Vee

Tényleg hosszú volt az éjszaka, de Mark bírta a gyűrődést. Ennél már csak akkor lehetnék elégedettebb, ha elölről kezdenénk az egészet. – Édes álom! – Nem tudom, hogy a történtek után mihez kezdjek. Ha felébred vajon megbánja az egészet? – Nem hiszem! – Ő is ugyanúgy élvezte, ezt nem tagadhatja.

Mióta is vártam ezt az éjszakát? Több mint hét éve, de megérte. Még csak reménykedni se mertem, hogy megkaphatom, és lássunk csodát, mégis megtörtént. Elégedettséget kellene éreznem, de mégis valami más bolyong bennem.

Minden vele tölthető perc egyre csak fogy, és holnap visszatérünk a régi életünkhöz. Vagyis én, neki teljesen felfordult az élete. De most, hogy belekóstolhattam, egyáltalán nincs kedvem lemondani róla, mégis muszáj lesz. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy magamhoz láncoljam.

Gyorsan rá unna a folytonos munkára, kevés szabadidőre, még kevesebb pénzre. Nem tudnám csili-vili éttermekbe hordani, különböző drága ajándékokkal meglepni. Kevésnek érzem magam hozzá. Talán igaza volt, amikor nemet mondott. Még ha egy idő után érzett is volna valamit irántam, a köztünk lévő társadalmi különbség közénk állt volna, ahogy most is.

Így hát megelégszem azzal, amit ezen az úton megkaphatok. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is jöttem vele, annak ellenére, hogy csúnyán váltunk el. Bosszúból? – Nevetséges! – Sose akartam megtorolni sérelmeimet, jó, néha azt kívántam, hogy ő is élje át azokat a fájdalmakat, amiket nekem kellett. De mikor rám vetette szenvedő, könyörgő tekintetét, elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül rábólintsak. – Hát igen, még mindig hatással van rám!

Kihasználtam a kínálkozó alkalmat, a gyengeségét, és ajánlatot tettem. Bizony, mikor újra megpillantottam, tudtam, hogy akarom őt, kell nekem. Az ágyamban, a karjaimban akartam tudni, és csak vártam a megfelelő pillanatra. Tudtam, hogy el fog jönni, túl sok volt a bizonytalanság benne.

Derekáig húzom a takarót, és gyönyörködök a látványban. Hófehér bőrén ott sötétlenek a foltjaim, amit a tegnap éjszakai hancúrunk során ejtettem rajta. Ajka résnyire nyitva, pillája meg-megrezzen, mellkasa egyenletesen emelkedik. – Most hogyan tovább? – Még egy napig az enyém vagy.

Ajkára hajolok, de megállok, végignézek lehunyt szemén, pisze orrán, majd duzzadt szájára esik pillantásom. Annyira kívánom, hogy az elmondhatatlan.

– Nem fogsz megcsókolni? – nyitja ki mindig mosolygós szemét.

– Várom, hogy könyörögj érte? – simítom meg oldalát.

Kevés embernek van olyan selymes bőre, mint neki.

– És ha nem fogok? – mosolyodik el.

– Az a te bajod lesz – húzódom el. – Így jártál, már nem akarom – karomat fejem alá teszem.

– Ilyen könnyen lemondanál róla? – könyököl fel. – Csalódtam benned, Vee Vivis.

Olyan hangsúllyal ejti ki nevemet, hogy abba beleborsódzok.

– A csókról vagy rólad? – húzom fel szemöldökömet.

– Jó kérdés – billenti oldalra fejét.

– Megmondjam?

– Csak, ha szeretnéd – harapja be alsó ajkát.

– Maradjon az én titkom – rántom magamra és megcsókolom.

Édes, vágytól teli, doromboló. Tökéletesen reagál minden mozdulatomra, érintésemre, egyszerűen nekem teremtették, semmi kétség.

Annyira tudnám élvezni otthon is ezt a fajta kényeztetést, de nem fogom. Leckét kell kapni az élettől, hogy semmi sem olyan egyszerű, ahogy elgondolja. Még ha nehezemre is esik az elválás gondolata, meg fogom tenni, elhagyom, úgy ahogy ő tette. Egyszerűen kilépek az életéből, mintha meg sem történt volna.

Ma még az enyém, így ebéd után magammal csaltam arra a különleges helyre, amiről a pultos beszélt. Kölcsönöztem egy robogót, mögém ültettem, és már gurultunk is úticélunk felé. A főutat elhagyva, egy poros, keskeny sétányra értünk, lassítanunk kellett, nehogy a sűrű aljnövényzet megvágja lábunkat.

