az, a szerencse mellém állt, csak ki kell tartanom.

– Mit tudsz adni, ami egy lovat is kiütne?

– Rossz nap?

– Rossz hét! – vigyorodom el.

Kedves srácnak tűnik, alacsony, barna hajú, megnyerő mosollyal. Igazán segítőkésznek tűnik.

– Akkor whisky? – néz rám kérdőn.

– Egy üveggel!

– Húzós lesz.

– Nem gond – csúsztatom oda a bankkártyámat.

– Hozom is.

Nagyon izgatott vagyok, most már belekezdtem, nincs mese.

Megkapom az üveg italomat, mellé egy poharat, és magamra hagy. – Akkor essünk neki! – töltöm is az első adagot, és már gurul is lefelé. Annyira nem szeretek inni, de most muszáj vagyok. A cél szentesíti az eszközt, és csak ez lebeg szemem előtt. A negyedét egymás után hajtom lefelé, majd lassítok, érzem hatását. Nem szabad a föld alá innom magam, , meg kell találnom az arany középutat.

Az emberek jönnek, mennek, de már nem látok tisztán, olyan mintha csak suhannának, egy elmosódott kép marad utánuk. – Mennyi lehet már az idő? – Órámra fókuszálok, és nem hiszek a szememnek, és ezt jobban is teszem. Már kilenc óra, és sehol senki ismerős.

Lehet mégsem fog összejönni, és feleslegesen ütöm ki magam? Lehajtom fejem, és elbóbiskolok, nem kenyerem a türelem, és meguntam a várakozást.

– Róla beszéltem – cseng fülemben a pultos hangja.

–Haver, kellj fel, haza kellene menned! – ütögeti meg vállamat Yoo.

– Van hová mennie? Bőröndje is van!

– Itt nem maradhat! – ütöget tovább. – Ember, ébredj már!

Felemelem fejemet, és még az alkoholfüggönyön keresztül is látom, mennyire megdöbben.

– Yoo, mit keresel te itt? – vigyorodom el, majd az asztalra borulok.

– Teljesen részeg! Mennyit ivott?

– Majdnem egy egész üveggel!

– Mark, jól vagy?

– Te ismered?

– Igen – feleli Yoo

– Honnan? – türelmetlenül érdeklődik a pultos.

– Régi történet, majd Vee elmeséli.

– Hazajött már? – ujjongva kérdezi.

– Igen – matat valamit, legalábbis így gondolom. – Vee, van egy kis gondunk! Gyere ide!

– Álmos vagyok – nyöszörgöm.

– Mitől készültél így ki? – ül le mellém Yoo, és dörzsölgetni kezdi hátamat.

– Ha te azt tudnád! – csuklok egyet.

Egy ideig dörzsölget még, mitől majdnem elalszom.

Teljesen elterülök az asztalon, hangosan szuszogok, azt hiszem többet ittam, mint kellett volna. Remélem, gyorsan ideér, és segít rajtam.

– Mi a gond Yoo? – lihegve érkezik meg Vee.

– Ez – nyúl állam alá és felemeli fejemet. – Mit mondtál neki?

– Semmit – résnyire nyitom szememet és rápillantok.

– Biztos? Hogy került ide?

– Véletlenül! Tényleg nem meséltem magamról, de még rólatok se semmit.

– Véletlen, mi? – kételkedik Yoo.

Buta fiú elhiszi, hogy véletlenül kötöttem itt ki. – Hát nem tudja, hogy azok csak a mesékben léteznek?

– Másképpen nem tudom megmagyarázni.

– Mit csinálsz most vele?

– Menj arrébb!

Nagy nehezen kirángat az asztal mögül, karomat nyakába fűzi, fenekem alá nyúl és felemel. Annyi erő van még bennem, hogy lábamat átkulcsoljam derekán, de több már nincs.

– Hová viszed? – csupa kíváncsiság rejtőzik Yoo hangjában.

– Haza, hozd a bőröndjét – utasítja, majd elindul velem.

– Vee, nem is mondtad, hogy már itthon vagy! – a pultos az. – Mi köze hozzá, hol volt?

– Nem tartozom neked beszámolóval – torpanunk meg.

– Igaz, de ha már itt vagy, megmondod, hogy mikor találkozunk újra? – azt hiszem, féltékenység mardossa bensőmet.

– Időben szólok.

– Egyébként ismered őt? – oho, ez már nem tetszik.

– Ő az én dolgom, nem tartozik rád – majd újra elindulunk.

Ha nem csal az érzékem, most felfelé tartunk, ajtó nyitódik, halkan lépdelnek, a bőröndöm nyikorogva gurul. Zuhanni kezdek, puhaság vesz körül, boldogan temetkezek bele.

– Hmm... Olyan jó...

– Ugye tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezi Yoo.

– Nem, egyáltalán nem tudom – suttogja Vee.

– Oké, én megyek, vigyázz rá – csukódik az ajtó.

A matrac lesüpped, hideget érzek homlokomon, majd arcomat simogatja. Megragadom kezét, és közelebb bújok hozzá. Még véletlenül se nyitom ki szememet, nehogy lebukjak.

– Hát nem tudod, hogy mit jelent a soha többé?

– Mmm...

– Mark, mibe keveredtünk?

Megválaszolnám kérdését, de nem tudom. Csak vele akarok lenni, több időt együtt tölteni, biztonságban lenni. Boldogan elmosolyodok, tudva, hogy tervem maradéktalanul sikerült, most viszont, tervezhetem a következő lépést. – Vee Vivis, nem szabadulsz!