- Pimper! Pimpernéll! Merre vagy? - Melilot az alacsony aljnövényzetet átugrálva szólongatta a barátját, őt azonban sehol sem találta.

Nem hiszem el - mérgelődött magában. Először elvesztettem a fiút, most meg ez a lány tűnik el, mindez két órán belül. Ráadásul nem látom még csak nyomát sem annak, hogy valamerre erre lenne a kijárat ebből az átkozott erdőből.

- Theodor! Igyekezz! Nehogy lemaradj! - kiáltotta hátra sem nézve. A hobbit válaszát meg sem várta, s így csak továbbcsörtetett. Az arcának útjába kerülő ágakat óvatosan visszahajtotta, s nagy sietségében észre sem vette, hogy nem hallatszik mögötte hobbitléptek zaja.

Mikor már úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszét, és hagyta volna magát teljes pánikba esni, utolsó erejével nekiiramodott. Meg sem állt, amíg egy piciny tisztásra nem érkezett.

Az egyik legváratlanabb és legmeghökkentőbb látvány fogadta. Pimpernéll egy kisebb fa árnyékában heverészett, miközben erdei szamócát szemezgetett, és jóízűen megnyalta az ujjait.

- Hála az égnek, hogy megkerültél! - fakadt ki Melilot, odaszaladt a másik lány mellé, és szorosan megölelte. Miután eltolta magától, Pimpernéll láthatta, hogy hogyan változik át az eddig kedves arca egy torz, dühös kifejezéssé.

- Mégis hogy képzelted? Halálra aggódtam magam! - torkollta le Melilot, de Pimpernéll csak felnevetett, majd vállat vont, és rövid magyarázatba fogott.

- Miután rájöttem, hogy már háromszor is elmentünk emellett a rét mellett, és körbe-körbe megyünk - amit ráadásul észre sem vettél -, úgy döntöttem pihenőt tartok. Ez fél órája volt, miközben Theo-t kerested. - Itt egy pillanatra megállt, kicsordult a könnye is, annyira erőlködött, hogy visszatartsa a nevetését.

Melilot nem volt vicces kedvében, még mindig nem csillapodott benne az aggodalom. Türelmetlenül várta, mit akarhat még a hobbitlány mondani.

- De úgy látom, őt is sikerült ismét elvesztened! - Ekkor már nem bírta, Pimpernéllből olyan hangosan tört ki a nevetés, hogy visszhangzott a fák által zárt területen. Melilot zavartan hátrafordult, mindvégig azt hitte, a fiú mögötte van.

- Annyira koncentráltál egy dologra, hogy a másik teljesen kiment a fejedből! - Pimper továbbra is jól mulatott Meliloton, akinek halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy elnézte, milyen viccesen nevet a másik.

Majd pár másodperc alatt lepergett lelki szemei előtt, hogy a társaságuk egyik tagja még mindig elveszetten bolyong egy ismeretlen, majdhogynem soha véget nem érő erdőben, és azonnal talpra ugrott.

- Gyere Pimper! - kiáltott, de most kicsit körültekintőbben járt el, mint az előzőekben. Megragadta a lány kezét, és felsegítette a földről. Pimpernéll nehézkesen, nemtetszését hangosan kifejezve feltápászkodott. Még egy kevés ideje sem volt, hogy magához térjen, Melilot ismét futásnak eredt, ezúttal Pimpernéllt is maga után húzva, akinek esélye sem volt így elcsatangolni.

Miután harmadszorra is bejárták és átvizsgálták az erdőt, fáradtan és elkeseredetten lerogytak egy magas, terebélyes fa tövébe.

- Merre lehet, Pimper? - szakította ki Melilot a másik lányt a gondolataiból. Csak a fejét rázta, nem tudta, merre lehet Theodor. Lilot az arcát a tenyerébe temette. Kezdte feladni.

Csendben üldögéltek, a madarak harsány, élénk csiripelését hallgatták. Pimpernéll szívébe is csüggedés és szomorúság költözött a gondolatra, hogy nem láthatja többé viszont a fiút. Elmélázva hallgatta egy patak halk, távoli csobogását és a vidáman felhangzó, de messzi gyerekzsivajt.

Nem merte megtörni a csendet, hanem vigasztalásképpen átölelte Melilotot, aki hozzábújt a lányhoz, s halkan sírdogálni kezdett.

Pimpernéllt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ismerős környezet veszi körül. A bokrok, a tölgyfák, az apró kékeslila erdei virágok, a víz csobogásának hangja, a játszó gyerekek... A felismeréstől boldog, széles mosoly terült szét az arcán, és gyengéden megszorította Melilot karját, hogy felsegítse.

- Lilot, hát nem emlékszel? Ez a Megye-patak hangja! Azok meg a Zöld Dombság lankái! Ha arrafelé megyünk, kiérünk az erdőből, onnan pedig már tudom, merre van az Út!

