3 hónappal az ünnepség előtt

Újabb napra virradtak a harcos déllakók, mely egy újabb fáradtságos szolgálat kezdetét jelentette. A fiatalabb, erősebb katonák kivonultak Umbar kikötőváros hatalmas gyülekezőhelyére.

Darlene is közéjük tartozott, s habár minden oka megvolt a harc ellen, kötelezően ragaszkodtak efféle búcsúztató ceremóniákhoz.

Azonban ezúttal ő is a vonuló had tagjaként hagyta el a hazáját, hogy legnagyobb ellenségükkel, Gondorral csatázzanak. Lelkesítő beszédek, csatakiáltások, kürtök fülsüketítő hangjai töltötték be az eget, Darlene ugyanakkor unottan, de szíve mélyén halálos rémülten ült mûmakja hátán.

Körbenézett a gyülekező embertömegen, a sok-sok kétségbeesett, a fáradalmas munkától mindjobban elgyötört arcon, s szívében még jobban gyűlt a harag.

Várt egy feléje gyöngéd, kedves arcra, valakire, akiből megnyugvást, vagy esetleg még több bosszúvágyat meríthet.

De a sorok között nem állt senki.

Senki, aki számára egy kicsit is fontos, vagy szeretett személy lett volna, senki, aki mellette állt volna ezekben a nehéz időkben, valaki, aki lelki támasza lett volna a bajban. Senki.

Ám valaki mégis magára vonta a figyelmét, talán pontosan azzal, hogy nem mutatkozott, s a tömegben keresett menedéket. Esetleg rejtekhelyet. Kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy csuklyáját még jobban a szemébe húzta, s ebből a mozdulatából valami ismerős érzés sugárzott.

A férfi, mert ezt azért látta a vonásain, karjának erősségén és széles vállain, egyre előrébb nyomakodott a tömegben, habár félt kilétének felfedésétől. Körbe-körbe tekingetett, de senkinek nem tűnt fel a fejét forgató, gyanús alak, minden ember a szerettei halálát és az elválást siratta.

Felemelte a fejét, azonban az arca továbbra is az árnyak takarásában maradt. Darlene szívében nyugtalanság ébredt a különös idegen iránt, melyre képtelen volt magyarázatot adni. Mindenesetre megjegyezte magának, milyen ismerős volt a férfi, de nem adott neki nagy jelentőséget. Próbálta a gondolatait a háborúra koncentrálni, útközben tervét szövögette Mordor megdöntéséről.

Fogalma sem volt, ki lehetne rajta kívül oly elvetemült, hogy ilyen dolgokon járjon az esze, de nem is ez volt a legfontosabb. Hanem a tudat, miszerint még nem adta fel a reményt édesanyja halálának megbosszulásáról. Sokszor úgy érezte, még a mordoriak iránti gyűlölete is eltörpül a gondoriak iránt érzett bosszúvágy mellett.

Logikusan következhetne, hogy elhagyja a törzsét, elmegy idegen országokba, ahol jobb az ellátás és becsülik az embert. De nem tehette, mert tisztában volt a sorsával. Ha innen elmenne, egész életében bujdokolnia kellene, hamis álarc alá bújnia, nehogy felismerjék a külseje miatt. Így hát, bármennyire is fájdalmas élete volt, egyszerűen őrültség lett volna szembefordulni Sauronnal, és így két ellenség közé kerülni.

Csepp reményt sem látott arra, hogy máshol, Gondorban, Rohanban, vagy Vasudvardban, akár a tündék és törpök között akadt volna olyan, aki befogadná. Akik egyszer árulókká váltak, örökké azok maradnak. És ez ellen az állítás ellen még Darlene sem tudott kitalálni semmit. Már csupán a seregek elhagyásának gondolatával árulást követne el. És éppen ezt forgatta a fejében.

Vagyis nem egészen ezt, ugyanis többnyire bizonytalan volt a dolgában. Pusztán csak egy kósza gondolatként fogant meg benne, tovább már nem tudta, nem akarta szőni a tervét. Mert bár mindkét oldalt ki nem állhatta, szíve legmélyén tartozni akart valamelyikhez. Ez az őrlődés, a kötelesség és a bosszúvágy közötti viaskodás teljesen összeroppantotta.

Míg a gondoriak megölték az édesanyját, Mihaandot, addig őket hibáztatta, s úgy érezte, a helyes oldalon áll. Azonban a kiváltó ok mindenképpen a portya volt, amelyet Mordor indított Ithilien területére. S ilyenkor mindig a Sötét Urat látta ellenségnek, mely gondolatot viszont ellenzett. És a kör folyamatosan ment újra és újra, és képtelenségnek tetszett megoldást találni rá.

