A kertben játszottam mikro egyszer csak beton kerítés hibás részénél egy afroamerikai kisfiú jelent meg. Én a játékaimat a földre raktam majd felé kezdtem sétálni.

-Sziaa.-köszöntem rá.

-Szia! Nagyon szép vagy.-mondta dadogva.

-Köszönöm, te is szép vagy.-mondtam, persze 10 évesen még nem tudtam, hogy azt kell mondani, hogy te meg helyes.

-Játszhatok veled?-kérdezte a kisfiú, és közelebb lépett hozzám.

-Persze.-adtam a kezébe a játékok egy részét.

-Sose játszottam még ilyen játékokkal.-mondta a valóban drágának számító játékokra.

-Miért te mivel szoktál játtszani?-kérdeztem.

-Nagyon semmivel, a szüleim nagyon szegények.-mondta, és lehajtotta a fejét.

-Hé, én neked adom ezeket.-mondtam, majd pár játékot a keze mellé raktam.

-Köszönöm, te nagyon kedves vagy.-mondta.

-Te is.-feleltem elpírulva, majd puszit adtam a barna arcára.

-Merre vagy kincsem?-halottam meg anyám hangját.

-Itt vagyunk.-mondtam, de akkor még nem tudom ezzel mit váltok ki a szüleimből.

-Kivel vagy?-rohant oda, és akkor vette észre a mellettem ülő barna fiút.

-Szia! honnan jöttél?-kérdezte anya kedvesen, mert akkor még nem tudtam, hogy az utca másik feléről.

-Abban a házban lakom.-muatott a kisfiú a házra, és láttam anyám arcán a kétségbeesést.

-Menj haza.-szólt rá anyám, a kisfiú akinek akkor még nem tudtam a nevet elsírta magát, engem pedig anyám az ölébe kapott, és a ház felé kezdett rohanni.

-Azonnal csinálják meg a kerítést.-ordíbálta anyám a dolgozoknak.

-Mi történt Marion?.-jött ki apám a dolgozó szobájából, én pedig meglátva felé kezdtem szaladni.

-Egy szegény fiú játszott a lányunkkal a kertben, a utca másik oldaláról, a kerítésen át jutott be a kertbe.-magyarázta anyám.

-Ne aggódj a kerítés meg lesz csinálva, és holmi fekete szegény fiúk nem másznak be hozzánk.

Miután a kerítés kész lett én is a fiú, akinek hetekkel később sem tudtam a nevét, én a kerítésen belül ő pedig kivül volt. De ez csak egy darabig volt így.

Miután kész lett a kerítés én és Nesnire csak azon kersztül tudtunk beszélgetni. De hála istennek nem csak az idő telt, hanem az idővel mi is idősebbek lettünk. Emlékszem mikor 17 éves voltam, a kerítés már nem akadály volt hanem edző eszköz, ugyanis már könnyedén másztam át rajta. A család segítői nagyon kedvesek voltak velem, sose köptek Mrs vagy Mr. Royelnek. Mindig segítettek, hogy ha otthon is vannak mikor tudok át logni Neshez. Az én Nesrinem páratlan lány majd későbbnő lett, sose láttam még ilyen szép nőt, természetesen ezt mindig is éreztem a nadrágomban.

-Hát itt vagy.-mondta Nesrine a kertben miközben engem várt.

-Megjöttem.-mondtam, majd megcsókoltam a lányt.

-Hiányoztál.-csókolt vissza.

-Ki rakta oda azt a vázát?-néztem az asztalon lévő vázára.

-Anyám.-mondta a lány, és közben a füle mögé tűrte a szőke tincseit.

-Akkor rakok bele valamit.-mondtam, majd a kertből egy napraforgót szedtem, és egyenesen a fehér vázába tettem.

-És kinek szedted azt a virágot?-kérdezte nevetve.

-Neked, és minden nap teszek bele egyet, és innen fogod tudni, hogy ha találkozunk hanem én jártam itt.-mondtam majd újra csókba hívtam az ajkait, majd a puha fűbe fektettem.

-Szeretlek Daniel.-mondta, hogy mikor árultuk el egymásnak a nevünket? Nem titok, másnap mikor 10 évesek voltunk, és a kerítésnél már nem tudtam átmászni hozzá.

-Ti meg mit csinálsz lányom?-rohant felénk Nesh apja.

-Semmit.-ijedtem meg a lány az apjától.

-Komoly, hogy titokban ezzel a szegény fiúval jársz? Hát van nála sokkal gazdagabb, neked való férfi.-mondta az apja ordítva.

-De én őt szeretem.-sírta el magát Nesh, én pedig alig bírtam nézni ezt.

-És te fiam mit akarsz a lányomtól? Pénzt? Dugni akarsz vele? Biztos a fehér lányok izgalmasabbak.-vetette oda nekem.

-Nem, én szeretem a lányát, és sose volt köztünk csókon kívül más.-tóltam Nesrinét a hátam mögé.

-Mennyi pénz kell, hogy leszállj róla?-kérdezte a férfi.

-Semennyi.-feleltem.

-Akkor mi kell?-kérdezte.

-A lánya szerelme kell.-mondtam, és megfogtam Nesh kezét de az apja elrántotta a lányt tőlem.

-Takarodj a szobádba Nesrine.-kiabált rá az apja.

-Hé, ne kiabáljon vele.-mondtam, és a kezemen az ujjaim ökölbe szorultak.

-Nekem ne mond meg, hogy mit tegyek. Most tűnj el a kertemből, és örölj, hogy csak a családodat leckéztetem meg.-mondta a férfi, én pedig a kerítésen átmászva haza mentem.

Alig vártam, hogy sötét legyen, és végre lássam Nesht az ablakon keresztül. Az ő ablaka sokkal magasabban volt, mint az enyém de így is jól láttuk egymást. Egyszer csak megjelnt az ablakan, de nem sokáig láthattam a csodás arcát mert az apja lépet a szobába, és elhúzta a függönyt.

Évekkel később

Sosem tudtam meg , hogy aznap apám mit mondott Danielnek, de tudtam, hogy valami olyat amit sose fogok tudni neki megbocsátani, Kade az incidest követően még évekig hagyott nekem virágot a vázában, és az a váza a mai napig tele van. Egyetlen egy virágot sem dobta ki, bár a virágok száma több volt, mint ahányszor megcsókoltam vagy megírinthettem volna izmos vállait az évek során. De a virágok sem tartanok örökké, ahogy a szerelem sem.

„Igérem, hogy minig szeretni foglak, és sose hagylak magadra, sőt az a váza minden nap tele lesz új virágokkal, az fogja jelképezni, hogy a szerelem amit irántad érzek sose múlik el."-emlékeztem vissza a szavaira.

Azonban az a váza évek óta üres, a megmaradt virágok pedig a szobám fálát díszítik. És nem apám vagy anyám veszi ki belőle a virágot, mert mikor elutaznak is üres marad a fehér váza. Egyszer mikor a szüleim nem voltak itthon, én átmentem Daniel szüleihez, de a házban csak egy hölgy volt, aki közölte, hogy Kade 3 éve már elment. Majd megkérdeztem, mi történt a családdal de a hölgy csak azt mondta, hogy belehaltak a rengeteg adosságba amit egy férfi terhelt rájuk, de én akkor még nem tudtam, hogy az a férfi számomra nem csak egy ismeretlen fickó marad.