Szorosan átöleli derekamat, fejét hátamra hajtja. Biztonságban érzi magát, pont, mint régen. Kezére csúsztatom tenyeremet, így motorozunk el a végcélig. Leparkolunk az arra kijelölt helyre, de mi nem a turistaútvonalunk indulunk, el, hanem az ellenkező irányba. Egy csapáson nyomulunk egyre beljebb a sűrűben, már messziről hallani a víz csobogását.

A fák közül egy kis tavacskához érünk, amit egy vízesés táplál. Nagyon szép hely, messze a nyüzsgő emberektől. A célnak megfelel.

– Vee, ez csodaszép! – ámuldozik.

– Örülök, hogy tetszik – büszkeség tölti el mellkasomat. – Gyere, fürödjünk.

Ledobom a pólómat egy sziklára, és fejest is ugrok a kristálytiszta hús vízbe. Teljesen elmerülök, buborékok tőrnek a felszín felé, és végül felbukkanok. Lábammal tempózva tartom magam a felszínen, megrázom fejemet, a vízcseppek szanaszét repkednek.

– Várj meg! – kiálltja, és már követ is a vízbe.

Nevetgélve úszkálunk, lefröcsköljük egymást, néha a víz alá nyomom, vagy éppen fordítva. Nem olyan mély, nem kell félnünk, néhol még a lábunk is leér. A szivárványszínű halak menekülnek előlünk, ők nem élvezik úgy a helyzetet, mint mi.

Menekülni kezd előlem, de gyorsan utolérem, derekára fogok, és közelebb húzom. Mosolyogva nyakam köré fűzi karjait, átölel lábaival.

– Ez így nem lesz jó! – mondom neki.

– Miért? – megjelennek szexi kis gödröcskéi.

– Még a végén felhúzol – sodródni kezdek vele a vízesés alá.

– Nem bírod az iramot?

– Viccelsz? Csak téged védelek. Még a végén – markolok fenekébe –, megsérülsz. Nem venném a lelkemre.

Megcsókol és elrugaszkodik. Úszkál pár kört, majd lebegni kezd a víz felszínén. Igazán boldognak látom, talán most először.

A vízesés mögött van egy kis part a sziklába vájva, felülök rá, és onnan figyelem a vízfüggönyön keresztül. Csak az jár a fejemben, hogy ezeket a pillanatokat elraktározhatom, és majd később elhívhatom, ha eszembe jut. Kit akarok álltatni? Mindig is az életem része lesz, történjék bármi.

A nevemen szólít, de nem válaszolok, megvárom, míg ideúszik. Nem is kell várnom sokáig, prüszkölve bukkan fel a vízből. Közelebb jön, széttárja lábamat, közé férkőzik, és combomra támaszkodik.

– Ennél szebb nászútat el sem tudtam volna képzelni.

– Csak nem a megfelelő emberrel vagy itt.

– Ezt ki mondta?

– Miért, nem így van?

– Hmm... Azt hiszem, pontosan veled kellett eljönnöm.

– Holnap hazamegyünk – rontom el a hangulatot.

– Tudom – suttogja –, de addig még sok minden történhet.

Kiemelkedik a vízből, egészen közel arcomhoz, orrunk összeér. Gyorsan megpuszil, majd visszacsobban a vízbe.

Játékosan forgolódik benne, nem tudom levenni róla szememet. Valahogy vissza kellene csalni, mert bizony tervem van. – Hát jó, legyen! – Leveszem a nadrágomat, és kiterítem magam mellé. Egyből megáll, óvatosan közelebb úszik, méreget.

Hátratámaszkodok, lábaimat szétteszem, fejemet hátrahajtom, és csak a hallásomra hagyatkozom. A víz csobogásából tudom, hogy kiemelkedett a vízből, vízcseppek szóródnak combomra, amin végighúzza tenyerét.

– Mit szeretnél? – nézek rá kéjsóvár pillantással.

– Azt, amit adni tudsz – feleli.

– Hát ez – nézek ágyékomra –, most a tiéd.

Megnyalja ajkait, még közelebb kerül, és ujjaival felfelé lépked, míg el nem éri hosszomat. Érintésére egyből reagál, megrándul, de többre vágyik.

Egyik ujját végighúzza rajta, majd megmarkolja. Olyan gyengéd, mégis határozott az érintése, örökké akarom érezni.

– Szeretnéd, ha...?

– Még nem kezdted el?

Tekintete az sugallja, hogy nem tudom mire vállalkoztam. Féloldalas mosolyával az őrületbe kerget, és ahogy fölém hajol, megáll bennem az ütő. – Kapd már be! – Lökök egyet felfelé.

