A korábbi zsivaj alábbhagyott, és a levegő is csípős hidegre hűlt. Az utcákat megvilágító lámpások halovány fénye tökéletessé tette a napszakot a tolvajok számára. Gin mély levegőt vett majd a nőre nézett.- Nem szoktál társaságban utazni. Ki ő? – kérdezte kissé aggódva- Egy kard. – felelte Tsurugi- He?- Mondom. Egy kard. – elmesélte délutáni kalandját – Szóval ez a helyzet.- ...Értem... – Gin hangja bizonytalanul csengett- Nem úgy hangzol, mint aki érti.- A kölyköt miért viszed magaddal? Csak nyűg, nem? – kérdezte halkan Gin- Gin. Te féltékeny vagy. – rázta meg lassan a fejét Tsurugi.- Mi? Én? Miért le- – a nő egy szigorú pillantással belefojtotta a szót- Mert megtiltottam, hogy engem keress. Ha nem lenne ott Kin, aki betartatja veled a szavad, már rég utánam koslatnál. – Gin hallgatott – Jó, ezt a témát lezártuk. Odabent Shirotsuki az ajtóhoz lépett, hátha meghall valamit a beszélgetésből.- Szóval? Kit kellene megölni? – Tsurugi hangja volt, semmi kétség- Valami főmuftit, egy bankban. A neve Shikamura Nakazushi. - Mennyit fizet az ügyfél? – kérdezte elgondolkodva a lány - 30000 aranysárkányt.- Az szép összeg. – mondta és füttyentett elismerően – Szólj az ügyfelednek, hogy veheti úgy, hogy az úr már meg is halt. – a hang felerősödött – Shirotsuki. Azért beszéltünk kint, mert ez nem tartozik rád. – az ajtó kitárult. – De ha már hallottad nincs mit tenni. Én most átöltözök. Dolgoznom is kell néha. – azzal belépett a függöny mögé. Pár perc múlva újra feltűnt az alakja. Színes selyem köpenyét egy feketére cserélte. Az oldalán be volt hasítva az anyag, minden bizonnyal azért, hogy könnyebbé tegye a futást. A ruha alatt feszes nadrágot és csizmát viselt.- Gin! Mondj el neki mindent. Egyszerűbb, ha tudja az egészet, ha már hallgatózott. – Fordult a férfi felé, mielőtt kilépett volna a végtelen éjszakába. Gin pár pillanatig habozott, majd megszólalt.- Shirotsuki vagy, igaz? – kérdezte végül, majd leült egy ládára- Igen. Te pedig Gin. – felelte Shiro majd leült Ginnel szembe, egy másik ládára.- Ahogy mondod. Tsuru azt mondta mondjak el neked mindent. Mivel nem tudom mire gondolt az elejéről kezdem. – Shiro bólintott – Tudod, ő árva volt. Egy templomban nőtt fel... A Shiroyama-szentélyben. Azt akarták, hogy legyen a szentély főpapnője. De egy rituálé, aminek simán kellett volna mennie rosszul sült el. Megszállta egy démon..., valószínűleg. Még csak 13 éves volt. Sikerült felülkerekednie rajta, de már késő volt. A szentélyben mindenki odaveszett. – időközben Hikarimaru és az öreg Yuuja, visszatért és most a fiú is érdeklődve hallgatta a történetet, miközben az öreg pipára gyújtott és csöndben fülelt, habár jobban ismerte a történetet mindnyájuknál – Mivel az otthona elpusztult, elhatározta, hogy megkeresi azt a helyet ahová igazából tartozik. Szerintem még most is keresi. Egy időben Igában élt. Én és a húgom Kin, is ott találkoztunk vele először. Sokat edzettünk együtt... Aztán egyszer egy közös munkán, amin testőrnek béreltek fel minket... – sóhajtott egyet, mint aki elgondolkozik, hogyan is kellene elmondania – Bekattant. - Bekattant? – Hikarimaru felhúzta a szemöldökét.- Igen... Mindenkit kinyírt. Csak én és Kin éltük túl. Mi is csak azért, mert megsérült. Utána lelépett. Nem mondta, de szerintem azért, mert félt, hogy ha ez megint megtörténne, már nem élnénk túl... Nem mutatja ugyan, de igenis értékesek számára a társai. Én legalábbis így gondolom. – miután befejezte, felállt és egy kardot kezdett el nézegetni a szemközti falon. – Nem hibáztatna titeket, ha lelépnétek... – Shirtosuki megmozdította a lábát, mintha fel akarna állni.- Shiro, ugye nem akartál felállni és kimenni az ajtón? – Hikarimaru kérdésére vett egy mély levegőt és válaszolt.- Majdnem. Azért akartam felállni, hogy pofán vágjam Gint, amiért felmerült benne, hogy esetleg lelépünk. – Gin arcán egyre nagyobbá vált a döbbenet. - Nézd, nem tudom miért hagyott életben minket. De azt tudom, hogy ha csak nyűg lennénk a nyakán, már simán elintézett volna mindkettőnket.