Vee

Izgatottan nézek elébe az elkövetkezendő egyetemi éveimnek. Sikeresen felvételiztem a Thammasat Egyetem üzletvezetői szakára. Édesanyám roppant boldog volt, hogy az ő dédelgetett kisfiát Bangkokba küldi tanulni. Aki élt és mozgott, azoknak elmesélte, hogy mennyire boldog miattam. Bár az örömbe egy kis üröm is vegyült.

Fájó szívvel indított utamra, de lelkemre kötötte, hogy ha bármi történik velem, szóljak és ő segít nekem. Ennél hálásabb már nem is lehetnék. De őszintének kell lennem.

Nem is érhetett volna nagyobb boldogság, mint hogy elhagyhassam poros kis falunkat, Khok Mat-ot. Az élet itt elég unalmas, minden nap ugyanúgy telik. Felkel az ember, segít a szüleinek, kimegy halászni a Mekong folyóra, majd hazamegy. Ezzel még bajom se lett volna, de a fiatalok nyelve itt is ugyanolyan csípős, mint bárhol máshol.

Lassan töltöm a tizennyolcat, de még mindig néznek inkább egy kisfiúnak, mint férfinak. Hát igen, magasságom ugyan megvan hozzá, de a szélességem is. Bájos, pufók arcomba a hölgyek szívesen csípnek, ahogy a kipárnázott fenekembe is. Hiába mondom, ne tegyék, már felnőttem, csak nevetnek rajtam és tovább állnak. A serdülőkori pattanásaim úgy döntöttek, hogy velem maradnak, és támaszt nyújtanak a magányos napjaimon. Pedig nem kértem belőlük, de hát ez van. Pedig a barátait maga választja az ember, nem? Hát nekem ez se jött össze.

Bárcsak lettek volna barátaim, de az idő múlásával lemorzsolódtak, ilyen-olyan kifogásokkal, de mint rá kellett jönnöm, nem a kifogásokkal volt baj, hanem velem. Nem illettem a képbe.

Mindegyik jókiállású gyerek volt, magas, szikár testalkattal, hibátlan bőrrel, csillogó villogó fogakkal. Az enyém is csillogott, de nem a szépségétől, hanem inkább a drótkeretes fogszabályzótól.

A szerelmi életemről inkább szót se ejtsünk, mert aki tehette, – na, ők voltak bő számmal – az elkerült. Végül is ki akarna egy széltében, hosszában egyforma, zsíros hajú, pattanásos bőrű, szemüveges, fogszabályzós fiúval összejönni. Mit összejönni? Én már annak örültem volna, ha valaki megfogja folyton izzadó kezemet. Még izzadásgátlóval is folyamatosan fújkáltam, kevés sikerrel.

Szóval igen, határozottan szükségem volt már a levegőváltozásra, és egy szebb jövő reményében költöztem Bangkokba. Édesanyám hozott fel a nagyvárosba, rozzant platós teherautónkkal, de nem szégyelltem, mert megboldogult édesapám azt tanította, hogy büszkének kell lenni arra, amink van. Azért megdolgoztunk, és értékelnünk kell. És én így is tettem.

Tízéves forma lehettem, mikor eltávozott közülünk egy motorcsónak baleset következtében. Sajnos a nagyobb hajó győzött, a miénk kettétört, és a mélybe merült, apám testével. Sose találtuk meg, és még a drága, csodaszép Mekong folyónk se vetette ki magából, egyszerűen csak magába fogadta és nem eresztette. Így félárván maradtam. Anyukám megtett mindent, hogy tisztességesen felneveljen, kitanítson, amiért sose lehetek elég hálás. Bár a pénz sose vetett fel minket, azért eléldegéltünk, de az is igaz, hogy évről évre kevesebből.

Elhatároztam, hogy sokra viszem, és megszabadítom őt a nehézkes élettől. Csak járjam ki az egyetemet, jó jegyekkel vizsgázzak le, találjak egy megfelelő munkahelyet. Szép tervek ugye?

Majd kiderül, hogy ebből mit is sikerül megvalósítanom, vagy éppen nem.

Bolond fejjel az ember azt gondolja, hogy a nagyváros a lehetőségek tárháza, de azt kell mondanom, csak annak, aki a megfelelő ember ajtaját döngeti. Én aztán döngethetem a templom kapuját is, senki se fog segíteni. Nem ismerek én se kutyát se macskát errefelé, de még egy jó kinézetű majmot sem. Ilyenkor visszaemlékszem édesapám egyik kedvenc jelmondatára: „Oldd meg fiam, azért vagy." És én bizony megoldom, ha addig élek is, vagy ne legyen a nevem Vee Vivis.

