A szélviharban kavargó homoktól szinte csak vakon vonszolta magát tovább. Ki... vagyok... én...? Mi... vagyok... én...? Ember...? Sárkány...? Vagy talán... démon? És... vajon az a nő... meghalt...? Yashuura megállt, fejét az ég felé emelte és elüvöltötte magát. A hangja nem volt emberi, de nem hasonlított semmi másra sem. Mintha egy hatalmas fenevad halálüvöltése lett volna. Összeszorította a fogát és tovább indult. A monoton sivatag, aranysárgás homokja körülölelte de ugyanakkor el is taszította mindentől. Úgy érezte már nem számít semmi sem. Mintha jeges vízbe dobták volna, szinte fázott, a sivatag közepén. Talán nem is sivatag volt az csak pusztaság. Üresség. A nagy semmi. A szívén tátongó lyuk most hirtelen hasogatóan kezdett fájni. Kezével megszorította az ingét, mintha bármit segítene. Vörös szeme tompán bámult a semmibe. Fejét leszegte és egy könnycsepp indult meg lassan, vontatottan az arcán. Majd egy újabb, és még sok másik követte. Sírva lépett tovább és tovább, el a semmibe, a végtelen ürességbe. Hisz a végtelen ürességben béke van. Igaz...? Váratlanul érte a felismerés, már nem is akar élni. Hisz mi értelme volna? Ekkor egy csilingelő hangot hallott, majd egy lány nevetését. Nem is. Talán csak hallucinálta.- Miért sírsz?- He? – mintha egy hangot hallott volna az előbb – Van... ott valaki?- Miért sírsz? Mert meghalt a barátod? Mert te ölted meg? – teljesen biztos, hogy egy fiatal nő hangját hallotta – Talán félsz? – Yashuura pupillája összeszűkült – Ó, eltaláltam? És mitől félsz? – a hang kuncogott – Csak nem saját magadtól félsz? – Yashuura összerezzent, majd elindult abba az irányba, amerre a hang forrását sejtette – Bingó.- Ki vagy te? – tette fel a kérdést hosszú szünet után.- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy a lelkiismereted?- Nem.- Egy egyszerű kis természet szellem vagyok. - És hol vagy?- Ha megmondanám, még idejönnél és megpróbálnál megölni.- Félsz?- Nem különösebben. De nem akarok harcolni. Ha meg akarsz keresni, csak rajta.Yashuura eközben elért egy oázist. Hatalmas zöld ékkőként emelkedett ki a sivatag homokjából. A sűrű növényzet fullasztó párája lassan felkúszott a férfi karján és arcán hideg verejtékcseppek ültek ki. Tüdeje megtelt a fülledt levegővel. Ahogy haladt a magas fűben hirtelen megérzett egy halovány szagot. Lótusz. Valami erőteljes lótusz illatot árasztott a közelben. Ez erősen valószínűtlen lett volna, hiszen az ország ezen szegletében még a gazdagok is különlegességként tekintettek a lótuszra. Hagyta, hogy az orra vezesse. Végül megállt egy bokor előtt. - Gyere elő. - A-a. Nem megyek. – a hang sehonnan sem szólt.- Talán félsz tőlem?- Már mondtam, hogy nem.- Akkor miért nem jössz elő? – morogta halkan, majd kinyújtotta a karját.- Mert az túl... – Yashuura félrehúzta a növény leveleit – ... kínos lenne.- Megtaláltalak.