- Ahogy mondod, kölyök. Esélyünk sincs ellene. – sóhajtott Shiro, majd kaján vigyorra húzta a száját – Viszont egy ilyen nő csak egyszer sétál be az életedbe. – itt Ginre nézett – Felteszem tudod mire gondolok...- Úgy tűnik a jobbik féle fából faragtak titeket. – elmosolyodott. Shiro oldalra billentette a fejét. - Gin, nem árulnád el nekünk, hogy pontosan... milyen munkát is végez? – kérdezte, bár sejtette a választ- Óh... Tsuru... mindenfélét... De... leginkább bérgyilkos. De nem ám olyan sete suta amatőr, mint amit minden sarkon találni, hanem vérbeli profi. Igazi elit a szakmában. Egészen pontosan százegy néven ismerik.- Százegy?- Igen, én sem tudom mindet, csak a legismertebbeket. Százegy arcú boszorkány, A teleportáló angyal, Megváltó szépség...- Megváltó szépség? – Hikarimaru felvonta a szemöldökét- Igen, mert akiket megöl azoknak – ujjaival idézőjelet mutogatott – elhozza a megváltást. A többi gondolom egyértelmű. – mire mindenki hevesen bólogatott majd elnevették magukat. Gin lelkes mesélésbe kezdett, azokból az időkből amikor még együtt dolgoztak. Már a kitudja hányadik történetét mondta, amikor az ajtó kitárult.- Látom élénk a hangulat, fiúk. Miről folyik a szó? – Tsurugi hangtalanul lépett be és kíváncsian nézett körbe, választ várva.- Áááá... Mikohime-sama! Gin épp egy igazán kitűnő viccet mesélt... – a lány elmosolyodott- Igazán? – majd a függönyhöz lépett és eltűnt mögötte. Valójában már 5 perce az ajtónál állt. Pontosan tudta miről beszéltek, de ha nem hallgatózott volna is tudná, mert tudja azt is, hogy Ginnek borzalmasak a viccei. Előhúzta a kardját és egy ronggyal letörölte róla a vért, majd átöltözött. Egy halványzöld selyem yoshikát vett fel. A yoshika egy érdekes szabású ruha, kifejezetten harchoz. Álcának szerezte be, de praktikussága miatt szívesen hordta. A vékony szövetben számtalan zseb rejtőzött, az anyag pedig combközépig fel volt hasítva, hogy könnyebb legyen futni benne, ám kívülről csak egy egyszerű selyemkimonónak tűnt. Hosszú haját kiengedte, ami engedelmesen a vállára hullott. Kezébe fogta a kardját. Végig húzta a kezét a markolaton és megtapintotta a végébe vésett sárkány szimbólumot. Egy pillanatra behunyta a szemét és lehajtotta fejét majd a kardot a zsákjába csúsztatta. Nem tudott megválni a pengétől, annak ellenére sem, hogy megannyi ember vére tapadt hozzá. Ellenben tőrét az övébe tűzte. A jádéval kirakott markolat csillogása mindig megnyugtatta. A zsákot visszatette a rozoga ágyra és kilépett a szűk szobából. Végig haladt a kicsiny folyosón, majd belépett a kovácsműhelybe. A feszült csend addigra annyira elharapódzott, hogy Gin homlokán izzadtság cseppek csordultak le.- Yuuya! Van kardod a fiúnak? – kérdezte – Sietünk. – tette hozzá.- Ó, hogyne máris hozom! – az öreg felpattant meghajolt és eltűnt az egyik szekrény mögött.- Mi lesz a pénzeddel? – kérdezte Gin- Már átvettem. Egy darabig valószínűleg nem lesz lehetőségem dolgozni, és most két... vagy egy vagy nem is tudom, de a lényeg, hogy több szájat kell etetni. – az öreg Yuuya közben visszatért és egy kéken csillogó kardot tartott a kezében. - Íme, Raijin. A tökéletes kard a fiúnak. – meghajolt és átadta Tsuruginak a fegyvert. A lány kihúzta a pengét, ami, ha lehet még a tengernél is szikrázóbb kék színben tündökölt. A szeme felcsillant. – Páratlan darab, megfelelő kézben még a villámok is irányíthatóak vele. - Rendben. Írd a számlámhoz. - Ó, fogadd ajándékként, Mikohime-sama. – aki erre szélesen elmosolyodott, sosem utasított vissza egy ajándékot az öreg kovácstól.- Rendben, elfogadom. – átadta Hikarimarunak. – Jól vigyázz rá, kölyök.- Igenis, Mester! – felelte csillogó szemmel a fiú.- Most pedig aludjunk amíg megtehetjük. Pirkadatkor indulunk.