Egy sáros úton lépdelt, magas és karcsú volt. Mandula vágású szemei hidegen csillogtak, kezét pedig kardján nyugtatta. Szétnézett a messzi tengert kémlelve, hiszen a magas szirtről, ahol az ösvény haladt kiváló kilátás nyílt a végeláthatatlan víztömegre. Tovább indult, és egy szikla mögött már felsejlettek a város tornyai.

Nem ment végig a nyüzsgő főutcán. Nem neki való volt ez a túlzsúfolt világ. A főváros nyüzsgő forgataga elsodorta volna úticéljától. Egy keskeny utcácskán közelítette hát meg. Az ütött-kopott házikó ajtaján egy kifakult tábla lógott: „Jövendő mondás, álomfejtés". Sosem járt még itt azelőtt, mégis magabiztosan kopogott be, mire egy rekedtes hang szólt ki a viskóból.

- Jöjj be.

Belépett. Odabent füstölők égtek és gyertyák világítottak. Mindenhonnan kendők és fátylak lógtak. Középen, egy, a korban már jócskán benne lévő asszony gubbasztott. A jövevény helyet foglalt vele szemben egy párnán és az asszony elé tett három arany pénzérmét.

- Üdvözöllek, ifjú harcos. Mit kívánsz tudni a jövődről?

- Engem a jövő nem érdekel. A múltról beszélj nekem.

- Minő szokatlan kérés, hisz olyan fiatal vagy még. Miért kívánsz a múltról hallani?

- Azt beszélik a nagy démon ébredezik. Beszélj nekem azokról az időkről amikor még szabad volt, és beszélj arról, aki elzárta.

- Régi mesék azok, gyermekem. Még az én szemem sem lát el rémuralma korába. Azonban elzárásáról beszélhetek. Nagyanyám, az istenek nyugosztalják, tanoncként volt jelen, amikor mestere lepecsételte Yashuurát.

- Akkor hát beszélj.

- Shuuka. – nézett fel az öregasszony. Arcát végtelen mennyiségű ránc borította, keskeny szeme pedig ködösen a távolba meredt. – Így hívták nagyanyám mesterét. Ritka szépségű nő volt. Egy kicsiny faluban született innen keletre. A tartomány határán. 45 éves lehetett amikor elzárta a fenevadat. Bátor nő volt, és ereje oly' hatalmas, hogy az ép ésszel fel nem fogható. Életét áldozta az országért amikor magába zárta. Miután összekötötte lelkét a démonnal, azt mondta tanítványának: „Yuuza! Vágd el a torkom amíg el nem nyom!". S a tanítvány remegő kézzel vette el mestere életét. Testét, számtalan pecsételő varázsigét tartalmazó tekercsel borította, majd elásta Kiba egyik magas hegyén. Ma ott áll a Siroyama szentély. – amikor az anyóka befejezte mondandóját és az ifjú szemébe nézett, meglepetten szólalt meg – Minden rendben van, gyermekem?

- Lehetséges, hogy... – felelte kissé remegve, majd gyorsan megrázta a fejét – Köszönöm, hogy megosztottad velem. – felállt, meghajolt és az ajtóhoz lépett.

- Várj, kérlek. – szólt utána az vénségesen vén jósnő – Áruld el a neved.

- Yakucha Tsurugi vagyok. – felelte, majd kinyitotta az ajtót és távozott.

Ezúttal rászánta magát, hogy a város forgatagán átvágjon. Sietve haladt át a zsúfolt utcákon. Már a város határában járt, ahova az emberek nem járnak gyakran, amikor felfigyelt egy szőke fiúra. Az út szélén ácsorgott, hátát egy fának vetve. Mikor meghallotta lépte zaját hátrafordult és füttyentett.

- Hölgyem, szabad egy szóra? – a kérdéssel együtt kardját is Tsuruginak szegezte.

- Félre, kölyök. Nincs időm játszani veled. – felelte amaz hűvösen majd egy barna hajtincset a füle mögé igazított.

- Probléma egy szál se, kisasszony. Adja át minden pénzét és már békén is hagyom.