Sokszor, mint éppen abban a pillanatban, ahogy vonult Mordor felé, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha az egyik lényét elárulta volna. Ilyenkor a szíve a másik oldalra húzott, de tudta, ez nem mehet így tovább. Döntenie kellett, különben nem bírja már sokáig. De a döntés még váratott magára. Darlene nyitva hagyott egy kiskaput valakinek, vagy valaminek, amely megszilárdítaná az egyik oldalba vetett hitét.

Még sokáig bámulta az ismerős idegent a tömegben, az emberek jajveszékelései mind arra sarkallták, hogy cselekedjen. Ki akarta deríteni, ki az az alak. Hitt benne, hogy ő lehet a valaki, aki segít. Így nem volt más választása, valamilyen módon le kellett szakadnia a seregtől.

Igen ám, csakhogy az nem volt olyan egyszerű, még ha az elgondolás szerint nem is tűnt olyan lehetetlennek. Kezdve a ténnyel, hogy egy több tíz méter magas, mozgó állat, méghozzá egy olifánt hátán üldögélt. Nem mellesleg háborúba készülődött, s nem lett volna képes elszökni teljesen észrevétlenül. Mindeközben továbbra is a tömeget figyelte, nehogy az idegen időközben elszökjön, s akkor értelmét veszti a fáradozása.

Gondolt arra, hogy rosszullétet színlel, de ez a legnagyobb valószínűséggel nem vezetett volna semmihez, csupán gyávának és erőtlennek tartanák mindez után, amely nem állt szándékában. Más megoldást, ezen az ostoba gondolattól eltekintve, nem igazán akaródzott találnia, pedig hamarosan kifogy az időből.

Mûmakját a tömegtől távolabb eső végére irányította a sornak. A nem is olyan távoli hegyek kezdtek közeledni feléjük.

Hirtelen történt, egy szempillantás alatt, Darlene-nek felfogni sem maradt ideje. Egyetlen percre fordította el a fejét az emberektől, s a másik pillanatban már nem találta ott a csuklyás alakot.

- Elképesztő! Hát nem azt akarta, hogy találkozzunk? - Maga elé mormolva a szavakat, azon ügyködött, hogy valamiképpen leszálljon a hatalmas állatról. Most már még jobban hajtotta a kíváncsisága, csak azért is meg akarta találni a férfit. Hátratekintett a válla fölött, de társai nem vették észre, vagy nem tulajdonítottak nagy jelentőséget furcsa viselkedésének.

El kellett mennie, de nem hagyhatta magára a többieket, sem a mûmakot, mivel hamar felbomlana a fegyelmezett vonulás, ha vezető nélkül folytatnák útjukat. Nem mert megmozdulni, nehogy elárulják a gesztusai. Először remegő hangon megszólította egyik harcostársát, de senki nem figyelt fel rá. Megacélozta a vonásait, megmarkolta a kürtjét, s belefújt. Minden ember ijedten fordult a hirtelen hang irányába, sokakat meglepett a kürtszó.

Darlene egy pillanatra sem nézett az őt bámuló tömegre, hanem az előbb említett társához fordult. Miután a törzs tagjai nem találtak semmi kivetnivalót, vagy bajt, csupán a harc miatti izgalomnak tudták be a kürt megfúvását, hamar visszatértek mély gyászukba, de azért szívük megtelt kétséggel a lánnyal kapcsolatban.

- Gyere, vedd át a gyeplőt! Még nem végeztem az előkészületekkel. - A férfi bólintott, nem firtatta Darlene viselkedését, így a lány csendben meg tudott húzódni egy darabig. Átengedte ülőhelyét, s letekintett az alattuk mozgó földre. Ebben a pillanatban a lábszárába csapódott egy kötéldarab, melyről fogalma sem volt, honnét kerülhetett oda.

Megragadta a végét, s a következő két percben azt vizsgálgatta, mikor meglátta, honnan is ered a tárgy.

- Hát persze! Magam erősítettem rá a szerkezetet a mûmak hátára, méghozzá ezzel a kötéllel itt! - csapott a homlokára. Mindnyájan aggodalmas pillantásokat vetettek felé, de gyorsan visszatértek a maguk bajához. Volt, aki csendben elmélkedett, volt, aki a családjától búcsúzott, mások pedig harcrakészen ágaskodtak ültükben. Azonban a rettegés minden arcon tükröződött.

Darlene-nek viszont nem volt gondja rájuk, s mikor látta, hogy senki nem fürkészte már árgus szemekkel, cselekedett. Egyre lejjebb csúszott az állat hátán, a kötelet szorosan a mellkasához szorította. Szaporán vette a levegőt, hajfonatai összegubancolódtak. Őrült tűz lobogott a tekintetében, tágra nyílt szemmel pásztázta a tömeget, de senki nem ügyelt rá.

