Pimpernéll ásítozva nyújtózott végig az ágyon, a kicsiny kör alakú ablakon át testét melengette a szeptember végi napfény. Melilot megmoccant mellette, a vendégszobában mindössze egyetlen, nagy ágy volt elhelyezve. Pimper óvatosan Melilotra mosolygott, akinek szemei lassacskán kinyíltak.

- Jó reggelt! – Melilot felkönyökölt az ágyon, de olyannyira fáradt volt, hogy visszahanyatlott a párnára, Pimpernéll vállára hajtva a fejét.

– Jó reggelt – morogta, mire a fiatalabb hobbitlány felkacagott. – Mennyi az...?

– Jó reggelt lányok! – Lilot kérdésébe belevágott a szobába csörtető Theodor élénk, friss hangja. Melilot bosszúsan nézett fel a fiúra, aki a mérges tekintetre összébb húzta magát, és annyira megijedt, hogy pár pillanatra megnémult. Eközben Pimpernéll kikelt az ágyból, s mielőtt mosakodni indult volna, kinyitotta az ablakot, ahonnan beáradt a közeli földek roskadozó termésének illata, s behallatszódott a fákon üldögélő madarak csiripelése.

– Mennyi az idő? – tette fel előbbi kérdését Melilot, s végtére felült az ágyban. Theo is magához tért, igyekezve megválaszolni az ébredés után bosszúskodó lány kérdését.

– Délután négy óra múlt. Kihagytátok a reggelit és a második reggelit, na meg a tizenegyórait és az ebédet. Azért jöttem ébreszteni titeket, mert elkészült az uzsonna, és a tea is, s gondoltam éhesek vagytok. – Melilot szemei kikerekedtek, Pimpernéll pedig megperdült, s Theohoz szaladt, meglepetésében gyengéden megszorítva a fiú vállát, akinek lángba borult az arca.

– Igazán, már ennyi az idő? Lilot, azonnal kelj ki az ágyból! – Az említett részéről szokatlan volt az ily késői kelés, tekintettel arra, hogy a postások mindig korán indulnak a leveleket kézbesíteni, így a kevés pihenés nem volt megerőltető számukra.

– Ez egyszer ne sürgessen senki, kérlek. Roppant fárasztó volt számomra és számotokra is ez a néhány nap, élvezzük ki a pihenést, amíg lehet. – Ekkor Theo a homlokára csapott, mint akit hatalmas felismerés ért. Azonban rögtön le is eresztette kezét, melyet Pimpernéll megragadott, s az övéi közé zárta.

– Mi jutott eszedbe, Theo? – A hobbitfiú lemondóan csóválta a fejét, s belső vitát folytatott, miszerint közölje-e a híreket, vagy sem.

– Igazából nem akartalak vele zargatni, de mivel hát már izgalmamban csak hozzátok jöttem... – Melilot kíváncsi tekintettel felpattant az ágyról, és sietős léptekkel Theo elé lépett, ki a hevességétől riadtan elharapta mondandóját.

– Bökd már ki, Theo! – Neve hallatára a fiú megrázta a fejét, és megnyugvásképp Pimpernéllre tekintett. A hobbitlány próbálta visszafojtani mosolyát - több-kevesebb sikerrel - , de gyöngéden Theo vállára helyezte kezét, hogy lecsillapítsa a fiú remegését.

– Jól van, jól! A postás levelet hozott neked. – Kijelentésére Melilot szája elé emelte kezét, s egy pillanatra Theo biztosra vette: menten elkiáltja magát. Hogy örömében, netalán meglepettségében, vagy haragjában, amiért nem bökte ki előbb, azt már nem tudta megfejteni.

– És mondd, kitől jött? – Felkiáltása inkább hangzott izgatottsággal vegyes félelem színében, melyet nem tudott egészen hova helyezni a hobbitfiú. Theodor sebesen kiszaladt a szalonba, s bevitte a levelet, gyorsan átfutva a címzett nevét. Pimpernéll tátott szájjal meredt rá.

– Hogyhogy még nem nézted meg, ki küldte? Engem már megöl a kíváncsiság, pedig három perce tudtam meg, hogy létezik ez a levél. – Melilot elnevette magát. Barátnője kihúzta sötét gondolatainak örvényéből, még ha pár másodpercre is. Theo vállat vont.

– Nem is tudom, annyira nem tűnt fontosnak. Gondoltam elkallódott, vagy valami ilyesmi.  – Pimpernéll mosolyogva átölelte Theot, aki le sem vette a szemét a borítékról, Melilot azonban még így is látta a pírt, mely megjelent az orcáján.

– De hát Tuk vagy, Theo! Kicsit sem vagy kíváncsi, s nem vonzanak a kalandok?! – Theo szégyenlősen megrázta a fejét.