Álmodozásomból édesanyám vidám hangja térített magamhoz. Már egy ideje álldogálhattam kollégiumi szobám előtt, amelyen a huszonegyes szám virított hatalmas, cirkalmas betűkkel.

– Kisfiam! Nyisd már ki azt az ajtót, nem érünk rá egész nap!

– Nyitom már, nyitom! – nyúlok a kilincs felé és lenyomom.

Rendszerető ember lévén leesett az állam, amikor megláttam azt a szemétkupacot, ami a szoba közepén fogadott. Jó, talán nem szemét, de hogy mik lennének azok, nem tudom. Egymás hegyére halmozva dobozok, zsákok foglalták el az amúgy is szűk szobát.

– Állj arrébb! Hadd nézzem meg én is! – szól anyám a hátam mögül.

– Gyere csak nyugodtan – állok félre az útból, és az ő álla is ugyanúgy koppan a padlón.

– Mi járt itt, egy hurrikán? – pillant körbe a szobában.

– Azt hiszem, hosszú évek elé nézek – sóhajtom, majd elkezdem behordani azt a pár dobozt, amit magammal hoztam.

Miután mindent behoztam, elkezdtünk kipakolni, vagyis először össze. Mert hát az új lakótársam dobozaitól nem fértünk. A jobb oldali ágy lett az enyém, mert a másik már foglaltnak tűnik. Előtte egy íróasztal, székkel. A szemközti falat a fehér gardróbszekrény uralja, azt is igazságosan elosztottam. Ha már itt tartunk, minden fehér, akár ha kórházban lennénk. Található még itt egy icipici konyha, pár edénynek, egy mikrónak és egy rezsónak, és ami a legjobb, egy óriási hűtőnek. Benézek a fürdőbe és elcsodálkozom, vajon hogy fogok én ide beférni?

De semmi baj! Fő a pozitív hozzáállás. Örüljek annak is, hogy sikerült kollégiumba kerülnöm, és nem kell lakást bérelnem. Sokkal rosszabbul jártam volna. Anyukám is így gondolhatta, mert biztatóan mosolyog rám, és még hozzáteszi, hogy jó lesz itt nekem, ne aggódjak. Csak bólintok, mi mást tehetnék. Nem szeretném elkeseríteni azzal, hogy úgy érzem magam, mint az elefánt a porcelánboltban.

Későre jár, a szobatársam még nem tért vissza, viszont anyukám búcsúzkodni kezd. Mosolyog, de látom rajta, belül sír. Soha nem voltunk távol egymástól rövidebb időre, nem még hosszabbra. Erőt veszek magamon, előveszem a legbájosabb fogszabályzós mosolyomat, és megnyugtatom, hogy minden rendben lesz. Pedig messze nem így gondoltam, de erről nem kell tudnia.

Lekísérem, még utoljára megszorongatom, biztosítom róla, hogy amint lehet, meglátogatom, majd útjára engedem. Hosszasan nézem távolodó autónkat, amíg a hátsó világítása el nem tűnik a kanyarban. Egyedül maradtam.

Ekkor meghallom a legszebb csilingelő hangot a világon. Szívem vad tempóban vágtázni kezd, és lassan megfordulok. Ehhez az elképesztő hanghoz, egy gyönyörű arc tartozik. Játékosan beszélget társával, fel se figyel rám, de én alaposan megnézem. Nálam majdnem egy fejjel alacsonyabb, karcsú, sudár testalkat, keskeny csípővel, gusztusos combokkal, s mikor mosolyog, belyukad az arca. Majdnem fekete szeme a boldogságtól csillog, fekete haja, mely kócosan mered az ég felé, kékesen villan a lemenő nap fényében.

A legtündéribb teremtés, akit valaha láttam. Nem veszi észre, hogy bámulom, de még azt se, hogy ott állok, tőle egy méterre. Számára én teljesen észrevehetetlen vagyok, és nem is bánom. Biztos csak kinevetne, vagy éppen szánakozva nézne rám, ami egy cseppet se hiányzik. Így csak ábrándozva nézem, és elraktározom agyam egy hátsó zugában, hogy bizony én, ilyet is láttam. Addig követem tekintetemmel, amíg befordul a sarkon, és már csak édes kacagását lehet hallani.

Szinte éteri jelenség volt meg kell hagyni, ilyet közel és távol nem lehet találni még egyet. Nagyot sóhajtok, elhesegetem a képet és visszakullogok szobám csöndes magányába.