- Szóval azt mondod a pénzem kell? Arra még nekem is szükségem van. – sóhajtott – Viszont, ha már kardot rántottál, azt támadásnak veszem. Kénytelen leszek megölni téged. – elhúzta a száját és előhúzta kardját.

- Állok elébe! – vigyorodott el a szőke fiú.

- Hátrébb az agarakkal, kölyök! – a hang mintha a fiú kardjából szólt volna

- Shirotsuki?! Végre befejezted a duzzogást?

- Fátylat a múltra! De ezt nem tűrhetem!

- Miről beszélsz?

- Ha csak kiraboltad volna, az nem probléma, de most harcolni akarsz vele! Az én pengém, nem fog egy ilyen szépséget bántani!

- Ez most komoly?!

Tsurugi nem tétovázott. Leküzdötte a sokkot, hogy a kard beszél és rárontott a fiúra. Pillanatok alatt mögé került és a nyakához érintette a pengéjét, minek nyomán kiserkent a fiú vére.

- Egy jó indokot mondj, hogy ne vegyem el az életed.

- Árva vagyok! És szegény! Senkim sincs! – kiáltott a fiú elkeseredett hangon

- Akkor senkinek sem fogsz hiányozni.

- Várj! Jól ismerem a környéket és jól harcolok! A hasznodra lehetek!

- Nincs szükségem koloncra. – nevette el magát Tsurugi.

- Akkor a tanítványod leszek! – erre felvonta egyik szemöldökét, majd eltette a kardját.

- Ám legyen. Két feltétellel. Az életeddel tartozol nekem. Minden parancsomat teljesítened kell, és szólíts „Mester"-nek.

- ...Rendben...Mester...

- Csak ugratlak, kölyök. – kezet nyújtott neki és felhúzta. – Nem fogok olyat kérni tőled, hogy halj meg... – egy pillanatra elgondolkozott – Valószínűleg. Hogy hívnak?

- A nevem Hikarimaru. Ő pedig... – mutatott a kardjára, mire az újra megszólalt.

- A fene vigyen el! Hadd mutatkozzak már be én!

- Jó, jó. – eltette a kardot a hüvelyébe mire az enyhén felizzott és alkot váltott. Pár pillanattal később már egy ember állt az úton. Egy magas, Tsurugival nagyjából egyidősnek látszó, azaz a húszas évei elején járó férfi. Hosszú, ezüstfehér haja és metsző, vörös, rókaszemei voltak. Kezet csókolt a lánynak.

- Shirotsuki vagyok. – a lány kihúzta a kezét a szorításából és orrba vágta.

- Övendek. Yakucha Tsurugi vagyok. – Hikarimaru odafordult a lányhoz.

- Ne vedd zokon Shiro viselkedését, Mester. Tudod ő minden szép nőhöz ilyen.

- Én is ilyen vagyok minden férfival, aki hozzám ér. – mosolyodott el. – De tulajdonképpen mi ő? – kérdezte fejével Shirotsuki felé intve.

- Egy kard. De bele van pecsételve egy ayakashi. Ez egy hosszú történet, de a lényeg, hogy ő egy kard, akinek emberi formája is van. Jelenleg én vagyok a mestere. – mondta büszkén.

- Tévedés. – jelentette ki Shiro – Ettől a perctől kezdve Tsurugit szolgálom. Ha nincs ellenvetésed. De ha van, akkor is. – nézett Hikarimarura

- MI VAN?! – kiáltott fel amaz meglepettségében.

- Jól hallottad. – felelte Shirotsuki

- Ennek most örülnöm kellene? – kérdezte a nő, egyik szemöldökét feljebb húzva – Miben különbözik a pengéd egy átlagostól?

- Mi sem egyszerűbb. – meghajolt – Körülbelül 500 éve kovácsoltak és még egyszer sem kellett megélezni. Ez annak köszönhető, hogy mindig olyan éles vagyok, mint amennyire szükséges. – mondta sejtelmesen.

- Tehát, ha egy embert vágnak le a pengéddel és csonthoz érsz elég élessé válsz, hogy átvágd? – kérdezte elgondolkodva Tsurugi.

- Ahogy mondod. Akaratommal tudom befolyásolni a pengém élességét.

