A semmiből jövő nyílzápor eltakarta a napot egy pillanatra, majd halálos esőként hullott alá az égből. Csatakiáltások hallatszódtak és fájdalmas üvöltések. A nyílzápor elől a többség a minimális biztonságérzetet adó bambuszok közé menekült, ám a falusiak közül többeket eltaláltak már. Tsurugi és társai sokkolva álltak, a váratlan támadás meglepte őket. Shirotsuki egy szó nélkül átváltozott, Hikarimaru pedig kivonta saját kardját, amit, mint egy gyerek a kedvenc játékát, nem volt hajlandó sohasem letenni. Újabb nyílrengeteg szállt az égen. Ezúttal vészesen közeledve feléjük. Tsurugi hirtelen fájdalmat érzett a vállában. Éles hasító fájdalmat.

- Mester! A vállad! – Hikarimaru ijedten mutatott a nő bal válla felé, amiből egy hosszú nyíl állt ki. Tsurugi megragadta és fogát összeszorítva, egyetlen mozdulattal kihúzta nyilat. Vér fröcskölt minden felé, de egy hang sem jött ki a torkán. Megropogtatta a vállát és a nyakát, majd a falu felé tekintett.

- Nem tudom, ki az az ostoba, aki ekkora haderővel támad egy ilyen kis falura, mindenesetre szeretném visszaadni ezt a nyilat annak, aki kilőtte. – mondta – Én megkerülöm őket, kölyök, te kapd el őket szemből.

- De mester, én még nem-!

- Egy szót se. Vedd úgy, hogy ez egy teszt, a nyerünk átmentél. – Tsurugi hangja szigorú volt, és amint befejezte mondandóját, el is indult.

Szélsebesen cikázott a bambuszok között és az íjászok felé tartott. Tömött sorban álltak, a falu bejáratánál. Oldalról indult meg és a nyilat, amit még mindig kezében szorított, az első keze ügyébe kerülő katona torkába szúrta. Ugyan Tsurugi azt mondta, „Ha nyerünk", Hikarimaru sejtette, hogy mestere arra gondolt, „Ha túléljük". Tudta, hogy ez most más, mint az előző eset. Itt most a falusiakat támadták meg. Ha elmenekülnek az nem segít a helyzeten. Bár kételkedett benne, hogy Tsurugi egy pillanatig is gondolt a falusiak épségére. Mély levegőt vett és elindult. Lassan és nyugodtan. A legfontosabb dolog, amit mesterétől tanult, az az önuralom. A higgadtság, hogy ésszerű, logikus döntéseket hozzon a csatamezőn. Saját magát is meglepte, mennyire hideg fejjel gondolkozott. Aztán szembe találta magát az első katonával. Magas volt és könnyűpáncélt viselt, amin egy vörös kör alakú jel díszelgett. Hikarimaru azonnal felismerte. Xhin-fei címere. Érezte, hogy lassan elvesznek a logikus gondolatai. A férfi viszonylag hamar kiszúrta és lándzsájával felé mutatott. Hikarimaru pedig csak nézett rá, kezében kardjával. A férfi támadott először. A fiú pedig reflexből elugrott előle, a férfi felé. Megfordult a tengelye körül és lecsapott. Arra számított, hogy a férfi kitér és ezután ő majd aluról támad, de... A férfi kiejtette kezéből a lándzsát, feje hátra bicsaklott. És a nyakából spriccelt a vér. Hikarimaru hátrált egy lépést. Majd még egyet. A kardja hirtelen nehezebb lett. Ám nem sok ideje volt gondolkozni, ugyanis egy újabb harcos rontott rá. És ő újra könnyedén végzett vele. Nem akartak elfogyni. Újabb és újabb páncélos férfiak jöttek, ő pedig már nem bírta el a kardját. Tüzek gyulladtak a közelben és sikolyok harsogtak a csata zaja azonban elnyomta. Nem ez nem igaz. Ez nem csata volt, hanem mészárlás.

Tsurugi cikk-cakkban mozgott. A lehető leggyorsabban végezte ki az útjába kerülő ellenfeleket, hisz érezte, hogy sebesült válla lüktet és lassan szédül a vérveszteségtől. Hátra lépett egyet ám nekiment valakinek. Mindketten egyszerre fordultak hátra, szikrák pattantak, ahogy a két fáradt harcos pengéi összecsaptak.

- Mester! – kiáltott fel Hikarimaru, mire Tsurugi leeresztette a kardját.

- Kölyök, azt hittem, azt mondtam, hogy szemből... – nem fejezte be a mondatát, mert meglátta a fiú csupa véres kezét. És a mögötte itt-ott fekvő hullákat. Elmosolyodott és hátba veregette tanítványát, aki viszont könnyekben tört ki.

- Mester, én már a kardomat sem tudom megemelni! – mondta elhaló hangon. – Egyre nehezebb lesz, mintha... – elhallgatott, Tsurugi pedig elkomorult – Mintha lehúzná a vér, amit kiontott... Én...

- Értem. – felelte Tsurugi, majd egy feléjük közeledő magas katona felé nézett. – Még korai volt. – Elrugaszkodott a talajról és felugrott. A magas férfi nem számított rá, Shirotsuki pedig egyszerűen kettévágta. Hikarimaru tátott szájjal nézte. Tsurugi újra felé fordult és egy mozdulattal lerázta a vért Shirotsukiról. Majd hirtelen érezte, hogy valami kemény eltalálja és elsötétült a világ.