– Ó, dehogynem vonzanak. Csupán még nem találtam meg a bátorságomat. – Melilot kedvesen a fiúra mosolygott, majd felé nyújtotta a kezét.

– Hidd el, mindnyájan féltünk egykor, s nem mondom, hogy ettől a rövid kalandtól sem tartok. Viszont azt megígérhetem, hogyha elindulsz, akkor segítünk neked leküzdeni a félelmed. Most pedig kérem szépen a levelet, mert lehet, hogy halaszthatatlanul fontos a tartalma. – Pimpernéll szélesen rámosolygott barátnőjére, hálásan azért, amiért ilyen megértően kezelte szegény fiút. Theo átadta a levelet, melyen nem állt más, csupán: Vándor.

– Ki lehet az a Vándor? – pillantott kérdőn Melilotra. A kérdezett összeráncolta szemöldökét, majd vállát vonva ennyit felelt:

– Van egy apró sejtésem, de ha valóban ő az, akire gondolok...akkor valószínűleg nem jó híreket hoz. – Pimpernéll aggódó tekintettel figyelte barátnője nyugodt mozdulatait, de a kissé ráncolt homlokából nyomban érezte, hogy elfojtja idegességét.

Óvatosan felbontotta a borítékot, kihajtogatta a levelet, s gyorsan elfordult, hogy a többiek ne lássák. Pimpernéll megértette óvatosságát, s hogy az honnan fakad, azonban Theodor értetlenül fürkészte.

– Miért nem nézhetjük mi is meg? – suttogta oda a mellette álló Pimpernéll fülébe, mire az elkuncogta magát; mulattatta a fiú kíváncsisága, noha ő is ilyen természetű volt. A fiú szájára helyezte a mutatóujját, aki - mint eddig akárhányszor a lány megérintette - elvörösödött.

– Azért, Theo, mert egyrészt szigorúan bizalmas. – Melilot csalódottan folytatta. – Másrészt pedig nem akarlak ezzel terhelni titeket. Nincs értelme folytatni az utunkat, ugyanis Gandalf nem szándékozik még jó hosszú időre meglátogatni a Megyét.

– De hát valamit csak kell tennünk! – Theo hangja felcsattant, amely mindkettejüket váratlanul érte, s aki egy pillanat alatt visszahúzódott. – Már elkezdtük, nem fordulhatunk vissza. Mit írt még ez a Vándor? – Melilot a fejét rázta, s Pimpernéll ebből a mozdulatból megértette, a küldetés reménytelen.

– Nem mehetünk. Gandalf nem fog erre jönni. – Theo továbbra sem értette a helyzetet.

– S miért vagy ennyire letörve: egy kézbesítetlen levél miatt? – A szemrehányó tekintet azonban elmarad, helyette csak Pimpernéll szomorú szemeivel találta szembe magát, mikor felpillantott. Pimper gyengéden megszorította barátnője kezét, aki egy ölelésbe vonta őt.

– Csupán nem akartam Bilbó úrnak csalódást okozni. Azt mondta, nagyon sürgős a levél, és két héten belül kézbesíteni kell. – Pimpernéll számára is új volt ez a tudás, s kíváncsisága neki is felélénkült. Eltolta magától Lilotot, mélyen a szemébe nézve.

– Ha már úgysem tudjuk odaadni Gandalfnak...mi lenne, ha elolvasnánk a levelet? – Melilot arcán döbbenet tükröződött, s szeme sarkában mintha egy leheletnyi csalódottság jelent volna meg. Soha nem gondolta volna, hogy barátnője kíváncsisága tiszteletlenségig fajul.

– Na de Pimper! Ez több, mint udvariatlanság. A levelek személyes információkat tartalmaznak. Nem olvashatod el őket csak úgy. – Theo közbevágott.

– Bölcs döntés lenne elolvasni! Hogy megtudjuk, érdemes továbbmennünk, vagy végleg adjuk fel. – Ez mintha egy pillanatra elgondolkodtatta volna Melilotot. Végtére is, ha Bilbó úr nem tudja meg...

– Nem bánom, de én nem fogok beleolvasni. Ha végeztetek, tegyétek vissza az asztalra, semmiképpen sem veszíthetjük el. – Pimpernéll és Theodor lelkesen kiragadták a borítékot Melilot kezéből, és szinte feltépték a pecsétet.

Pimpernéll olvasta el először a rövid üzenetet, s nem akart hinni a szemének.

– Lilot, erről mindenképpen tudnod kéne. – Melilot tartózkodóan nemet intett a fejével.

– Nem, Pimper. – Pimpernéll kétségeivel küzdve mégis úgy döntött, megosztja Melilottal.