- Értem... Ez esetben hasznosnak bizonyulhatsz. Elfogadom az ajánlatodat. Viszont Hikarimarut nem hagyhatom kard nélkül, most, hogy a tanítványom lett. – fordult az említett felé – Nem vehetem el a kardodat úgy, hogy ne adnék helyette egy másikat. Visszamegyünk a városba. Shirotsuki, maradj emberi formádban, ha nem harcolok. Nem akarlak cipelni. – Hikarimaru elnevette magát, és hátba vágta.

- Ezt megkaptad, haver. – Tsurugi eközben már sietve elindult

- Mire vártok még? – fordult vissza két újdonsült útitársa felé.

A városban most is hatalmas volt a zsongás. A lemenő nap fénye vörösre festette mind a szűkebb, mind a szélesebb utcákat. Lassan beléptek az éjszakába és lámpások gyúltak mindenfelé. Kellemes, déli szél süvített végig az irdatlan városon. Tsurugi és társai egy darabig a főutcán haladtak. Mindenütt áruikat dicsérő kofák vagy épp maszkokban szaladgáló gyerekek, esetleg cicomás ruhákba öltözött kurtizánok voltak. Hiába, hiszen a fesztivál közepén jártak. A kis csapat a kovács negyed felé vették az irányt. A tömeg lassan oszladozott, s a hangok sem voltak oly élesek, mint a belvárosban, de még itt is sokan tolongtak a kovácsok üzletei előtt. Tsurugi csak egyetlen kovácsot ismert, aki olyan minőségű kardot tudott kovácsolni, ami megfelelt az elvárásainak. Szűk kis sikátorokon át vezette társait, majd megállt egy aprócskának tűnő kovácsműhely előtt. A kopott ajtó nyikorogva kinyílt és belépett a füstös helységbe. Shirotsuki kishíján beverte a fejét a szemöldökfába, amin Hikarimaru elnevette magát.

- Mondd, Mester, ugye nem valami olcsó vackot akarsz rám sózni? – a lány egy szúrós pillantást vetett a fiúra majd megszólalt.

- Ne félj. Ezen a helyen kovácsolják az ország legjobb kardjait.

Egy korosodó férfi lépett elő a függönyökkel elválasztott hátsó helységből.

- Mikohime-sama! Visszatért? Gin örülni fog. – mondta lelkesen

- Csak átutazóban vagyok. – Hikarimaru a Mikohime-sama hallatára kinyitotta a száját de Shirotsuki egy pillantással bele fojtotta a szót. – Szükségünk lenne egy jó kardra. Gyorsan.

- Ugyan, ugyan. Ismerd a járást nézz körül, úrnőm.

- Félreértesz attól tartok. Nem nekem lesz a kard, hanem a kölyöknek. – intett Hikarimaru felé – A fiú a tanítványom.

- Ó, igazán? Bocsátsátok meg az udvariatlanságom, Yuuya vagyok, a kovács. – mutatkozott be az öreg, Hikarimaru és Shirotsuki felé fordulva.

- A nevem Hikarimaru. – nyújtott kezet a fiú, amit Yuuya meg is szorított.

- Shirotsuki. – biccentett a rókaszemű kard.

- Örvendek. Szóval a fiatalúrnak lesz egy kard... Rendben kövess. – intett a fiúnak és eltűnt a függöny mögött. Ezzel egyidőben nyikorogva kinyílt a bejárati ajtó.

- Yuuya bácsi! – Egy magas, hosszú, fekete hajú férfi lépett be az ajtón. Oldalán kard lógott. Az öreg visszanézett az ajtó felé

- Mi kéne, kölyök?

- Munkám van, Tsurunak. Nem tudod merre van? – az öreg Tsurugira mutatott

- Ott. – majd eltűnt a függöny mögött.

- He? Tsuru? Ezt a mázlit! Mit keresel itt? És ő ki? – fejével Shirotsuki irányába intett, amint meglátta.

- Gin. Egyszerre csak egy kérdést tudok megválaszolni. – sóhajtott – Csak átutazóban vagyok, a többi nem fontos most. Azt mondtad munka van. – nézett a férfi szemébe.

- Öhm... Ja, igen. Beszéljünk kint.

Tsurugi bólintott, majd mindketten kiléptek a műhelyből.