Tsurugi kivételével mindenkiben túlzottan élénken élt a véráztatta tisztás képe, még napokkal az eset után is. Csak szótlanul vágtattak a kietlen pusztákon, nap nap után. Az edzés keményedett, Hikarimaru pedig egyre jobban bánt a karddal. Még úgy is, hogy mestere kerek egész három napja egy szót sem szólt. Gyötörte a bűntudat, hogy megint nem tudott uralkodni magán. Majdnem egy héttel később végre elérték úticéljukat, egy viszonylag nagyobb falut. A Susumu nevű település egy rizsföld közepén terült el, amit minden irányból bambusz erdő fogott körbe. Hikarimaru akaratlanul is nyelt egyet, amint felderengett benne a holttestek látványa. A kis csapat a falu egyetlen fogadójában szállt meg. A viszonylag stabilnak látszó épületet bambuszokkal erősítették meg, ami egyedi kinézetet kölcsönzött a máskülönben unalmas fogadónak. A szobájuk szűk volt, és a levesük hideg.

- Mester, – szólalt meg Hikarimaru, miután letette a tálját. – miért jöttünk ide, a semmi közepére? – kérdezte

- Keresek valamit. – felelte Tsurugi – Azt hallottam, hogy a szentélyben régi tekercsek vannak. Talán találok bennük valami hasznosat. – mondta elmerengve.

- Mit keresel? – kérdezte kíváncsian Shiro, miközben a füle mögé tűrt egy kósza hajtincset.

- Válaszokat. Hogy mi adja nekem ezt a furcsa erőt... – hangja szomorúan csengett – Vagy hogy mihez kéne kezdjek vele.

A beszélgetés hamar zsákutcába futott. Mindenki csak nézett maga elé, várva, hogy a köztük lévő feszültséget valami hirtelen eltüntesse. A nap lassan eltűnt a látóhatáron és sötétség szállt a házakra. Mohó állatként falta fel a zegzugos utcácskákat és kanyargós sikátorokat. Betelepedett a bambuszok közé és onnan figyelte a mécsesekkel sétáló embereket. Shirotsuki fehér haja azt a kevés, tompa fényt is visszatükrözte, amit a fellegek mögé bújt hold árasztott magából. Lassan, sóhajtozva sétált az elsötétedett utcákon, és azon merengett, hogy mennyi minden változott, amióta itt járt. Vajon áll-e még a műhelye? Kizárt, hisz majdnem ezer év telt el. A sírja meg van még egyáltalán? Mélyen a gondolataiba merülve baktatott végig a falun, majd ki a faluból. Egy keskeny úton lépdelt, ami a bambuszok közé vezetett. Hamarosan egy kis kőkerítéssel körbevett tisztásra ért. A régi temetőt sűrűn benőtte már a moha. Az aljnövényzet szokatlanul nagy volt ám Shiro mégis határozottan sétált a mohás sírkövek között. A temető végében lévő a többinél határozottan régebbi, és kopottabb kőhöz lépett. Óvatosan lefejtette róla a moha réteget, majd leült elé. Kimonója ujjából egy legyezőt húzott elő és szórakozottan nyitogatta, csukogatta. Váratlanul érték a felkelő nap sugarai. Mialatt Shiro a temetőben elmélkedett, Tsurugi és Hikarimaru a falu szentélye felé vették az irányt. Amikor odaértek egy kopaszodó szerzetes épp a padlót mosta, és igen meglepetten pillantott a két váratlan vendégére.

- Mit tehet egy ilyen vén szerzetes értetek, gyermekeim? – kérdezte kellemes, nyugodt hangon. Tsurugi kapott is az alkalmon.

- Azt hallottam, – kezdte – hogy számos régi tekercset őriznek ebben a szentélyben. – a szerzetes bólintott – Vethetnék rájuk egy pillantást? – az idős férfi láthatóan elgondolkozott. Tetőtől talpig végig mérte az előtte álló fiatal nőt. Hosszú, sötétbarna haj, zöld mandula vágású szem. Karcsú de izmos test.

- Szokatlan kérésed van, lányom. De ám legyen. Viszont a kölyök itt marad. Azokban a tekercsekben olyan dolgok vannak, amiről nem tudhatnak olyanok, akik felelőtlenül kifecsegnék. – szűkítette össze a szemét, ahogy Hikarimaru felé fordult, akinek láthatóan nem tetszett, amit a vénember állított. Tsurugi bólintott.