– Itt az áll, hogy Bilbó úr hamarosan elmegy Völgyzugolyba, és megkéri Gandalfot, vigyázzon Frodóra, és adja át neki a gyűrűjét. – Melilot szeme haragosan villant barátnőjére.

– Azt mondtam, elég! Holnap visszavisszük ezt a levelet Frodó úrnak, aki majd belátása szerint cselekszik. – Pimpernéll rémülten ejtette ki kezéből a borítékot, megijesztette barátnője viselkedése. Mintha amióta a felsőbb körök ügyeibe keveredett volna, azóta kifordult önmagából. Mielőtt ezt szóvá tehette volna, valami fényeset látott aranylóan csillanni a padlón, a boríték mellett heverve. Egy gyűrűt.

Melilot szeme különösen villant a csillogó tárgyra, s maga is képtelen volt megmagyarázni, de erőteljes vágyat érzett arra, hogy megérintse. Érdeklődő, szint megbabonázott tekintettel pillantott a gyűrűre, még fehér kezét is kinyújtotta irányába.

– Jól vagy, Lilot? Hahó! – A hobbitlányt kizökkentette ámulatából barátnője hangja. A köd eloszlott szeme elől, és arra eszmélt fel, hogy a gyűrű ismét a borítékban pihent, melyet Pimpernéll nyújtott felé. Rémülettel pillantott a kicsiny papirosra, és kiverte azt Pimper kezéből.

– Tégy vele, amit kívánsz, csak ne keverj bele engem! – S ezzel a mondatával kiviharzott az ajtón, majd becsapta a hobbitlak bejárati ajtaját, és elindult vissza, Hobbitfalva irányába.

Pimpernéll sokáig bámult barátnője után, azon töprengve, miért volt a gyűrű látványa ilyen hatással rá. Gondolataiból Theo szakította ki, aki a lány vállára helyezve kezét, finoman megszorította azt, magára vonva a figyelmét.

– Most mitévő legyek, Theo? – kérdezte elkeseredetten Pimpernéll, aki úgy érezte, a feladat terhe most az ő vállára nehezedett. Az előbb még hibáztatta volna barátnőjét, amiért ilyen módon elhagyta őket, azonban amint eluralkodott rajta a felelősségérzet nyomasztó ereje, könnyekben tört ki.

Theo próbálta csitítani, megsimogatva a vállát, a haját, de Pimpernéll csak nem nyugodott. Egyre erősebben zokogott, egész testében rázkódva, a könnyei csurogtak az arcán.

– Hé, Pimper, nyugodj meg. Majd előkerítjük Melilotot, és kitaláljuk, hogyan tovább. Persze csak akkor, ha szeretnéd. – A fiú ügyetlenül letörölte a lány arcát az ingujjával, akinek esetlen mozdulata megnevettette Pimpernéllt.

– Nem, az csak rontana a helyzetünkön. – Lágy mosollyal nézte a fiút, hálásan szorította meg a kezét. – Azért köszönöm, hogy felajánlottad. – Theo szégyenlősen bólintott, s felkapva egy almát, enni kezdett, hogy lefoglalja magát.

– Akkor vissza kell vinnünk a gyűrűt Frodó úrnak – szólalt meg hosszas töprengés után, két falat között. – Bilbó úr már biztosan távozott. – Pimpernéll összeszorította cseresznyeszín ajkait, s kissé megrázta fejét.

– Nem. Véleményem szerint keressük meg Gandalfot. – Theo összeráncolta szemöldökét, így kifejezetten úgy tűnt, akár egy kis hobbitfiú.

– Miért? Ésszerűbb lenne a tulajdonosnak visszaszolgáltatni, hogy ő döntsön a sorsáról. – Pimpernéll ismét nemet intett a fejével. Szerette volna megértetni Theodorral, miért szükséges nekik tovább vinni a terhet.

– Bilbó úr okkal írta a levelet Gandalfnak. Elképzelhető, hogy – hangja suttogássá halkult, nehogy más is meghallja szavait – titkos üzenet lapul a levélben, amelynek jelentősége van. – Theodor továbbra is értetlen kifejezéssel nézett Pimperre.

– Találgatások miatt lennél képes útra kelni – hová is?

– Völgyzugolyba. Ott mindenképpen kapunk híreket Gandalf hollétéről. Nagyon rossz érzésem van ezzel a levéllel kapcsolatban, Theo. – Pimpernéll arca levetkőzte korábbi tárgyilagos és komor kifejezését, s egy aggodalmas, kérlelő vette át a helyét.

Theo úgy hitte, kezdi érteni. Ha most elmennek és a tündék meg Gandalf gondjaira bízzák az ügyet, akkor lehet, hogy kevesebb galibát okoznak, mintha most Frodó úr birtokában hagynák.

– Rendben. Legyen. De Melilotot nem hagyjuk magára. Már ő is benne van.