Hikarimaru nem azon lepődött meg, hogy a férfi két darabban végezte. Meglepettségének oka, a Tsurugi mögött álló, medve termetű férfi volt. Arannyal díszített nehézpáncélt viselt, ám sisakot nem. Komor, érzelemmentes arca és hosszú, fekete kecskeszakálla volt. Nem más volt ő, mint Xhin-fei. Vasöklével lesújtott, és bár Tsurugi híresen jól tudott minden létező támadás elől kitérni, ez elől képtelen volt. Nem számított ilyen erős csapásra, és térdre esett.

- Mester! – kiáltott fel Hikarimaru, mire a férfi gúnyos félmosolyra húzta a száját, majd megragadta a nő haját és felemelte. Legalább tíz centivel a föld fölé emelte. Shirotsuki kicsúszott a kezéből és tompa puffanással a földre esett, de nem változott vissza.

- Ez a nő lenne a te „mestered" mi, kölyök? – kérdezte a férfi – Hogyan is tudna egy gyönge asszony bármit is tanítani neked?

- Most. Azonnal. Engedd. El. – Hikarimaru mindent bele adott, hogy elfojtsa dühét. – Nem hagyom, hogy sértegesd a mesteremet. – szűrte a fogai között a szavakat, és a kardja hirtelen pehely könnyű lett.

- Ohó, szóval harcolni akarsz, mi? Pimasz kölyök! – üvöltötte – Azt hiszem a szórakozás várhat... Hisz milyen apa az, aki nem fegyelmezi meg a fiát?! – mondta, majd nemes egyszerűséggel elhajította Tsurugit, aki bár egy pillanattal ezelőtt magához tért, még mindig homályosan látott.

Hikarimaru érezte, hogy elönti a forró düh. Szemét összeszűkítette, és kardját szilárdan tartotta maga előtt. Xhin mosolygott, ez pedig csak még jobban feldühítette. Hirtelen valami szikrázni kezdett. Kék szikrák pattogtak Hikarimaru körül. A szikrák hamarosan megnyúltak. Apró villámok cikáztak minden felé. Tsurugi feje még mindig zúgott, a válla pedig minden mozdulatától fájt, ám mégis felállt.

- NE MERÉSZELJ ÚGY TENNI MINTHA MÁR HALOTT LENNÉK TE VÉNY KECSKE! – üvöltötte, mire Xhin meglepetten fordult felé, majd elnevette magát

- Maradj nyugton egy ideig kislány, rád is sor kerül. – mondta nevetve, ám Tsuruginál elpattant a húr. Shiro, aki ugyan nem látta mi történik, mégis érezte, hogy ha nem cselekszik, az az önfejű nő még valami hatalmas ostobaságot művel. Vissza változott, és épp jókor tette, ugyanis pont sikerült úgy vetődnie, hogy közben elkapja Tsurugi csuklóját, őt is magával rántva a kemény földre. Xhin nem foglalkozott vele, hanem újra Hikarimaru felé fordult várva, hogy támadjon.

- Mégis mi a fészkes fenét művelsz?! – Rivallt rá Tsurugi Shirora, aki erősen szorította a csuklóját.

- Nem gondolod, hogy ilyen állapotban harcolsz?! – halkabbra fogta – Ráadásul csak nemrég volt telihold. Hagyd, hogy Hikarimaru elintézze. Neki van oka megölni. – Tsurugi nem felelt. Rossz előérzete volt.

Ezalatt apa és fia egymással szemben álltak. Szótlanul várva, hogy a másik tegye meg az első lépést. Aztán az apró villámok Hikarimaru körül meg nőttek. A kék villámok lyukakat égettek a fiú ruhájába. Egyre csak nőttek és nőttek, majd Hikarimaru elindult. Villámsebességgel rontott apjára, és minden maradék erejét egyetlen csapásra bízta. Szemei kéken szikráztak ahogy felugrott. Épp ahogy Tsurugi tette, pár perccel azelőtt. A pillanatban amikor zuhanni kezdett, pengéjét egyenesen lefelé irányította. Xhinnek esélye sem volt kitérni a fénysebességgel száguldó fiú elől. A vékony, kék penge könnyedén hatolt át a férfi nyakán, amint Hikariimaru landolt apja vállán. A magas férfi térde megremegett, ám a hatalmas villanás szinte megvakította a közelben lévőket, amikor a villámok belecsaptak a hadúr testébe. Füst és égett hús szaga töltötte be a fülledt éjszakát, miközben a medve termetű férfi először térdre, majd arcra esett. Hikarimaru kiegyenesedett. Fejét pedig tarkójára hajtotta. Majd egy újabb villám vakított el mindenkit, ám ezúttal a fiú üvöltött fel fájdalmában. Szánalmasan hosszú csend következett, majd a szőke fiú rongybabaként esett össze.

- Kölyök! – kiáltott fel Tsurugi, majd felpattant és bukdácsolva tanítványa felé rohant. – Hé, kölyök! – mondta miközben megrázta. Shiro eközben letérdelt mellé. Tsurugi arcán lassan lefolyt egy könnycsepp. – Hé... Hikarimaru... – suttogta elcsukló hangon. Shiro mutatóujját a fiú nyakához érintette. Csak várt, és várt. Óráknak tűnő másodpercek teltek el, majd megrázta a fejét. Egy kósza könnycsepp csúszott végig poros arcán, fényes csíkot hagyva maga után. Tsurugi lassan felállt. A hold felé fordult, ami már magasan járt az égen. – Mondtam, hogy még korai... – suttogta, majd átlépett Hikarimaru mozdulatlan testén, és a bambuszok felé indult. Ám váratlanul meghallotta Shiro döbbent hangját.

- Hikari...maru?