- Pimper, nem szeretnélek lelombozni, de így csak a Megye szívébe vezetsz el, nekem pedig a Keleti Fertályban kell várakoznom Gandalfra - húzta a száját Melilot.

- Ne légy ilyen! - unszolta a lány. - Lehet, hogy útközben megtudunk dolgokat, amelyek segítenek bennünket, és ki is keveredünk erről a helyről.

Végül Melilot beadta a derekát, és rövidesen neki is vágtak a patakhoz vezető ösvénynek. Körös-körül kankalinok és pipacsok pettyezték a buja aljnövényzetet, a szerteszét ágazó tölgyek lombkoronái összefonódtak a fejük felett.

Pimpernéll megfogta a mellette szomorkodó lány kezét, és ugyanúgy, mint gyermekkorukban, maguk között lóbálva összekulcsolt kezeiket, folytatták útjukat.

- Jobban vagy? - kérdezte széles mosollyal az arcán Pimper. Melilot hálásan mosolygott vissza a lányra, és szorosan magához ölelte. Tőle szokatlan módon kimutatva az érzéseit, félénken megpuszilta Pimper arcát, aki csak felnevetett, és tovább mentek.

- Sokkal jobban, köszönöm. És most ideje megkeresnünk Theo-t - mondta elszánt arckifejezéssel.

- Őszinte leszek - kezdte elmélázva Pimpernéll. - Ötletem sincs, hogyan fogjuk megtalálni.

Melilot nem törődve Pimper kételyeivel, elkezdte sorolni a lehetséges módszereket arra, hogyan kerítsék elő a fiút.

- Szóval, a réthez képest nyugati irányba indultunk el, és még nem találtuk meg a lábnyomát, tehát északra, keletre, vagy délre ment. Logikus lenne, hogy visszafelé ment keletnek, de semmi tájékozódási képessége nincs, így valószínűleg felfelé indult a patak mentén, mert... - Melilot mondókája közben lehagyta Pimpernéllt, észre sem véve, hogy talán újra elveszítheti. A lány nem is ment el, csak éppen Lilot összeütközött valakivel.

- Aú - mondta a fejét fogva Melilot, aki nekiment Theodor vállának. - Theo! - kiáltott fel meglepettségében. - Égen földön kerestünk! - Pimpernéll a hobbit nyakába vetette magát, és szorosan megölelgette. Theo arca enyhén kipirult, de szerencsére egyik hobbitlány sem vette észre.

- Itt vagyok, és tudom is, merre kellene mennünk. - Jelentette be, tőle szokatlan határozottsággal.

- Valóban? - csodálkoztak Meliloték.

- Igen. Tukbánya nincs innen messze, ráadásul egy kicsit tudnánk maradni valahol, amíg összeszedjük magunkat, mert elég céltalanul bolyongunk. - Melilot elismerően bólogatott.

- Meg aztán nyugatra és keletre is arra mennek a küldöncök, kószák, mindenről értesülhetünk - tette hozzá Lilot.

- Hát akkor mire várunk? Irány Tukbánya! És reméljük, édesanyád nem haragszik meg reánk, amiért csak így beállítunk - mondta egyre kevesebb lelkesedéssel Pimpernéll.

*

Mire a távolban meglátták Tukbánya fényeit, kezdett beesteledni. Körülöttük szentjánosbogarak repkedtek, az éjjeli madarak zenéje töltötte be az utat.

Melilot ment legelől, ő vezette a kis csapatot, habár fogalma sem volt, merre lakik Theodor, de az utat a településre tudta. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy legalább egy kicsit még az ő kezében volt az irányítás.

Pimpernéll és Theo mögötte caplattak, szinte megállás nélkül az égboltot bámulták, és egymásra tekingettek. Mint kiderült, mindketten rajonganak a csillagokért, és a Megyében látható összes csillagképet elsorolták s megmutogatták egymásnak, mikor éjszakára kitisztult az ég.

Melilot szomorúan haladt előre, miközben hallgatta, ahogy Pimpernéll és Theo boldogan, karöltve suttogtak egymásnak és szégyenlős pillantásokat váltottak. Kezdte hihetetlenül magányosnak érezni magát.

Megkönnyebbülésére fél óra múlva, olyan este kilenc óra tájt megérkeztek Theo házához. Barátságosan világítottak az ablakok az utcára, és vidám hangzavar szűrődött ki a nyitott ajtón. A kora őszi langyos levegőben érezték a frissen sütött ételeket, a meleg, cukros tej illata belengte a levegőt.

Theodor megpróbálta a lehető leghalkabban megközelíteni a házat, azonban az ajtóhoz vezető lépcsősoron rálépett egy száraz gallyra, amely recsegve tört el a lába alatt.