– Jó érzés szenvedni látni?

– De még mennyire!

– Ne a beszédre használd azt a csinos kis szád!

Kidugja nyelvét, és végre megérinti makkomat. Áramütés cikázik át testemen, minden idegszálam Mark-ra koncentrál.

Körbenyalva, a kis rést nyelvével izgatja, majd bekapva cuppog rajta. – Istenem, most segíts! – Szorítom össze fogaimat, ezt nem lehet kibírni. Játékára teljesen megkeményedek, és csak arra vár, hogy tövig merüljön benne. Lassan egyre mélyebben csúszok szájában, élvezettel nyalogatja, szívogatja. Sötét hajába markolok, és elkezdem lefelé nyomni fejét, mire halk, fuldokoló hangot ad ki.

– Kiköpöd?

Hevesen rázza fejét, hogy meg ne próbáljam kihúzni. – Jó fiú! – Annyira jó benne, tudja, hogyan kell csinálni. Kezébe veszi golyóimat és játszadozni kezd vele. Ide-oda tologatja a két herét zacskómban, miközben bólogat. Kiszívja belőlem az összes energiát, majdnem elélvezek. Hajába kapaszkodva húzom el fejét, szája kipirosodott, és csupa nyál.

– Gyere – nyúlok hóna alá és felhúzom. – Addig csókolj, amíg nem kapok levegőt.

Most veszem csak észre, hogy ő is megszabadult rövidnadrágjától.

Keresztbe ültetem combomon, hátát simogatom, miközben ajkamra tapad és átöleli nyakamat. Szabad kezemmel szétfeszítem lábát, helyet csinálva szorgoskodásomnak. Bejáratát izgatom, körkörösen, kissé benyomva ujjamat, majd ki. Végighúzom a gátján, megmarkolom csomagját, masszírozom, pont úgy, ahogy ő tette.

Nyöszörögni kezd, elhagyja ajkamat, fejét hátrafeszíti, de ugyanúgy ölel, vagy még szorosabban is talán. A füle mögött érzékeny pontot csókolgatom, nyalogatom, fülcimpáját szívogatom. Tenyeremet ráfonom hosszára, és húzogatni kezdem rajta. Érzékeny teste remeg karomban, élvezetért kiállt.

Nyakát, vállát kényeztetem, ahol csak érem. Nem tudok betelni vele, egyszerűen lehetetlen.

– Kérlek, könyörgöm – szaggatva ejti ki a szavakat.

– Nemsokára – suttogom.

Farkát kőkeményre verem, már nem bírja sokáig, ezért újra megkeresem bejáratát. Dörzsölgetem, mire összehúzódik. Gyorsan bekapom ujjamat, rendesen benyálazom, majd visszahelyezem rózsájához, és lassan becsúsztatom. Erősen körülzár, gondolom kellemetlen, mindenáron ki akarja nyomni. Beleharap vállamba, lapockámat karmolja.

Síkosító nélkül nem fog becsusszanni, ezért következő ujjamat is felhelyezem. Ki-be húzogatom, ollózok, segítem a tágulást. – Azt hiszem, most jó lesz! – fordítok helyzetén, hátát mellkasomnak támasztom. segítek neki megemelkedni, botomat bejáratához igazítom, és elkezdek behatolni.

– Olyan szűk vagy – hangom rekedtesen szól.

– Mitől lennék tág? – nyöszörgi, miközben teljesen elmerülök benne.

– Nem tudom, de örülök, hogy én vagyok az első – csókolgatom tarkóját.

– És az utolsó is – feleli, majd megmozdítja csípőjét.

Ez az édes szűk kis hely csak az enyém, és az enyém is marad. Kár kihasználatlanul hagyni, de a gondolat, hogy másnak is megengedje, nagyon nem tetszik. Szűk csatornája csakis hozzám tartozik. Ha kell, erényövet vetetek fel vele.

– Mozogj!

– Segíts!

Ha más kérné, kinevetném, és elküldeném a fenébe, hogy még ehhez sem ért. De most róla van szó, szeretnék segíteni rajta, és tanítani is. De nem áll elég idő rendelkezésemre, és ettől összeszorul a szívem.

Feneke alá nyúlok, és segítek fokozni a tempóját. Előre hajol, lábamon támaszkodik meg, pár esetlen mozdulat, mi mosolyt csal arcomra, majd belekezd. – Olyan gyorsan tanul! – Hangosan visszhangzik az egymásnak csapódó testünk, amit csak nyögése szakít meg.

Ráérez az ízére, vad iramot diktál, ezért inkább a csípőjét ragadom meg, majd átölelem, és magamhoz húzom.