- Rendben.

- De mester-!

- Kölyök! – a nő szemei résnyire szűkültek egy pillanatra, ez elég figyelmeztetés volt a fiúnak. – Menj és kerítsd elő Shirot!

- Igenis. – felelte csalódottan, majd el kocogott.

- Kövess. – mondta a szerzetes.

Beléptek a fából épült kis épületbe. Odabent egy apró helyiségben találták magukat, ahonnan egy tágasabb szobába vezette Tsurugit az idős szerzetes. Mind a négy fal mellett hatalmas polcok álltak és azokon megszámlálhatatlanul sok tekercs feküdt. A régi, bomló papír illata belengte az aprócska könyvtárat. Középen egy alacsony asztalka állt, rajta egy halom papír és tinta.

- Én most magadra hagylak. – mondta a kopaszodó férfi, ahogy Tsurugi belépett a szobába. – De kérlek napnyugtáig hagy el ezt a szobát. – Tsurugi bólintott, majd keresgélni kezdett a polcokon.

Mialatt Tsurugi a tekercsekkel bajlódott, Hikarimaru a falusiaktól kérdezősködött. Egy idős asszonyhoz lépett épp oda.

- Elnézést, hölgyem. – szólította meg – Nem látott egy magas, fehér hajú férfit valamerre? – a néni elgondolkozott

- Amikor nem rég az őseim sírjához vittem füstölőket, úgy rémlik volt ott valaki más is. Egy fehér hajú férfi. Talán őt keresed. – mondta majd egy keskeny csapásra mutatott – Arra menj. – Hikarimaru bólintott

- Köszönöm. – mondta majd elviharzott.

Végig sietett a kis úton és hamarosan meglátta a temető kőkerítését. Átugrotta az alacsony falat, majd körbe nézett. Shiro a temető egyik sarkában ült. Hátát egy sírkőnek vetve. Hikarimaru közelebb lépett hozzá.

- Shiro. – szólította meg, de amaz meg sem moccant – Shirotsuki. Hahó! – rázta meg barátja vállát, aki erre végre megmozdult. Lassan a fiú felé fordult. Vörös szemei, amik általában sunyin csillognak, most azonban végtelen bánatot árasztottak. – Történt valami? – Shiro megrázta a fejét, majd végig simította a sírkövet, aminek a hátát vetette.

- Csak elöntöttek az emlékek.

- Értem. – felelte a fiú, miközben letelepedett mellé.

- Nem meséltem neked a múltamról ugye? – kérdezte váratlanul Shiro, ám mielőtt még választ kaphatott volna, újra beszélni kezdett. – Biztos nem, hisz nem szívesen ecsetelem. Ebben az erdőben éltem, amikor még róka szellem voltam. Az anyám elhagyott, mert fehér hajjal születtem. – sóhajtott – Egy kisfiú talált rám. A családja befogadott. – Hikarimaru meglepetten nézett rá – Bizarr mi? Akkor is az volt. A fiú, Hitora kovács lett, amikor felnőtt. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Teltek az évek, ő egyre öregedett én pedig ilyen maradtam... – mutatott végig magán – Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért vitt el a családjához. – egy apró mosoly suhant végig az arcán. – Tudod mit felelt? – sandított Hikarimaru felé. Megrázta a fejét.

- Azt mondta, hogy az adósává akart tenni. Kettőnk közül mindig is ő volt inkább a róka. De végül be is hajtotta az adósságomat. Rávette az egyik szerzetest, hogy pecsételjen bele a kardba, amit kovácsolt a császárnak. – Hikarimaru hallgatott. – Azután soha többet nem láttam.

- Mikor volt ez? – kérdezte hirtelen a fiú.

- Ide s tova nagyjából ezer éve. – sóhajtotta Shiro, majd a sírkőre mutatott, aminek a hátát támasztotta. – Ez itt Hitora sírja. Legalább száz éve nem láttam a falut. A haláláról is csak jóval utána értesültem. Akkoriban borzasztóan éreztem magam. Az emberek, akik körülöttem éltek mind megöregedtek és meghaltak. A sok bolond mind örök fiatalságra vágyik, pedig az inkább átok, mint áldás. – nehéz csend állt be közéjük.