Pimpernéll idegesen toporgott a helyén. A kezdeti lelkesedés után kezdett eltűnni az izgatottság, s szívébe félelem költözött és bizonytalanság. A Bilbó úrral történtek előtt sem kedvelték Hobbitfalva lakói Tarisznyádi-Zsákosékat, utána meg egyenesen hozzájuk sem szóltak. Már az is meglepő volt, mikor Bilbó meghívta őket a születésnapjára.

Kinyílt az ajtó. Egy alacsony, törékeny hobbitasszony alakja rajzolódott ki a benti melegből kiszűrődő fényben. A nő tett pár lépést feléjük, Pimpernéll majd' elájult az idegeskedéstől. Melilot a szeme sarkából kétségbeesetten figyelte a barátnőjét, és a feléjük közeledő hobbitot.

Az alak megtorpant, és hosszasan méregette a két lányt mielőtt a tekintete Theo felé kalandozott volna. Mikor meglátta a fiút, leszaladt a lépcsőn, majd sebesen kinyitotta a kaput, és szorosan a karjaiba zárta Theo-t.

- Theodor! - kiáltotta haragosan, de mégis boldog megkönnyebbüléssel. A fiú is erősen megszorította az édesanyját, és zavartan Meliloték felé fordult.

- Anya, ők itt a barátaim. Csavardi Melilot, - mutatott a vörösesbarna hajú lányra. - És Tarisznyádi-Zsákos Pimpernéll. - Gyengéd tekintettel nézett a lány smaragdzöld íriszeibe, amitől mindketten enyhén elpirultak.

Pimper ideges mosollyal fürkészte a nő arcát, de semmi nyomát nem látta megvetésnek, sem ellenségességnek. Melilot bátorítóan megszorította a mellette toporgó lány kezét, Pimpernéll pedig összeszedte minden bátorságát, és kedvesen rámosolygott az asszonyra.

A nő szája sarkában halvány mosolyt véltek felfedezni, majd a nő kellemes, nyugodt hangon megszólalt:

- Nagyon örülök a találkozásnak, kedveseim. Én Pöttöm vagyok, de kérlek, nyugodtan szólítsatok mamának. Minden kis hobbitgyermeket szívesen látunk a Tuk családnál. - Pimpernéllre kacsintott.

- Anya! - Theo elvörösödött, a lányok pedig nem bírták ki kuncogás nélkül.

- Ó, és Pöttöm az igazi nevem. Az már csak a sors fintora, hogy valóban kistermetű lettem. - Nagy sóhaj kíséretében megforgatta a szemeit, majd megragadta a fia karját, és intett a lányoknak.

- Gyertek csak! Nyugodtan maradhattok - mondta Melilotéknak, akik boldogan megköszönték, és követték őket felfelé a lépcsőn. Aztán Pöttöm Theo-hoz fordult.

- Mondd csak, mégis hogy lehet, hogy eltűnsz két napra, és két ilyen gyönyörű lánnyal térsz vissza, mikor én csak Bilbó úr születésnapjára engedtelek el? - kérdezte tréfásan, felvont szemöldökkel.

Theodor annyira elpirult, hogy Pimpernéll akaratlanul is felkuncogott, és Pöttöm egyből elnevette magát. Szabadkozva, anyjára rosszalló pillantást vetett.

- Én...

- Theodor, édes fiam! - kiáltott fel Theo apja, mikor beléptek a ház melegébe.

- Apám! - Nagy, meleg öleléssel üdvözölte édesapját. A nem hobbitfalvi hobbitok igencsak zsémbesek és barátságtalanok tudtak lenni, de akit egyszer szívükbe zártak, annak mindenüket odaadták.

- Merre kószáltál? Hisz már régen véget ért a munkaidő a gyümölcsösökben! - Felvonta bozontos szemöldökét. Theodor, maga sem tudta, honnan merített bátorságával, mélyen apja sötétkék szemeibe nézett, és kivágta magát.

- Az ünnepség után segítettem a hölgyeknek a takarításban, majd náluk vacsoráztam. - A lányokra pillantott, akik helyeslően bólogattak. - Kérték, mutassam be őket a szüleimnek, s most itt vagyunk. Gondoltam illendő lenne őket megvendégelnünk, ha csak holnap is lesz rá alkalom.

Apja összecsapta kezeit.

- Hát persze, milyen figyelmes vagy, édes fiam! Holnap nálunk ebédelhetnek a kislányok, az éjszakát is itt tölthetik. - Széles mosollyal Pöttömre nézett. - De jó, hogy vannak végre vendégeink! - Azzal megcsókolta, és elviharzott a vendégszobába, hogy előkészítsen mindent.
Ebből is látszott, hogy Theodor apja igazi kivétel volt a többi hobbit körében.