– Nyugi vadmacska! Lassabban! – hátát mellkasomnak döntve megpihen, addig farkát kényeztetem.

Hajamba túr, altestét megtekeri, mire felnyögök.

Megőrjít, elveszi az eszemet. Végigcsókolom egyik, majd másik vállát, mellbimbóját izgatom, csavargatom, dörzsölöm. Újra mozogni kezd, kezét enyémre helyezi, és irányítja mozgását.

– Vee, te vagy a legjobb! – lihegi.

– Sze... – harapom el a mondatot. – Szerintem is.

– Egoista! – nyűszíti, és újra vágtázni kezd.

– Tudom – puszilok lapockái közé.

Addig hajszolja magát, míg eléri célját. Egy pillanatra megáll, megfeszül, majd nagyot lendítve csípőjén elélvez. Több se kellett, követtem példáját. Minden egyes cseppem benne köt ki.

– Olyan meleg!

– Micsoda? – szorítom magamhoz.

– Ott bent...

– Ja, hogy az ondóm – mosolyodom el.

– Ühüm...

Ilyet se csináltam még, mindig használok óvszert, egyszer sem hagyom ki. De most jó érzés tölt el, hogy nedvemet benne ereszthettem el.

Megemelkedik, és szembefordul velem. Kielégült arca megér egy misét, olyan csodálatos. Nedvem kicsorog járatából, végig combomon, de nem zavar.

– Nem bírom bent tartani – suttogja.

– Enged ki nyugodtan – dörzsölöm hátát.

Megteszi, a sűrű massza elhagyja testét. Én pedig csak ölelem, mintha az életem múlna rajta.

Kezd besötétedni, mire elhagyjuk ezt az idilli kis paradicsomot. – Most mihez kezdjek? – Indulásunk időpontja egyre csak közeledik. El kell válnunk, ha minden igaz, örökre.

Csendben elfogyasztottuk a vacsorát, kölcsönös megegyezéssel. Most feleslegesnek érzem a szavakat, nem tudok mit ajánlani neki, ő pedig nem tud ígérni semmit. Végül is ez csak a nászútra szólt. Még csak meg se említi, hogy lehetne folytatása. – Bár mit várok? – Én vagyok az, aki bizonygatja, eddig és nem tovább.

– Mit fogsz csinálni, ha hazaérsz? – kérdezem, tányéromban turkálva.

– Új életet kezdek – feleli ugyanolyan lehangoltan.

– Egyedül?

– Azt hiszem. Nem akarok a szüleimtől függeni.

– És a vőlegényed?

– Vee, nekem már nincs olyanom – keserűen mosolyodik el.

– Bánod?

– Egy percig sem – pillant fel tányérjából, és elvörösödik.

– Értem – bólintok komolyan, de belül vigyorgok.

– Mesélsz magadról?

– Szerintem nem kellene.

Láthatóan rosszul esik neki válaszom, de nem akarom, hogy bármit is megtudjon rólam.

– Miért vagy ilyen velem?

– Megegyeztünk, holnap vége.

– Igaz is, végre, már alig várom! – löki hátra székét, távozni készül.

– Mark ne csináld, töltsük kellemesen az estét.

– Tudod, az igazi párok is szoktak veszekedni – sóhajtja – , úgyhogy most tartsunk egy kis mosolyszünetet.

– De...

– Ha jó kedvem lesz, holnapra megbékélek. – Oh, bocsi – teszi szája elé kezét –, akkor már késő. Jó éjt, Vee. Ne ébressz fel!

– Jó éjt neked is, Mark Masa.

Figyelem távolodó alakját, magány lesz úrrá rajtam, de talán jobb is így, hogy már most lezártuk. Feleslegesen húztuk volna az időt, ami még jobban fájna. – De akkor miért érzem magam ilyen rosszul?

Ez a pár nap elég volt hozzá, hogy felolvadjak, és újra felidézzem a múltunkat. Jó barátok voltunk, de még jobb szeretők lehettünk volna. Bár azt gondolom, hogy mindennek megvan az oka, és most annak is, hogy különváljon útunk.

Órák múlva felmegyek a szobánkba, kissé már kapatosan. Lerángatom a ruhámat, befekszem az ágyba, ő már mélyen alszik. Muszáj még utoljára átölelnem, éreznem kell meleg, puha testét. Nála jobban még senki nem illett karomba, és nem is akartam, hogy beleilljen. Mindig is őrá vágytam, őt akartam, és ezen még az idő sem változtatott.

– Hiányozni fogsz, Mark Masa. Nem is tudod mennyire.