- És mi volt a császárral? – kérdezte kíváncsian Hikarimaru, hogy megtörje a csendet

- Hitatsu sokáig élt, mivel sárkány volt. Kétszázhuszonnégy éven át uralkodott, de az utódainak egyre csökkent az élettartama. Hiszen egyre kevesebb lett a sárkányvér, ami az ereikben folyt. Egyre inkább emberek lettek. A jelenlegi császárban már szinte semmi nem maradt az őseiből. – Hikarimaru érezte, hogy témát kell váltania

- Shiro, ha te itt születtél, akkor élnek másik róka szellemek, ebben az erdőben? – kérdezte hát. De Shiro megrázta a fejét.

- A reiki koncentráció a levegőben nagyon lecsökkent az elmúlt ötszáz évben. Nincs elég ahhoz, hogy az ayakashik életben maradjanak.

- De neked semmi bajod.

- Mert van egy olyan fizikai testem, aminek nem kell reiki a működéséhez. Még ha a reiki meg is szűnne létezni, kardként akkor is tovább élnék. Bár többé nem tudnék átváltozni. – magyarázta

- Nem is tudtam, hogy ilyen sok mindent tudsz... – álmélkodott Hikarimaru.

- Te kis vakarcs én több mint ezeréves vagyok! Többet tudok a reikiről, mint bárki más.

- Még a mesternél is többet? – nézett meglepetten a fiú

- Igen. – felelte határozottan.

- Erről jut eszembe! Vissza kell mennünk, a mester eleve azért küldött, hogy téged előkerítselek. – mondta, majd felállt és leporolta nadrágját. Shirotsuki is feltápászkodott. Legyezőjét visszarejtette a kimonója ujjába és Hikarimaru után indult, kifelé az erdőből.

A nap már lefelé ballagott az égen mire elértek az apró szentélyhez. A kopaszodó szerzetes ezúttal a szobrokat törölgette. Shirotsuki és Hikarimaru szó nélkül beléptek az épületbe. A szoba ajtaja, ahol Tsurugi kutakodott tárva nyitva állt. A földön ült, egy alacsony asztal mellett és megszámlálhatatlanul sok tekercs vette körbe. Hikarimaru óvatosan belépett, ám mestere nem is vette észre. A fiú átnézett a nő válla fölött. A foszló papír telis-tele volt írva számára ismeretlen írásjelekkel.

- El tudod olvasni? – kérdezte Tsurugi, mire Hikarimaru megrázta a fejét.

- Egy régi történetet ír le, de egészen máshogy, mint ahogy én ismertem.

- Miről szól? – kérdezte Shiro, aki Tsurugi jobbján foglalt helyet.

- Yashuuráról. – Hikarimaru felkapta a fejét a név hallatán

- Arról a démonról, aki olyan ezer évvel ezelőtt felégette a fél országot? – kérdezte kíváncsian, mire Tsurugi bólintott, Shiro pedig összeráncolta a szemöldökét.

- Ti meg miről beszéltek? – kérdezte kissé zavarodottan.

- Ugyan már Shiro. – fakadt ki a szőke fiú – Ezt mindenki ismeri. Yashuura, a sárkánydémon. Megölte az anyját és felégette a palotát. Majd a fél országot, de aztán a főpapnő elzárta. – Tsuru ismét bólintott

- Dióhéjban erről szól. – Shiro csak a fejét csóválta.

- Nézzétek, lehet, hogy a memóriám nem a legjobb, de én egyáltalán nem emlékszem ilyesmire. – Tsurugi meglepetten nézett – Pedig ezer évvel ezelőtt ebben a faluban éltem, és nem sokkal később a palotában is.

- Egyszer majd meséld el az egészet. – sóhajtotta Tsurugi. – Ha ezt hamarabb mondod, lehet, hogy nem is kellett volna eljönnünk idáig!

- Mégis miről- – Az ajtón belépett a vén szerzetes, és nem várta meg amíg Shiro befejezi a mondandóját.

- Meg kell kérlek, hogy távozzatok. A nap lemenőben van.

Tsurugi felállt, és meghajolt. Majd intett a többieknek, és sietve kilépett az épületből. Visszaindultak a faluba, ám váratlanul egy vérfagyasztó sikoly törte meg az erdő békéjét és megszámlálhatatlan nyíl sötétítette el az eget.