Elmúlt éjfél, és a szobatársam sehol sincs, pedig már elkezdődött a kijárási tilalom. Nem tudok aludni, szokatlan a város zaja. Otthon csak tücsökciripelést, békakuruttyolást lehet ilyenkor hallani, de itt. Na, itt nem, nyomják a dudát ész nélkül, jönnek, mennek az autók, kerekek csikorognak. Fülemre teszem tenyeremet, próbálom kiszűrni a hangokat, de mind hiába. Átszűrődik kezemen, így feladom a próbálkozást és elkezdek birkákat számolni. Több külföldi mesében is láttam, hogy ez a trükk beválik, így azt gondolom, egy próbát megér.

Már majdnem alszok, kopogást hallok. Én, ártatlan falusi fiúcska azt hiszem, hogy ez az álmomban ugráló birkák patái által felvert kavicsok hangja, de nincs szerencsém. Mivel nem mozdulok, hangosabban dörömbölni kezdenek az erkélyajtón, ami a frászt hozza rám. Szememmel együtt kipattanok én is, felveszem a harci állást, hátha meg akarnak támadni. Nem mintha sokra mennék vele, még egy legyet se tudnék leütni, nem hogy egy embert, de hát ugye a látszat néha csal, mint most is.

– Engedj már be! – suttogja egy hang.

Félve közelebb megyek, résnyire nyitom az erkélyajtót és kiszólok.

– Mit szeretnél?

– Ember, engedj már be! Én is itt lakom!

– Honnan tudhatnám, hogy igazat mondasz?

– Ne csináld már! Mindjárt elkapnak!

– Egy gyilkos is lehetsz! – vitatkozok.

– Engedj be Pufirizsa – mér végig –, vagy megbánod!

Ennek fele sem tréfa, hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy most az egyszer nem hallgatok a józan eszemre, és beengedem.

– Anyám, elég lassú az észjárásod! – lép be a srác, és behúzza maga után az ajtót. – Helló, Yoo vagyok! – hajol meg színpadiasan. – Hát te ki vagy?

– Vee Vivis, az új szobatársad...

– Vee, Vee... – ízlelgeti nevemet – A Pufirizsa jobban tetszik.

– Ne hívj így!

– Nyugi haver, ez tök cuki! Ígérem, nem mondom el senkinek! – kacsint, majd megkerül.

Ledobja magáról a ruháit, majd bevonul a fürdőbe. Hosszas tusolás, és dobhártyát megerőszakoló dalolás után előjön egy szál törölközőben. Tétován szétnéz, gondolom a dobozait keresi, amiket betettem a gardróbba. Kérdőn rám néz, én pedig ujjammal mutatok a megfelelő irányba.

– Elpakoltál? De rendes vagy! – jön oda hozzám, és átölel.

Eltolom magamtól, miatta vizes lettem, meg aztán nem érzek ingerenciát, hogy pont ő ölelgessem

– Muszáj volt, nem fértem tőle!

– Nem az indok a lényeg – mosolyog rám –, hanem a tett!

Ez a gyerek garantálom, hogy fordítva van bekötve. Kissé zizzent, hogy fogom én ezt kibírni?

– Ha te mondod – dünnyögöm.

– Azt hiszem, jó barátok leszünk! – öleli át vállamat, kezével gesztikulál. – csak mi ketten, na mit szólsz? Együtt a világ ellen.

– Remek – mondom szarkasztikusan.

– Ez a beszéd! – enged el és a gardróbhoz sétál.

Mondhatnék én bármit is, egyik fülén be, másikon ki.

– Melyik szakon vagy? – reménykedem, hogy teljesen másra fog járni, mint én.

– Üzletvezetőin! Mi máson! – rángat elő valamit a dobozából. – Nagykutya leszek, ha eljön az ideje! Te?

– Én is azon – felelem lemondóan.

Ilyen az én formám. Nyugodt életet akartam magamnak, egy kedves, csendes visszahúzódó szobatárssal. De a sors gúnyos játékot űz velem, megkaptam a leghiperaktívabb személyt, akit csak el lehet képzelni.

– Van valami kaja? – dobja el a törölközőjét és ott áll előttem egy szál semmiben.

– A hűtőben találsz – ingatom fejemet.

– Köszi – menet közben húzza fel alsóját, megigazítja csomagját és már nyitja is a hűtőajtót.

– Egyébként merre jártál?

– Merre jártam volna? Ismerkedtem a helyi felhozatallal.