Mikor lábai a földet érintették, eleresztette a kötelet, s pillanatok alatt láthatatlanná vált. Na nem mintha ismert volna bármiféle varázslatot, amely segítségével csak úgy hipp-hopp eltűnhetne. Pusztán gyorsaságának és leleményességének köszönhette, hogy nem vették észre.  Tüstént egy kiszáradt cserjésbe vetette magát, s az elkorhadt ágak közül kukucskált.

Szerencséjére társaiban még nem tudatosult Darlene hiánya, ezért aztán minél távolabb kellett kerülnie, minél kevesebb idő alatt. Megfordult, egész testét elárasztotta valami különös izgalom, izmai megfeszültek, s már készült futásnak eredni, azonban valami megállította. Elbizonytalanodott.

Minden döntése után kettősséget érzett, ahogy látta vonuló társait, barátait, majdhogy fel nem kiáltott. Saját érzéseiben sem lehetett biztos, néha túl erősen húzott az egyik fél felé, máskor pedig a másik oldalra.

Töprengéséből egy hangos kiáltás szakította ki, mely mintha a halálos ítéletével lett volna egyenlő. Minden egy pillanatra némaságba burkolózott, semmi nem hallatszott. Tudta, hogy rájöttek.

- Darlene! - A lány rémületében még jobban a homokos talajba süppedt, ahelyett, hogy elmenekült volna. Kétfelé húzott a szíve. Döbbenetében nem vette észre a mögé lopózó alakot, aki most hátulról ragadta meg. Darlene ijedtében felkiáltott, de a férfi a kezével befogta a száját.

- Maradj nyugton! - A hang tulajdonosa, Darlene fogvatartója türelmetlenül vonszolta maga után a lányt. Ő egyből engedelmeskedett, miután belátta, hogy feleslegesen ellenkezne, s ráadásul könnyen lelepleződhetne holléte. De azért továbbra is átnézett a bokrok ágain, hátha megtalálja az idegent, akit oly sok ideje keres.

A férfi, mikor már biztos távolságban tudta magukat a többi embertől, s épphogy nem értek el Darlene házához, elengedte a lányt. Darlene ösztönösen megfordult, hogy megtudja, ki volt támadója. Ekkor hatalmas meglepetésként érte, miszerint az ember, akit keresett, igazából elrabolta.

- Ki maga? - kérdezte, s az eddigi kíváncsisága kétkedésbe, és félelembe csapott át. Mert bármennyire is szerette volna kideríteni, ki az, a veszéllyel ő maga sem számolt. A férfi hátravetette csuklyáját, Darlene-nek elakadt a lélegzete. Kreol bőrén megcsillant a déli napfény, sötétbarna haja mocskosan állt az égnek.

- Umros? - A lány olyan régen nem látta egykori barátját, hogy maga sem tudta volna megmondani. Először rá sem akart ismerni, de megbizonyosodott benne, hogy valóban ő az. Hatalmas heg éktelenkedett a halántékától egészen a szája sarkáig. Jól emlékezett még Darlene a csatára, mikor Umros ezt a sebét szerezte.

- Igen, én vagyok.

- De mégis mit keresel itt? Hol voltál? - Umros sohasem volt valami bőbeszédű, s inkább szerette biztonságban elintézni ilyenféle ügyeit.

- Nagy baj van, Lene. Velem kell jönnöd. - Darlene mélyen Umros mogyoróbarna szemeibe nézett. Képtelen volt dönteni. Mint mindig. Umrosban soha, még legrosszabb rémálmaiban sem merült fel a lázadás gondolata. Így olyan érzése támadt, ha vele tart, akkor Sauron oldalára áll. Ha viszont nem megy vele, az feltűnhet Umrosnak, így nem tudja majd véghez vinni egyik tervét sem.

- De hát hová? S mi az a nagy baj? Umros, a lehető legrosszabb pillanatban bukkantál fel! - Már nem csak kétségbeesett, hanem dühös is volt. Mikor végre sikerült egy kicsit a saját tetszésének kedvező dologról döntenie, akkor megjelenik Umros, aki semmiben nem fogja támogatni.

- Miért, Lene? Talán már nem akarod bebizonyítani a törzsnek, s a Sötét Úrnak, hogy mire vagy képes? - Darlene egy pillanatra elszégyellte magát. Régen még valóban elkötelezett volt Mordor mellett, egészen addig, amíg édesanyja meg nem halt.

- Dehogynem. - Lesütött szemmel motyogta maga elé ezt a szót, amely színtiszta hazugság volt. - Csak nem értem, mire ez a nagy titokzatosság. - Umros kezdte kényelmetlenül érezni magát, de közben azon gondolkodott, hova vihetné Lene-t.

- Megbeszéljük, ígérem. Csak először érjünk valami biztos helyre.