– Már most? – döbbenek meg.

– Hé! – vesz ki egy almát és jóízűen beleharap. – A holnap mindig későn van! Tedd meg amint lehet, ne késlekedj! Ez a mottóm! – jön oda hozzám és leül mellém. – Honnan jöttél?

– Khok Mat-ból.

– Az meg hol van?

– Északon, a Mekong folyó partján.

– Falusi fiú vagy? – teszi fel költői kérdését. – Akkor a legjobb szobatársat kaptad! Leszek a mestered!

– De én nem...

– Egy szót se! Nem kell megköszönnöd! –ütögeti meg combomat.

– Nem mintha akartam volna.

– Még jobb! – pattan fel. – Jól el leszünk mi ketten, ugye, Pufirizsa?

– Mondtam, hogy ne hívj így – morgolodom, de tudom, hogy a falnak beszélek.

– Aludjunk – ugrik be az ágyba, magára húzza a takarót és már horkol is.

Csak pislogok. Álmaimból felver, annyi információval lát el, hogy a fülem is ketté áll, majd pillanatok alatt elalszik. Igaza lehet, vagy nagyon jó barátok leszünk, vagy megfojtom egy kanál vízben. És ha engem kérdeznek, én az utóbbira szavazok.

Már az első napon rohanásban vagyunk, mert Yoo nem volt hajlandó felkelni. Most meg pattog nekem, hogy rohanjak már, mert elkésünk. Könnyű neki, ő nyurga, könnyű léptű, és pillanatok alatt egyik helyről a másik helyre illan. Istenemre mondom, olyan, mint Speedy Gonzales.

Odaérve a gólyák már törökülésben ülnek a földön és áhítattal csüngenek a felsőbb évesek ajkain. Megpróbálok észrevétlen maradni, de hát ez lehetetlen, és bármilyen hihetetlen, de nem miattam. Yoo-nak be nem áll a szája.

– Ha már késtek, legalább csendben üljetek le – utasít rendre az egyik idősebb.

– Úgy lesz! – rikkantja Yoo.

Én már leültem, megragadom ingjét és elkezdem lefelé húzni, de ő annyira feltűnő jelenség, hogy minden szem ránk szegeződik.

– Ne csináld! – súgom. – Ülj már le!

– Ülök már – kiáltja.

– De ha lehet csendben – mormogom.

Valaki kuncogni kezd előttem, olyan csilingelően, mint a tegnapi srác. Felkapom fejem, körbe hordozom tekintetemet, és előttem két sorral, egy kicsit srégen meglátom őt. Hátra van fordulva, és minket figyel, jobban mondva engem. Halvány mosolyra görbül szája, de már ennyi is elég, hogy édes kis gödröcskéi megjelenjenek.

– Pufirizsa, rendben vagy? – hajol hozzám közelebb nemkívánatos barátom.

– A-azt hiszem.

Tekintetét arra vezeti, amerre én nézek, és éppen most fordul előre Csingilingem.

– Kit néztél? – furakodik közelebb, már majdnem az ölemben ül.

– Senkit! – kiáltom, mire újabb nevetés tör ki.

– Az újonnan érkezők álljanak fel, és irány a pálya! – utasít az idősebb. – Tíz kör futás.

– Mennyi? – döbbenek meg.

– Szeretnéd, hogy emeljek rajta?

– Nem, dehogy elnézést, már megyünk is! – húz fel Yoo, és hihetetlen, de most az egyszer eszénél van.

– Kérek egy önkéntest, aki számolni fogja a köröket! – szétnéz a gólyák között.

– Majd én! – emeli fel kezét Csingiling.

Már csak ez hiányzott. Most fogok megszégyenülni előtte, Nem hogy tíz kört nem fogok tudni lefutni, de még egyet se. Kész vége, ennyi volt, elástam magam.

– Gyere már Pufirizsa! Nem érek rá egész nap – szól Yoo.

Szerencsére nem hallotta meg senki, ez az én nagy szerencsém. Némán követem, el is felejtettem, hogy van felvigyázónk.

– Szóval a Pufirizsán kívül van más neved is? – hangjára megrezzenek.

– Igen, van.

– És megtudhatom?

Megállok egy pillanatra, felé fordulok. Hatalmas alakom árnyékot vet rá, de ő csak kedvesen mosolyog.

– Vee Vivis-nek hívják – akaszkodik ránk Yoo. – Benned kit tisztelhetünk?

– Mark Masa vagyok – mosolyodik el.

– Mark Masa – suttogom, mire bólint.

A végzetem.